A lelkem Auschwitzban maradt

Chapter 4

Németország, 1947

A mennyezeti lámpa meleg, sárga fényében dr. Hoffman épp Franz Dahler Spruchkammeraktéját, nácítlanítási esküdtszéki aktáját lapozta át, tudomást sem véve a körülötte kavargó nyüzsgésről. Meg tudta érteni, hogy a szintén az amerikai hadseregnek dolgozó kollégái körében feltámadt az izgalom. Nem hallottak mindennap ilyen történetet. Miután a Nácítlanítási Program a németek fennhatósága alá került tavaly márciusban, az amerikaiak egyszerűen csak örültek, hogy pusztán felügyelniük kell a bíróság ügyeit a szektorukban, nem nekik kell vezetni őket. Úgy érezték, ők elvégezték a feladatukat a nürnbergi perekben, felakasztották a főbűnösöket, és most hagyják, hadd vegyék ki a részüket a németek, bánjanak el ők a saját bűnöseikkel és a „nem annyira bűnös, mint a többi” alakokkal, gondolta dr. Hoffman.

Amúgy átlagos esetben nem is kellett volna itt lennie. A Nácítlanítási Bíróság kisebb súlyú bűnökkel vádolt ügyeiben nem volt szükség pszichiátriai véleményre, csak a bíró ítélkezett, többnyire miután nevetséges felületességgel áttekintette a bizonyítékokat, és tartott egy nyomorúságos, kétórás kihallgatást, már ha a vádlott volt annyira szerencsés, hogy jutott neki két óra a bíróság idejéből. A rendszert annyira túlterhelte a sok meghallgatás, hogy a bíró szívesebben küldte útjára a vádlottat a lehető leggyorsabban, mivel például negyven egykori hadifogoly várt épp a sorára, készen arra, hogy elmondja a tanúvallomását.

Érthető volt az is, hogy az őket felügyelő helyi amerikai biztonsági hatóság nem hibáztatta a német bírót, hogy ilyen gyorsan osztogatja a „nem bűnös” ítéleteket. Ha a vádlott nem bizonyult bűnösnek nagyobb háborús vagy emberiség elleni bűnökben, akkor egy csuklómozdulattal elengedték, csak a munkavégzését korlátozva. És akkor mi van, ha 1938-ban szétvertél egy zsidó boltot, és feljelentetted a szomszédod a Gestapónak? Egyelőre nem viselhetsz közhivatalt, barátom, de akárhogy is, szabadon elmehetsz, ellentétben az említett zsidóval és szomszéddal, ők mindketten meghaltak, nem a te kezed által, de akkor is a segítségeddel. Ettől nem leszel komoly bűnös, aki börtönt kapna. Csak „szimpatizáns” leszel vagy megnevezett náci legfeljebb.

Dr. Hoffmann eltűnődött, hogy ezek a szabadult szimpatizánsok vagy megnevezett nácik vajon hogy jutnak majd vissza a fontos pozíciókba, ha az amerikai hadsereg magára hagyja Németországot. És hogy vajon ez lesz-e ezzel a fiatalemberrel is, akit az aktához csatolt fotón lát, egyenes, fekete-fehér tekintettel. Valamiért a fickó nem élt a jogával, hogy ügyvédet kérjen fel, ragaszkodott hozzá, hogy tökéletesen meg tudja védeni saját magát. A pszichiáter felemelte a képet, hogy megvizsgálja az Arbeitsblattot, Dahler munkalapját az akta tetején.

Vezetéknév: Dahler

Keresztnév: Franz

Foglalkozás: autószerelő

Lakhely, város: München

Cím…

Dr. Hoffman a többivel nem törődve a Vermögensübersicht lapot nézte át. Ez volt a Dahler által leadott vagyonbevallás. Nem volt benne semmi értékes, semmi komoly ingatlan vagy lakás nem volt a nevén, csak egy ausztriai ház, közös tulajdonban az édesanyjával, itt lakott. A bankszámláján alig valamivel volt több háromezer birodalmi márkánál, nem voltak műtárgyak, ékszerek vagy arany. Az „állatok” sorba Dahler beírta, hogy Prinz, német juhászkutya, valószínűleg félreértésből, mert ide profittermelő haszonállatokat kellett volna beírni, nem házi kedvenceket. Dr. Hoffman azon kapta magát, hogy ezen elmosolyodik, nem rosszindulatúan, hanem őszintén mulatva.

