Neked megadom magam

Chapter 3

JILLIAN

Az én történetem is nagy álmokkal kezdődött. Viszont hiába nyúltam utánuk és törtem értük magam, soha nem voltam képes arra, hogy akár egyet is megvalósítsak közülük. De ne legyünk pesszimisták, hisz sosem tudhatjuk, mi vár ránk holnap… vagy akár a következő percben.

Az biztos, hogy gyerekként egyáltalán nem így képzeltem el a jövőmet. Egy klub felső, eldugott irodájában ültem, alig három négyzetméteren, és a monitoromat bámultam, miközben elvesztem a számok birodalmában. Nagyon meleg volt, de ide fentre nem szereltek be légkondicionálót, mert valószínűleg ezt a helyiséget nem szánták semmire. Így én lettem az a senki, aki a semmibe került. Bármennyire is utáltam annak lenni.

Mindennap, amikor beléptem ide, emlékeztettem magam, hogy miért is vagyok kénytelen itt dolgozni, és arra is, hogy már nem kell sokáig kibírnom.

Kifújtam az arcomból egy szemem elé lógó tincset, de a vizes homlokomra tapadtat kézzel kellett kisöpörnöm onnan. Merthogy az izzadtságtól gyöngyözött a homlokom, a vékony ruha alatt lévő alsóneműk pedig magukba szívták a sós párát, amit a testem kibocsájtott.

Kinyithatnám az ajtót, hogy egy kicsit hűvösebb levegő jöjjön be, de akkor a beszűrődő zaj zavarna a koncentrálásban. Azt pedig még véletlenül sem szeretném.

A falak nem voltak vastagok, és így is több idegesítő hang érte a fülemet a kelleténél. Utáltam a morajlást, ami beszűrődött. A dübörgő zenét, a hangos kacajokat és az idegen férfiak beszédét. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy az udvarlási stílusuktól fordult fel a gyomrom.

Merthogy könyvelő voltam egy sztriptízbárban. Illetve, egy menő klubban, ahol lányok táncoltak. Szerintem az előző megnevezés jobban illett volna rá, mert a vetkőzésen kívül egyéb szolgáltatásban is részesültek a férfiak, de Tanner – a főnököm – kényesen ügyelt rá, hogy még véletlenül se azonosítsák ezt a helyet azzal a tevékenységgel. Pedig egy rohadt kupleráj volt! Még most is megcsóválom a fejem, ha eszembe jut az arckifejezése, amikor meghallotta a számból ezt a szót.

– Ez egy éjszakai bár – mondta, kioktatva engem. – Vannak extra szolgáltatásaink, azt elismerem. De a vendégkör annyira impozáns és felsőbb körökből való, hogy ha legközelebb is ezzel jössz nekem, kereshetsz magadnak új munkát!

Lesütöttem a szemem, és kicsit feljebb toltam az orromon a szemüvegem. Nem tehettem mást, mint elrebegtem egy rendbent.

Jogosan merülhet fel a kérdés bárkiben: Hogyan kerültem ide? Rengetegszer feltettem magamnak ezt én is… Sőt, akárhányszor megláttam ezt az épületet, és felé sétáltam, egyfolytában ez a kérdés visszhangzott a fejemben. Ilyenkor emlékeztettem magamat arra, hogy vannak szükségleteim, amiket csak pénzzel lehet megoldani. Ezek csupa alapvető, létszükségletű dolgok, mint például az étel, az ital és a rezsiköltség. Szóval ahhoz, hogy megéljek és fenn tudjam magam tartani, ennek a bárnak az ajtaján kellett belépnem minden egyes nap.

A nővérem segített itt elhelyezkedni, mert ahogy ő fogalmazott, okostojást kerestek az irodába. Ő is itt dolgozott, de velem ellentétben nem ezen az emeleten.

Nem is tudtam pontosan, mi az, amit ő csinál. Táncol? Kiszolgál? Vagy talán mást? Sosem mertem megkérdezni. Nem azért, mert féltem, hogy megbántom vele, hanem mert nem akartam tudni róla. Amennyit láttam az életéből, amíg együtt laktunk, az is sok volt. Egymást érték a férfiak, rengeteg pénzt hagyva neki. Ám ennek a pénznek az elköltése sosem okozott hosszan tartó boldogságot számára, és az erkölcsét sem billentette a helyére.

