Völgyhíd

Fejezet 2

Azoknak, akik túlélték,

és azoknak, akik épp most élik túl.

Ha a híd nem épül meg, olvasta Péter, az út, mely a várost hozzáragasztotta a kinti világhoz, beesett volna a hatalmas szakadékba, hogy onnét nehéz túrával mászhasson föl a szemközti emelkedőre. De a várostervezők tudták, ebben a században nincs kereskedő, akinek kedve és ideje volna megmászni kifelé és befelé ezt a földemelkedőt.

Képek voltak a szöveg fölött, hogy mindenki megértse, mit jelent az, hogy híd. Olyan korosztályok nőnek fel, akik már nem tudnak olvasni, mondták a tévében, és hallotta otthon is, az anyja is mondta. Nem úgy van, mint amikor ő volt gyerek, mármint az anya és a tévében szereplő szakértő, akkor ugye mindenki olvasott, de most csak a képernyő és a telefon. Bár Péter soha nem látta az anyukáját olvasni, csak olyan magazinokat, amelyekben rövid cikkek, képek és kuponok voltak. Igaz, már nem is gyerek, amikorra utalt, hogy olvasott.

Hidat kell építeni, olvasta Péter, melynek karcsú teste átnyúlik a völgy fölött, ahogyan az apa karja ível az anya válláig, ahogyan az erős izmok átlendítik a kart a gyenge vállhoz, és összekötik azt, ami eddig ketté volt választva, s a karívbe egy gyerek csimpaszkodik. Ott lóbázódik, anya és apa gyermeke, ott lóg erejefáradtáig fölötte a nagy mindenségnek, közötte apának és anyának. Lóbázódik, és várja, hogy valamelyik majd aláteszi hatalmas tenyerét, és megmenekülhet a szörnyű mélységtől, de az apa üres keze az anya ingébe csúszik, és anya üres keze az apa bőrén kezd játszani.

Viaduktnak nevezték el a városépítők, olvasta Péter, és nézte a képet, ahogyan a diákat nézte, amikor gyerek volt, anya vetített, és olvasta a kép alá írt mondatokat, Piroskáról szólt meg a farkasról, volt egy Lúdas Matyi is. Volt olyan, gondolta, amikor gyerek volt, amikor csak az volt a dolga, hogy gyerek legyen. Viaduktnak nevezték, mintha római útra akarnának emlékeztetni, a Via Appiára, mondjuk, arra az útra, amelyen az Örök Városból kicsoroghattak a menekülők és beroboghattak a foglalni akarók. Ahogyan az Úr legkedvesebb apostola is menekült valaha. Futott kifelé a Via Appián, úgy rettegett a barbár rómaiaktól, úgy rettegett saját halálától. Félve húzta meg magát a város határában, egy kis kunyhóban, de aludni nem bírt, mert örökösen a torkán zörgött a szíve. Beérnek és felkoncolnak, gondolta, s bámult bele a sötét égbe, se hold, se csillag, csak feketeség, aztán szemét nekivetette a Via Appiának, de tekintete alig métereket haladt előre.

Szerette a Péterről szóló történeteket, mert róla lett elnevezve, kicsit olyan volt, mintha róla szólna, holott nem volt szakálla, és máskor élt, de mondott valamit az anyukája, hogy az ember hordozza magában azt a nevet, amiről el lett nevezve. Lehet, hogy az a nagyapja volt, mármint a névadó, az anyukája apukája, akit szintén Péternek hívtak, és persze olyan volt, hogy mindenkinél különb, legalábbis az anyukája azt mondta. Péter nem ismerte, mert neki úgy alakult, hogy fiatalon meghalt, mármint nem úgy fiatalon, hogy tényleg fiatalon, hanem annyi idősen, amit az öregek még nem tartanak öregnek, pedig már öreg. Félni egyedül, gondolta most, milyen lehet, amikor ennyire rettegni kell, mert ott ólálkodik körülötted a pusztulás. Váltott a kép, az új képen a rettegés volt ábrázolva, először azt nézte meg, aztán olvasott. Egy régi történetet nehéz felgyorsítani. Azért lettek írva, gondolta, hogy minél tovább tartsanak. Hogy képesek legyenek kitölteni az időt.