Rendfokozat: Unterscharführer SS, SS-Totenkopfverbände

Háború alatti beosztás: Waffen-SS (sebesülés miatt elbocsátva); KZ Auschwitz, Kommandoführer; Waffen-SS (az amerikai hadsereg hadifogságába esett)

Háborús vagy emberiség elleni bűnök: nem vádolták meg.

Nem vádolták meg. Dr. Hoffman becsukta az esetdossziét, és szórakozottan megveregette a zsebeit cigarettát keresve. A legtöbb egykori, viszonylag alacsony rangú SS-tag pontosan ezt az ítéletet kapta – alapvetően el lettek bocsátva, élhettek kedvükre, ez szerepelt a papírjaikban, amelyet az Amerikai Hadügyminisztérium állított ki számukra, mikor gyorsan szabadlábra helyezték őket a hadifogolytáborokban. Csak a legaljasabb bűnösöket fogták perbe. Az ilyen kis halakat, mint Dahler annak ellenére, hogy – egészen biztosan – vér tapadt a kezükhöz, egyszerűen nem vádolták meg. Nem felmentették őket, hanem vádat sem emeltek ellenük. Mert ha a hadügyminisztérium minden egyes ilyesféle egyszerű őrt perbe fogott volna, akkor nem maradt volna hely a börtönökben, és kifogytak volna a volt náciknak szánt akasztófából.

Náci volt-e vagy sem, ez megint más kérdés, ismerte el dr. Hoffman teljesen őszintén. Szóval csak egy egyszerű nácítlanítási meghallgatás várt Dahlerre, hogy az elbocsátására megkapja a pecsétet, még jobb munkát találjon, és élje az életét, miközben az áldozatai…

A pszichiáter felemelte a fejét, fémkeretes szemüvege mögül a faliórára pillantott. Tíz perc múlva kezdődik. Némi izgalom hasított belé, vagy inkább kissé elszédült, a tüdejét szurkálta jeges tűvel minden egyes slukk, ahogy a cigarettáját szívta. A többiekkel ellentétben itt a teremben ő nem azon spekulált, vajon mi lesz a per kimenetele, sőt nem is beszélt egyáltalán. Tulajdonképpen amúgy is ritkán szólalt meg. Egész életében az emberi természetet figyelte meg, tudósként ebben és az emberi psziché legmélyebb rétegeinek feltérképezésében lelte örömét.

A szavak, mint azt már réges-rég megállapította, szinte mindig arra szolgálnak, hogy elfedjék az igazságot. Inkább a hangra figyelt, kielemezte az ösztönös gesztusokat, észrevette a legkisebb ellentmondást is aközött, amit mondtak, és ahogy mondták, ez volt az egyik ok, amiért ma eljött ide.

Andrej Novák, egy volt auschwitzi fogoly ragaszkodott hozzá, hogy igazságot szolgáltassanak, és ne a szokásos „felmentő szarság”-gal, hanem igazából, háború előtti módon – fogalmazott. Szerinte ennek a vádlottnak különösen meg kell fizetnie a bűneiért. Dr. Hoffman megint alaposan megnézte a szlovák férfit. Nem kellett pszichiáternek lenni ahhoz, hogy lássa az ember, milyen feldúlt. Úgy járkált fel-alá gyárkéményként füstölve, mint aki elszánta magát, hogy kikoptatja a szőnyeget, amely csodálatos módon túlélte a bombázást. Együtt kell érezni vele, hiszen ilyen fiatal és ilyen nagyon megtört máris.

– Nem értem. Miért nem tartóztatják le, és dugják egyszerűen börtönbe? – sziszegte Andrej Novák a bajsza alatt, erős akcentussal beszélve az angolt. Dr. Hoffman nézte a fiatal férfi homlokán lüktetve kidomborodó eret. A huszonéves Novák jóképű volt a maga félig vad, félig merengő módján, amely jellemző volt erre a típusra: a túlélőkre, akik a poklot élték át, és most elszántan azon voltak, hogy visszaadják ezt a poklot azoknak, akik ezt okozták nekik. Ezek az újsütetű nácivadászok veszélyesek és kísértetiesen hősiesek voltak, félelmet és tiszteletet gerjesztettek mindenkiben, aki csak kapcsolatba került velük. – Vagy még jobb lenne, ha egyből felakasztanák… jobban megérdemli, mint bárki.