– Gyere velem! – szólt a főnököm, kitárva az ajtót, és idegesen toporogni kezdett, amikor látta, hogy kérdőn bámulok rá.

Mi lehet az, ami miatt egy könyvelőnek azonnal mennie kell? Lehet, hogy bizalmatlanabb vagyok az átlagnál, de szerintem nem alaptalanul aggódtam egy ilyen felszólítás hallatán egy kupiban.

– Csak papírmunka az egész, ne legyél így beszarva! – tette hozzá, és beljebb lépett, hogy felsegítsen a székről. Konkrétan felhúzott a könyökömnél fogva, és magával vonszolt, le, egészen a földszintig.

Ezt az emeletet jól ismertem, hiszen itt volt a bejárat, ahol mindennap beléptem az épületbe. Az ajtóban álló biztonsági őr is döbbenten méregetett, szerintem őt is meglepte, hogy itt talál napközben. Soha nem hagytam el az irodának csúfolt helyiséget, nem jártam ki a teraszra dohányozni és csacsogni, mint a legtöbb lány. Csak dolgoztam bezárkózva és a feladatomra koncentrálva. De most, ahogy egyre beljebb haladtunk az épületben, az én lábaim ólomsúlyúak lettek, és minden porcikám megfeszült, tiltakozva az ellen, ami történni fog. Vagy történhet. A jövő elkövetkezendő fél órája nagyon baljósnak tűnt!

Megálltunk egy ajtó előtt, és még mielőtt beléptünk volna rajta, Tanner végigfuttatta rajtam a szemét. Nem hinném, hogy tetszett neki a látvány, mert élesen kifújta a levegőt, és idegesen megszorította a szemzugát. Utáltam, amikor ezt csinálta. Ilyenkor nagyon hülye ötletei támadtak, és sejtettem, hogy most sem úszom meg ezek nélkül.

– Át kell öltöznöd, így nem jöhetsz be! – közölte mindenféle bevezető nélkül.

Na ugye!

A tekintetem az ajtóra siklott, amit már a pokol bejáratának képzeltem.

Mégis, mi a jó franc ez az egész?

– Mi bajod a nadrágommal? – kérdeztem vissza cselekvés helyett, de ő már intett egy lánynak, aki tőlünk távolabb, a folyosón állva cigarettázott. Amint meglátta, hogy a főnöke kéreti, elnyomta a cigit, és kelletlenül elindult felénk. Kecses járása volt, és elképesztően hosszú lába. A dekoratív szót valószínűleg egy ilyen nőről találták ki, mert minden porcikája tökéletesnek hatott. Dús keblek és gyönyörű arc. Mosolynak viszont nyomát sem láttam. Szépséges, de megkeseredett. Ahogy itt mindegyik lány.

– Igen? – búgta a főnököm fülébe, ahogy átkarolta őt, és közben engem méregetett. Nem volt barátságos a pillantása, és ez még inkább növelte a bennem lévő feszültséget.

– Keress neki valami ruhát, és tegyél rá némi sminket! – utasította Tanner kapkodó stílusban. – Ő lesz velem Brittany helyett.

Brittanyt ismertem. Ő volt Tanner lánya, aki két napja lebetegedett. Kedves lány, rendszerint ő tartotta velem a kapcsolatot, hiszen az apja minden papírmunkát vele intéztetett. Kissé megnyugodtam, hogy őt kell helyettesítenem, mert akkor tényleg csak adminisztrációs feladattal fognak ellátni – reméltem, hogy helyesen következtetek.

Ismét hosszan vizslattak, ezúttal már ketten.

– Nincs ilyen méretű ruhánk – jegyezte meg a nő, amire Tanner végképp kiakadt.

– Akkor csinálj a függönyből egy szoknyát, vagy bánom is én! De legyen kész tíz perc múlva, mert nem egy rohadt apácát akarok magammal vinni a különterembe!

– Jól van, jól van, megoldom! – válaszolt a nő, és az egyik kezét kinyújtva a szemközti szobaajtó felé mutatott. – Oda megyünk!

