Völgyhíd

Fejezet 3

– Akkor is voltam.

– Nem bírnak nyugton maradni, kijárnak, a kurva anyjukat, biztos cigiznek, vagy kiverik.

– Nem cigizek – mondta Péter.

A tanár elhallgatott. Visszatűnt a szobába. Hallatszott, amint megreccsen a szék, és az asztalon koccan valami üvegtárgy. Péter bement a mosdóba, aztán vissza. Behúzta maga után a szobaajtót. Deda még ébren volt.

– Mi a fasz baja van? Részeg?

– Még nem eléggé.

– Mekkora kibaszás, hogy ilyenek vannak egy koleszban.

– Régen tanított.

– Mit?

– Nem tudom. Valaki mondta, hogy egyszer be kellett vinni a detoxba, és azóta nem.

– Mért nem rúgták ki?

– Tanárokat nem lehet, vagy nem tudom, biztos megdugta az igazgatónőt.

– Ja, akkor már értem. Az igazgatónőt?

– Aha.

– Úristen, azt az undorító nőt? Elhányom magam.

– Ő is egy hányadék.

– Mennyire szar lehet ötvenévesnek lenni, állandóan undorító testekhez nyúlni.

– Nem kötelező.

– A sajátodhoz hozzá kell, legalább amikor fürdesz vagy hugyozol.

– A sajátja nem undorító.

– Ez neki a szerencséje, mert, bazmeg, akkor mindig telehányná a fürdőkádat.

– Ja, hányásban fürdene.

Mindketten elröhögték magukat. Látták maguk előtt a hányásban heverő férfit, pedig soha nem látták, amikor tényleg belebukott a hányásba, otthon, amikor többet mert inni, mint itt a kollégiumban. Itt vigyáznia kellett. Nem akarta, hogy kirúgják, és az igazgató már utalt rá, ha még egy visszaélés, így nevezte, akkor nem tudja bent tartani. A tanár hallgatta, és megígérte, hogy nem, ilyen nem lesz többet, csak azért volt, mert, és utalt egy magánéleti problémára, amire az igazgató csak annyit mondott, hogy ezt neked kell megoldanod, és hiába jártunk együtt egyetemre, nekem is meg van kötve a kezem.

– Kussoljatok már a kurva életbe! – szólalt meg a szoba harmadik lakója, aki csak azért volt ott, ahol ők voltak, mert volt egy harmadik ágy is a szobában, és arra is kellett valakit fektetni. – Éjfél van. Mi a fasznak kell minden éjjel pofázni?

– Neked nem kell – szólt vissza Deda –, úgyhogy aludjál.

– Nem tudok, mert beszéltek.

– De nem hozzád.

– Akkor is hallom.

– Feküdj rá a füleidre.

– Csak az egyikre tudok.

– Látod, te sem vagy tökéletes – mondta Deda, aztán elhallgatott egy kis időre. A harmadik fiú hánykolódott.

– Az is zavarhat valakit, például engem, ha valaki állandóan mozog az ágyon. Egyszerűen idegesít – mondta Deda.

– Fasz – szólalt meg a harmadik fiú.

– Én nem leszek ötvenéves – mondta Deda. – Negyven se.

– Mért? – kérdezte Péter.

– Én, bazmeg, nem akarom megélni, hogy olyan legyek.

– Milyen?

– Mint egy ötvenéves. Hogy egy idióta undorító seggfej.

– Nem tőled függ.

– De. Ez csak tőlem függ. Hogy akarom-e vagy nem. És én nem akarom.

– Aludjunk – mondta Péter.

– Szerintem is – szólalt meg újra a harmadik fiú.

Deda nem mondta, hogy az kurvára mindegy, hogy ő mit akar. Elhallgatott, hánykolódott, gyűrészajt vert a paplannal. Péter mozdulatlanul feküdt, szeme néha nyitva, néha lecsukva, a szemhéj falára mintha filmet vetített volna az éjszaka.