– Ez itt a Nácítlanítási Bíróság, nem egy vadnyugati lincselés – jegyezte meg Carter főhadnagy, a Biztonsági Hivatal egyik tisztje egykedvűen. Jó pár kitüntetés díszítette a mellét, a bevetések során tanúsított bátorsága bizonyítékai, mióta a D-napon partra szállt Európában. Dr. Hoffmannal ellentétben ő igazi katona volt, nem afféle aktakukac, akinek Hoffman tartotta magát. A sötét hajú, férfias Carter erőt sugárzott, amint belépett egy szobába, de minden intellektuális kérdést kollégájára, dr. Hoffmanra hagyott. Hoffman ugye aktakukacnak tartotta magát, Carter meg szégyentelenül egyszerű közkatonának, mindenféle flancos papír nélkül. 1945 elején Carter volt az elfogott háborús bűnösök egyik első kihallgatója; dr. Hoffman meg az elemző, aki az említett háborús bűnösökről véleményt adott, és elküldte Carter jelentéseit a nemzetbiztonságiaknak a saját ítéletével együtt. Carter tudta, hogy szedjen ki válaszokat ezekből az emberekből, és dr. Hoffman tudta, mikor hazugság ez a válasz. Jó csapatot alkottak, mindenki így tartotta körülöttük. – Megértem, hogy a seb még fájó és személyes…

– Személyes? – meredt vadul Carterre Novák. – Persze, hogy rohadtul személyes! Korbáccsal vert jó párszor, és majdnem belelökött egy máglyába… élve! Ha ez nem személyes, akkor nem tudom, mi az. Felmentették a maguk hadügyminisztériumának a tisztviselői más magas rangú bűnösökkel együtt egy hadifogolytáborban! Azt nem értem, miért ejtették ellene a vádat. A csontja velejéig gyilkos!

– És maga elsősorban pontosan ezért van itt most – közölte rendületlenül Carter. – Maga is felperes és a vád tanúja, ez biztosan segít majd, hogy tisztázzuk az ügyet. De akkor is ragaszkodnunk kell az eljárás rendjéhez. Pillanatnyilag a maga szava áll szemben az övével.

Novák épp közbe akart volna szólni, de Carter mindkét hatalmas kezét a magasba emelve leállította.

– Nem tiszteletlenségből mondom. Én a magam részéről hiszek magának. De a vádlott elhozza a saját tanúját, aki az ő védelmében tesz majd vallomást…

– Egy nőt, akit rendszeresen zaklatott, amikor az ki volt szolgáltatva neki a táborban, és akit arra kényszerített, hogy hozzámenjen feleségül, csak hogy kiszedje magukból a Nácítlanítási Bíróság elbocsátását!

Az utolsó szavakat Novák már egyenesen üvöltötte.

Dr. Hoffman egyik lábáról a másikra állt. Teljesen egyetértett Carterrel: a koncentrációs táborok egykori rabjainak bíróság elé citálása nem a legjobb ötlet. Az egész más, ha együtt dolgoznak velük a bűnösök levadászásán. Ebben tényleg felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak. De sosem végződött jól, ha szemtől szembe kerültek egykori kínzóikkal. Pszichiáterként meggyőződésesen vallotta, hogy minél kevesebb egykori rab találkozik egykori fogvatartójával, annál jobb. Hadd zárják ezt le az ítélettel! Ha egy elkövetőt bűnösnek találnak, és ez szabadságot jelent nekik, akkor hadd építsék újra az életüket, felejtsék el azt a rémálmot mindörökre. Ha nem szabadulnak a komor, felemésztő gyűlölettől, ha ezzel élnek együtt, az nem tesz nekik jót. Csak belülről marja, rozsdaként, fokozatosan falja fel őket a véráztatta múlt emléke.

Nem gondolta ezt mindig így. Ellenkezőleg, a „helyi” pályafutása legelején, amikor először helyezték Németországba idealista, viszonylag fiatal pszichiáterként a friss diplomájával és a benne égő segítő szándékkal, őszintén hitte, hogy a szembenézés a korábbi elnyomókkal segít majd az áldozatoknak. De miután tanúja lett több teljes összeomlásnak, pedig előtte már kezdett jobban lenni az egykori fogoly, sőt olyan is előfordult, hogy öngyilkos lett, dr. Hoffman végül tökéletesen ellentétes véleményre jutott ebben a kérdésben. A haláltábori esetek voltak a legrosszabbak, főleg az auschwitzi és a mauthauseni ügyek. E két utóbbi senkit sem hagyott sérülés nélkül.