Követtem a helyiségbe, majd hagytam, hogy rám aggasson egy olyan testhez simuló ruhát, amilyet csak ritkán húztam magamra. Azért egyeztem bele, mert az anyag mindenemet kellőképpen eltakarta. Ráadásul illett a cipőmhöz, ami nem utolsó szempont, ugyebár. Az arcomra tett némi alapozót, a szememet kiemelte egy kis szemhéjpúderrel, majd kirántotta a hajamból a hajgumit, és ezzel a vállamra hullott hosszú, barna hajam.

– Szép hajad van – mondta, megtörve ezzel a régóta tartó csendet.

Mosolyogtam, de nem köszöntem meg a dicséretét. Feszült voltam és alig vártam, hogy túl legyek ezen a feladaton, és mehessek vissza könyvelni. Elég makacs nő tudok lenni, de ebben a helyzetben nem láttam értelmét a tiltakozásnak. Tanner bizonyára néhány üzletemberrel fog tárgyalni, nekem pedig majd jegyzetelnem kell közben, gondoltam. Reméltem, hogy számokról lesz szó, ezért esett rám a választása.

Pár perc múlva már idegesen toporogtam az ajtónál, majd nagy levegőt vettem, és beléptem rajta. Csakhogy ez nem egy teremre nyíló ajtó volt, mint ahogy számítottam. Egy lépcsősor tárult elém, amelyet halványan megvilágított néhány falilámpa. Elindultam lefelé a vörös bársonnyal burkolt lépcsőn, miközben valami furcsa remegést kezdtem érezni a gyomromban, majd az egész testem reszketni kezdett.

Mindössze tíz lépcsőfok. Ennyi kellett ahhoz, hogy meglássam a mély bariton hang tulajdonosát, akinek köszönhettem ezt a furcsa érzést, ami megremegtetett. Egy egész helyes pasi telefonált az utolsó lépcsőfok aljánál, hanyagul a falnak dőlve. Ahogy meghallotta a lépéseimet, rám emelte a tekintetét. Először a lábaimon futott végig a szeme, majd lassan és alaposan megfigyelte testem minden egyes porcikáját, míg elért a szememhez. Szerencse, hogy meg tudtam kapaszkodni a korlátban, mert egy pillanatra az egyensúlyomat is elvesztettem, és nem akartam fenéken csúszva érkezni a lábai elé. A képességeimet ismerve sejtettem, hogy nem lett volna túl elegáns a landolás.

– Várj egy percet! – mondta az ismeretlen alak a telefonba, de rólam nem vette le a szemét. – Segíthetek? – kérdezte tőlem, és kinyújtotta a kezét, hogy azzal biztosítsa számomra a gondtalan haladást. Nem sokáig gondolkodtam az elutasításán, mert le akartam lohasztani az arcáról azt a magabiztos mosolyt. Bizonyára sejtette, hogy mitől szédültem meg.

– Megvagyok, köszönöm.

Elléptem mellette, de nem kerülte el a figyelmemet, ahogy ráncba szaladt a szemöldöke a meglepettségtől. Az ilyen férfiak valószínűleg nem szoktak hozzá az elutasításhoz.

Leengedte a karját, és egy majdnem-mosolyra húzta a száját. Pontosan úgy, mint akinek tetszik az engedetlenségem. Ahogy ezt felismertem, szerettem volna elfutni, ehelyett teljesen bizonytalanul léptem párat, hiszen egyáltalán nem ismertem ki magam az alagsorban. Szerencsére a főnököm épp kidugta a fejét egy ajtón, így magabiztosabban folytattam az utam a folyosón. Tanner, ahogy észrevett, kettőt pislogott, mert nehezen hitte el, hogy amit lát, az a valóság. Elég szembetűnő lehetett az átalakulásom.

– Tökéletes! – vigyorgott rám, és szélesre tárta előttem az ajtót.

Mielőtt beléptem rajta, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy hátranézek, de cselekvés helyett gyorsan elnyomtam magamban a kíváncsiságomat. Nem nézhettem vissza, hiszen az a férfi egy nagyon vonzó idegen volt. Vonzó, de sugárzott róla, hogy veszélyes. És mivel meg volt a véleményem az ilyen kupiban boldogságot kereső pasikról, hamar el tudom majd felejteni azt a szürkéskék szempárt, és azt a helyes, férfias, borostás arcot… legalábbis ezt gondoltam.