Mozizott a nyár: alul víz, fölül ég, és közötte a fényes korong, amit mindig kerülget a szem, nem akarja, hogy beleégjen a pupillába az erős fény. A vízben fürdött néhány ember, a nap leszaladt átmelegíteni azokat, akik kint feküdtek a füvön. Strand. Ott ismerte meg Zsófit, Deda húgát. Vagyis akkor már ismerte, csak nem úgy, hogy jobban. Szóval úgy gondolt arra a nyárra, mintha Zsófit előtte még nem ismerte volna. Az a nap volt a kezdete a megismerkedésüknek, a többi nap, a korábbiak, ahhoz képest nem látszottak.

Ül a csónakkölcsönző előtt, és jön Deda és Zsófi. Persze nem vette őket észre, mert ha észreveszi, akkor nem is lepődik meg. Zenét ad a rádió, hülyezenét, amiről el van döntve, már előre, hogy a strandon fog szólni, persze kurva hangosan. Neki ott kell dolgoznia, ebben a hülyezenében, és a hülyezenék közötti kérdésjátékokban, a hülyerádiós hülyekérdéseiben kell dolgoznia. Ha eltalálod, hogy hány éves, és mond egy ismeretlen embert, aki valamiről híres, tulajdonképpen csak arról, hogy szokott szerepelni a tévében, vagy régen énekes volt, megismétli a kérdést, hány éves, és mondja a nevet. Ha eltalálod, akkor kapsz egy koncertjegyet arra a koncertre, amelyre csak olyanok akarnak elmenni, akik ezt a rádiót hallgatják. Kivéve Pétert, aki azért hallgatja ezt a rádiót, mert az apja, aki egyben a munkaadója volt, úgy gondolja, ezt a csatornát mindenki szereti, s ha hangosan szól, akkor mindenki tudni fogja, hogy itt lehet kölcsönözni. Szól a hülyezene, beszél a hülyerádiós, és ő dolgozik. Azt mondta az apja, hogy olyan ez, mintha nyaralna, csak még kap érte egy kis zsozsót is. Zsozsót, hogy lehet ilyen hülye szavakat kimondani, gondolta akkor, amikor hallotta. Aki ilyen szavakat mond, az… mindegy. Az különben az apja.

Állt az utazási irodájuk ajtajában, utazási irodájuk is volt az ingatlanüzletek mellett, több lábon kell állni, mi van, ha az egyik bedöglik, ezernyi példa van rá, de ő, mármint az apja, nem olyan felelőtlen, hogy egy bukásnak kiszolgáltassa a vállalkozásait, s ezzel együtt a családja vagyonát, valamint az életét. Állt az utcán, az apja meg bentről ordított kifelé:

– Mindenkinek kell csinálnia valamit, érted?

– Értem.

– Neked is.

– Én tanulok. Nekem az a csinálás.

– Az, hogy tanulsz, az természetes. Mindenki tanul.

– Évközben akkor sem tudok mást, mert nem vagyok itthon.

– Tudom.

– Kollégium. Nem én választottam.

– Hát ki választotta?

– Ti – mondta Péter.

– Nem választás volt. Ez volt a legközelebb.

– Én inkább messzebbre mentem volna.

– Máshol se jobb, csak addig, amíg nem vagy ott. Melóztam Pesten. Semmi különbség. Mindenütt ugyanolyan. Pont olyan, amilyenek mi vagyunk.

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Péter.

– Ha nincsenek haverjaid, mindenütt szar. Pesten is.

– Nekem vannak haverjaim. Veszprém mégis szar hely, és ez nem tőlem függ.

– De, tőled. Mert neked semmi nem jó. Pont olyan vagy, mint az anyád.

– Jó, akkor tőlem függ. Ha én nem lennék, Veszprém is biztos jó hely lenne. A lényeg, hogy most szar hely. És én Pestre szerettem volna.

– Nem mindig az van, amit az ember akar, hanem az, amit a körülmények lehetővé tesznek.