– Megértem az érzéseit, Mr. Novák – folytatta Carter lágyabban némi szünet után. – De a bíróság az bíróság. Képes lesz uralkodni az érzelmein? Nem akarom, hogy cirkusz legyen bent. Talán jobb lenne, ha írásos tanúvallomást tenne Mr. Dahler ellen, nem?

Carter a faliórára pillantott, ahogy dr. Hoffman is alig néhány perccel korábban.

– Még nem késő meggondolnia magát. Nincs kötelezve rá, hogy megjelenjen a meghallgatáson.

Novák nagy levegőt vett, mint aki épp összeszedi magát.

– Csak annyi kell, hogy hallgassanak meg.

– Meg fogjuk. De úgy gondolja, nyugodtan, szenvedélyek nélkül tud tanúvallomást tenni?

Dr. Hoffman figyelmét nem kerülte el Novák megfeszülő állkapcsa. De a szlovák nácivadász uralkodott magán, lassan bólintott.

– Igen, azt gondolom. Muszáj. A lány érdekében. Annak az embernek börtönben a helye élete végéig, onnan már nem bánthatja többet. Be fogom bizonyítani maguknak, hogy Dahler kóros hazudozó, hidegvérű gyilkos, erőszaktevő, aki manipulálta ezt a szegény fiatal nőt, a rabszolgájává tette, először a táborban, később a feleségeként.

A hangjából csöpögött a gúny, ahogy az utolsó szót kiejtette: a feleségeként. Novák egyetlen pillanatig sem hitte, hogy egy volt rab egy koncentrációs táborból önszántából feleségül menne egy őrhöz, aki az ő szektorát felügyelte egykor. Dr. Hoffman sem hitte, az az igazság. Sok olyan nőt látott már, akik remegő hangon beszéltek az SS-őrökről még két évvel a felszabadulás után is. A szemük kerekre tágult a félelemtől, ott motoszkált bennük a hónapokon át tartó kínzás. Ideges ujjaik szinte maguktól a szoknyájukba martak, és az anyagát tekergették. Vagy lázasan vádolva beszéltek ezekről az őrökről, szinte tapintható gyűlölettel a hangjukban, vagy rettegve, könnyek között, a fejüket rázva, egész testükben remegve már pusztán az SS nevének említésére.

Mondani sem kell, amikor Carter ledobta dr. Hoffman asztalára Dahler dossziéját, és szokásos érzelemmentes hangján közölte, hogy ez szakértőként érdekelni fogja, dr. Hoffman teljesen, tökéletesen le volt nyűgözve. Egy egykori SS-őr Auschwitzból, aki miután megkapta a Nácítlanítási Bíróság idézését a személyes meghallgatásra, bejelentette, hogy tanúként el akarja hozni a feleségét. És ez a feleség egy őrizete alatt álló fogoly volt. Szlovák zsidó. Igen, ez érdekelte dr. Hoffmant, az igaz.

– Mr. Novák, biztosíthatom, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy felelősségre vonjuk Mr. Dahlert, ha tényleg bűnösnek találják ilyen tettek elkövetésében – nyugtatta meg Carter szlovák kollégáját, aki az amerikai nyomozóknak nem egy náci megtalálásában és azonosításában segített, majd dr. Hoffman felé biccentett. – Dr. Hoffman is pontosan emiatt van itt. Tanulmányozni fogja Mrs. Dahlert, miközben az vallomást tesz, és ha úgy látja, a nőt akármilyen formában kényszerítették erre, akkor Mr. Dahler előzetes letartóztatásba kerül, elhalasztjuk a tárgyalást, és külön beszélünk a feleségével, ahol a férj nem tudja majd befolyásolni. Ez így elfogadható önnek?

A nácivadász bólintott, látszólag elégedetten ezzel a megoldással. Az időzítés is tökéletes, jegyezte meg magában dr. Hoffman. Az egyik katonai rendőr kinyitotta az ajtót, és bejelentette, hogy várják őket a tárgyalóteremben.

* * *

A tárgyalóteremben, egyik a sok közül az állami bírói hivatalban, volt egy kis dolog, még tartott a felújítás a háború utolsó hónapjaiban szenvedett károk után. De a falborítás ép volt, nagyjából a padló is itt. A nyugati szárny kapta a legtöbb találatot, amikor bombák hullottak a városra 1945 tavaszán, és a plafon fehér felületén több repedés futott végig, mint egy háborúban megsebesült katonán.

