A lelkem Auschwitzban maradt

Chapter 3

Ez a könyv jórészt igaz történeten alapszik. A hitelesség és a történelmi hűség kérdését részletesebben kifejtem a kötet végén a megjegyzésben, de úgy éreztem, szükséges ez a rövid bevezetés, mivel ez a történet nagyon más, mint mindaz, amit az évek során megtudtam Auschwitzról. Számtalan visszaemlékezést és történelmi szakirodalmat olvastam el, ezek túlnyomóan az egyszerű, „közönséges” foglyokra, az ő szenvedésükre fókuszáltak, gyakran szóltak arról, hogyan maradt valaki mégis életben minden esély ellenére a zsúfolt, mocskos barakkokban és a kinti munkacsoportokban, ahol a kápók és a brutális SS-őrök folyamatosan kínozták és verték a foglyokat – röviden a kényszermunka eszközével végzett megsemmisítésről, amelyet a szerencsés túlélők elmesélhettek. A visszaemlékezések és a tanulmányok alapján ez volt az általános benyomásom Auschwitz-Birkenauról. De Helena története más, és én azt szeretném, kedves olvasóm, ha valamilyen gyors áttekintést adhatnék az ő tapasztalatairól, még mielőtt elkezdődne a regény.

1942 tavaszán kétezer szlovákiai lányt deportáltak az auschwitzi koncentrációs táborba, köztük Helena Citrónovát. Nem sokkal korábban egy sebesült Waffen-SS-katona, Franz Wunsch átkerült a keleti frontról a táborba, miután alkalmatlannak nyilvánították a harctéri szolgálatra. Helenának március 22-én kellett volna meghalnia a gázkamrában, de szerencséje volt, egy nappal előtte Wunsch bajtársai elvitték Franz barakkjába, hogy elénekeljen egy dalt a születésnapját ünneplő őrnek. Helena és Franz háború utáni tanúvallomásai szerint a férfinak annyira tetszett a lány éneke, hogy kijárta a kivégzését elrendelő parancs törlését, és felvette, hogy az ő irányítása alatt dolgozzon az úgynevezett Kanada munkacsoportban.

A főszereplők, Helena és Franz vezetéknevét megváltoztattam, az Auschwitz-Birkenau táborban szolgáló vagy elítélt valós történelmi figurák többsége a saját nevén szerepel, jellemüket és tetteiket hasonlóképp igyekeztem hűen beemelni a történetbe túlélők visszaemlékezéseire, dokumentumokra és az évek során a történészek által készített tanulmányokra támaszkodva.

A regény legtöbb eseményének az úgynevezett Kanada a színtere: ez a komplexum több raktárépületből, tároló és fertőtlenítő létesítményből állt. A Kanada név onnan eredt, hogy a válogatóüzemekben, ahova az újonnan érkezettek csomagjai kerültek, folyamatosan hegyekben állt a ruha, az ékszer, a különböző országokból származó pénz. Úgy tartották, hogy Kanada a gazdagok földje, és az auschwitzi Kanadában nagyjából minden megtalálható volt, így rajta ragadt ez a név. A szétválogatott holmit fertőtlenítették, és Németországba szállították, az arany és a pénz a Reichsbankba került. A legtöbb itt dolgozó fogoly lány volt, és ez volt az egyik legáhítottabb pozíció az egész táborban, mert a munka nem volt nehéz, a foglyok megnöveszthették a hajukat, civil ruhát hordhattak, elvihették az ételt és egyebeket saját használatra. Az itt dolgozó nők élete merőben más volt, mint azoké, akik a birkenaui barakkokban éltek (a kanadás lányok barakkja a Kanada területén volt, elkülönítve a női tábortól), és egészen mások voltak a körülmények. A kanadások naponta zuhanyozhattak, és szinte sosem szelektálták őket, pedig ez rendszeres volt a nagytáborban.

Ezt mesélik a túlélők a Kanadáról:

„Az itt dolgozó lányoknak volt mindenük, parfüm, kölni, és úgy festettek, mintha egy elegáns, párizsi fodrászszalonban készült volna a frizurájuk. A szabadságon kívül megkapták mindazt, amiről egy nő csak álmodhat. A szerelmet is ismerték, a férfiak közelsége, legyenek foglyok vagy az SS emberei, ezt elkerülhetetlenné tette. A barakkjuktól tíz méterre, a szögesdrót túloldalán magasodtak a folyamatosan égő krematóriumok kéményei, itt égették el azon holmik tulajdonosait, melyeket ezek a bámulatos teremtések átválogattak” – mondták Simon Laks és René Cloudy, Birkenau zenekarának tagjai. (Forrás: H. Langbein: Menschen in Auschwitz [Auschwitz népe])

Kitty Hart, az egyik kanadás lány így írta le a tapasztalatait: „Csodálatos nyár volt. Melegen sütött a nap, mi az éjszakai műszakban dolgoztunk, és nehezen tudtunk nappal elaludni. Általában kora délután felkeltünk, és ha szép volt az idő, a barakkunk előtt hevertünk a fűben, és vizet locsoltunk magunkra, hogy lehűljünk. Gyakran táncoltunk, énekeltünk, még egy kis zenekart is alapítottunk. Újra elkezdtünk nevetni és viccelődni. Órákon át olvastam a könyveket, melyeket az elgázosításra ideszállítottak hoztak. Biztosan az egyik legképtelenebb helyzetet éltük meg a világon. Körülöttünk mindenhol halálsikolyok, rombolás, füstölgő kémények, amelyek elszürkítették és elszennyezték a levegőt a szenesedő holttestek bűzével és kormával. Azt hiszem, akkoriban elsősorban azon voltunk, hogy ne veszítsük el az ép eszünket, ezért nevettünk és sírtunk ilyen közel a lángoló pokolhoz. Elképesztő, mit ki tud bírni test és lélek, ha muszáj. Az ember szinte mindenhez hozzászokik.” (Forrás: H. Langbein: Menschen in Auschwitz [Auschwitz népe])

És most következzen Helena, a kanadás lány története.