JILLIAN
Öt perce ültünk az autójában, és vitatkoztunk. Már eleve az, hogy be kellett szállnom a sötétkék Chevrolet Camaróba, teljesen kiborított. Hiszen tudtam, hova vezet az az út, amire ráhajtunk, és már előre forgott a gyomrom az egésztől. Szerettem volna visszakapni az életemet. Újraélni a ma reggelemet, hogy ki tudjam javítani a hibáimat. Mert akkor be sem mentem volna dolgozni. Soha többé. És akkor most nem kellene ezzel a fazonnal veszekednem, amiért nem hajlandó hazavinni, hogy átöltözzek és összepakoljak pár cuccot arra az időre, amíg nála leszek. Hiszen sejtettem, hogy nem egy napról lesz szó…
– Akkor mondja azt az átkozott címet! – szólt rám, hogy lezárja a veszekedést, és beindította a motort. Nem tudtam leplezni a mosolyomat, ami az első győzelmemet hirdette. Szerintem ő is