Órák teltek a rettegésben, már kifelé fordult az éjszaka, álcát bontott a rettegőről, mikor a félhomályos úton egy szegényesen öltözött alakot pillantott meg Péter. A képen félhomályos út, szegényesen öltözött alak. Először csak a járása volt ismerős, később az arca is. Nyugodt léptekkel, sem lassan, sem sietve, ahogyan fürdőbe, vagy piacra megy az ember, haladt befelé a városba. Mit kereshet itt, gondolta Péter.

Hová mész, Mester, kiáltott, s karjával idegesen álljt meszelt a levegőbe a mellé érő Jézusnak. Mi dolgod van az elvadult városban?

Amit nem vittél véghez, nekem kell véghezvinnem, válaszolta Jézus, és baktatott tovább, ügyet sem vetve valaha legkedvesebb tanítványára.

Pétert mintha leforrázták volna az ő mesterének szavai, állt mereven, csak az agy dolgozott, ingott a szemfény, ahogy sebesen pattogtak bent a kérdések és a válaszok. Mennyire gyors ilyenkor ez a szerkezet. Alig percet állt, vagy még annyit sem, és a Mester után rohant:

Az én feladatomat nekem kell véghezvinni, mondta, megállította Jézust, és visszaindult az elhagyni akart városba, ahol a bűn olyan mély sebeket ejtett, mint egy völgykatlan. Ment megszabadulva a félelemtől, és érkezett a római zsoldosok, barbár martalócok karmai közé, és vitték őt felkoncolni, ahogyan Krisztus földi helytartóját fel kell koncolni, de nem érzett már rettegést a sorsától, azonossá vált azzal, ami elől el akart menekülni.

Olvasta Péter, vagy nézte a képernyőn, ahogyan a diákat nézte régen, ahogyan a tejüveg szobaablakon át nézte, ahogyan az apja és az anyja csinál valamit. Vagy csak az egészet bent látta, és bent olvasta a fejében, amikor azt mondta, hogy ő nem fél. Nem fél, mint az a tanítvány félt. Nem is szabad, mondta az apja, s hogy ő például bátor, s akinek az apukája bátor, az maga is bátor lesz. Jó volt régen, amikor bátornak látta, gondolta, s nem olyannak, hogy félelmetes. Az ágyon feküdt. Nézett a levegőbe.

Tíz elmúlt. A kollégiumban eloltották a villanyokat, csak a folyosó végén égett egy asztali lámpa, az üres folyosón csak ez a maroknyi fény volt.

– Milyen kurva jó az a vicc – nevetett halkan Deda.

– Milyen vicc? – kérdezte Péter.

– Két fickó találkozik – kezdte Deda –, és az egyik azt mondja: Hová mész? Mire a másik: Moziba. Mit játszanak? Filmet. Mi a címe? Quo vadis. Mit jelent, nem tudod? Hová mész? Moziba? Mit játszanak? Filmet. Mi a címe? Quo vadis. Mit jelent, nem tudod? Hová mész? Moziba…

Péter nem szólt semmit, fölült a vaságyon, belebújt a papucsába, és kifelé indult, a műanyag talp meg-megcsúszott a linóleumon.

– Hová mész? – kérdezte Deda.

– Moziba – mondta, aztán kilépett a szobaajtón.

A folyosón nem volt senki. Bármilyen óvatosan haladt, a műanyag papucsnak volt hangja. A nevelőtanár kinézett a szobájából.

– Hová mész? Mi a francot keresel éjszaka a folyosón?

– Csak vécére kellett.

– Villanyoltás előtt kell menni.