Végül némán nyílt az ajtó, mire minden jelenlévő a nyakát kezdte nyújtogatni. Egy törvényszolga nézett ki a folyosóra, Franz Dahler nevét kiáltotta. Andrej Novák kihúzta magát a széken, a háta olyan egyenes lett, hogy már szinte természetellenes, merev pózt vett fel.

Egy fiatalember lépett be az ajtón. Dr. Hoffman hirtelen éles kíváncsisággal tanulmányozta. Csinos arc, magas homlok, éles, kellemes vonások, a szeme ragyogó kék, kifejező. Hullámos, sötét haját gondosan hátrafésülte. Magas alakja mögött dr. Hoffman először nem is látta a feleségét, aki ott jött a nyomában. Dahler a terem elejébe ment, ahova egy széket készítettek neki. Az asszony csak ekkor lépett ki mögüle, csak miután a férfi megfordult és kézen fogta. Nem is engedte el akkor sem a kezét, amikor bejött az elnöklő bíró, akit megkért, hadd szóljon a bírósághoz, mielőtt elkezdenék a tárgyalást.

A bíró beleegyezőn bólintott.

– Kérem a tisztelt bíróságtól, hogy hadd üljön mellettem a feleségem – kezdte Dahler meglepően kellemes hangon, enyhe akcentusát dr. Hoffman osztráknak azonosította. – A zsúfolt helyek felzaklatják, főleg, ha egyedül van. Sokkal könnyebb lenne neki, ha mellettem ülhetne. Így foghatnám a kezét, ha… ha túl sok ez neki.

Dr. Hoffman Mrs. Dahlerre nézett, a nő a férje mellett állt, lesütött tekintettel. Kétségtelenül gyönyörű volt a ragyogó, sötétbarna, szinte fekete hajával, erős szemöldökével, telt, finom ívű ajkával, amely nyilván gyönyörű lehetett, ha mosolygott, de most kemény vonallá préselte össze. A méretre készült kosztüm alatt megfeszültek az izmai, az arcára óvatos kifejezés ült ki, a bőre egészségtelenül sápadt volt, szinte ugyanolyan színű, mint a nyakát övező gyöngysor.

Legalább felöltöztette erre az alkalomra, futott át a gondolat dr. Hoffman agyán, de gondosan és azonnal elhessegette. Ő itt objektív megfigyelőként volt jelen, mégis nehéz volt nem ítélkeznie Novák szenvedélyes kirohanása után. Dahler kóros hazudozó, hidegvérű gyilkos, erőszaktevő, aki manipulálta ezt a szegény fiatal nőt, rabszolgájává tette, először a táborban, később a feleségeként.

– Frau Dahler, a férje mellett kíván ülni, vagy inkább egyedül? – kérdezte az asszonytól a bíró.

Dr. Hoffman látta, hogy a nő keze alig érzékelhetően megremeg. Franz Dahler rá sem nézve gyengén megszorította a felesége kezét. A nő a bíróra nézett.

– Igen, köszönöm. A férjem mellett szeretnék ülni, tisztelt bíró úr.

A nő hangja kellemes volt, de enyhén feszült, a németje kissé akadozó, és halvány kelet-európai akcentus volt érezhető benne.

Hoztak egy újabb széket, és letették a másik mellé, melyet a vádlottnak készítettek ki. Dahler megvárta, hogy a felesége helyet foglaljon, egy pillanatra megszorította a vállát, majd leült ő is. Dr. Hoffman nem látta a férfi arcát eközben, de kissé meglepetten nyugtázta a feleség reakcióját. Ahelyett, hogy összehúzta volna magát a félelemtől, ahogy a zaklatások áldozatai szokták hasonló helyzetben, melegen, szinte hálásan a férfira mosolygott.

Akkor nem néma fenyegetés? Megnyugtatás egy aggódó férjtől? Az asszony tényleg zaklatott volt, és a férfi csak gondoskodott róla? Vagy ez itt egy gondosan megtervezett bemutató?

Folytatódott a szokásos eljárás.

– Vádlott, emelje fel a jobb kezét, tegyen esküt… Mondja a teljes nevét, legyen szíves. Születési idő. Jelenlegi foglalkozás. Háború alatti foglalkozás. Megvádolták-e valaha háborús vagy emberiség elleni bűnökkel? Mikor engedték szabadon az Amerikai Hadügyminisztérium hadifogolytáborából?

Dahler nyugodtan, magabiztosan felelt. Huszonöt éves. Autószerelő. Egykor SS-őr volt az auschwitzi megsemmisítő táborban. A keleti fronton bocsátották el a harctéri szolgálatból sebesülés miatt. Sosem vádolták háborús vagy emberiség elleni bűnökkel. 1945. december 14-én nyilvánította ezt ki a hadügyminisztérium, és ugyanazon a napon bocsátották el a táborból. Másnap vette feleségül Helenát.

Dr. Hoffman így megtudta Dahler feleségének keresztnevét. Helena. Egy mosoly halvány árnyéka suhant át a nő arcán, amikor a férje megemlítette a házasságkötésüket. Dr. Hoffman felírt valamit a jegyzetfüzetébe.

Miután végeztek a kihallgatás formalitásaival, a bíró kiegyenesedett a székén ülve, és a vádlott felé fordult.

– Általában a bíróság a tanúk vallomása, az egyéni karakterprofil és a hadügyminisztérium támogató levele alapján hozza meg a döntését: ön remek jelentéseket kapott a hadifogolytábor felügyelőitől, ahol felmentették. Viszont Mr. Novák társvádlóként szállt be az ügyébe, és kérvényezte a tettei teljes kivizsgálását, amely a vád szerint az emberiség elleni bűnök kategóriájába esik.

Ha Dahler kényelmetlenül is érezte magát e szavaktól és a szavakat követő terhes csendtől, a legkevésbé sem árulta el az érzéseit.

Ezután a bíró Andrej Novákra mutatott a tollával.

– Ismeri ezt az embert, ugye?

Ahogy Dahler a volt fogoly felé fordult, dr. Hoffman gondosan tanulmányozta mindkettejük reakcióját. Novák arcvonásait eltorzította a harag, olyan erősen csikorgatta a fogát, hogy a pszichiáter látta a bőr alatt rángatózó izmait, a bőre fényes volt az izzadságtól. Leplezetlen gyűlölettel nézte a volt SS-őrt, készen állva arra, hogy lecsapjon rá, amint akár a leghalványabb lehetősége nyílik erre.

Dahler arca ezzel szemben meg sem rezdült. Szinte lenyűgöző nyugalommal nézte Novákot, aztán a bíró felé fordult, egy A betűvel kezdődő sorszámot mormogott, olyan halkan, hogy dr. Hoffman nem is hallotta pontosan.

Novák erei kidudorodtak a nyakán. A bíró kissé haragos pillantással nézett a vádlottra.

– Elnézést kérek, tisztelt bíró úr – folytatta Dahler, az arcán mosoly árnyéka suhant át, nem érve el a szemét. – Ez talán ízetlen tréfának tűnhet. Ismerem ezt az embert, de nem tudom a nevét. Csak a számát. Szinte egyik fogolynak sem tudtuk a nevét, a felvételkor kiadott számot használtuk. Amit az alkarjukra tetováltak.

Erre a megjegyzésre Helena Dahler megrángatta a zakója ujját. Dr. Hoffman úgy vélte, ez ösztönös gesztus volt. Zavarta a szám a karján, hozzászokott, hogy elrejtse.

– Azt mondta, a táborban ismerte meg a feleségét.

A pszichiáter most először beszélt közvetlenül Dahlerhez. Nem a szokásos eljárásrend szerint, de tisztáznia kellett valamit.

– Jawohl.

– Melyik évben?

– A szlovákiai transzporttal érkezett 1942. március 21-én.

– Maga aztán pontosan emlékszik a dátumokra, fiatalember! – jegyezte meg a bíró.

Dahler maga elé bámult, leplezve a mosolyát.

– Csak mert születésnapom volt, bíró úr.

– Azt mondta, nem tudta a foglyok nevét, csak a számukat – ismételte el dr. Hoffman. – A feleségének is csak a számát tudta a felszabadulás előtt?

– Dehogy – kuncogott Dahler, mintha dr. Hoffman teljes képtelenséget kérdezett volna. – Amikor megtudtam a nevét, nem is volt még száma.

– Hogyhogy?

Helena Dahler válaszolt a férje helyett, megint meglepve a pszichiátert a hirtelen határozott hanggal.

– Mert másnap kellett volna meghalnom. Nem tetoválják azokat, akiket a gázkamrába visznek. Franz mentett meg. És nem, soha, egyetlen egyszer sem szólított a számomon. Neki mindig Helena voltam.