Elfojtott vágyak

Chapter 2

Ian

„Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni.”

(Tisza Kata)

– Bassza meg! – üvöltöttem fel.

Már megint vesztettem. Ezt nem hiszem el. Pedig én vagyok az utak királya, a sebesség ördöge. Pár éve még verhetetlen voltam.

Aiden gúnyos, kárörvendő kacagása csak rontott az amúgy sem rózsás hangulatomon.

– Fejezd be! – csaptam le morcosan a kontrollert az asztalra.

– Még mindig nem bírsz veszteni, de ne aggódj, tőlem kikapni nem szégyen – röhögött tovább csúfondárosan.

– Hogy rohadnál meg! – csúszott ki a számon.

– Még egy menetet? – vetette fel, mert pontosan tudta, nem bírom, ha alulmaradok.

Gyorsan az órára pillantottam. Persze, ő könnyen beszél ébredés után, bezzeg én az éjszaka közepén… Kilenc óra időeltolódással nehezen hoztuk össze ezeket a játszmákat. Vagy én dolgoztam, vagy ő. Már az elején kötöttünk egy megállapodást. Az egyik héten ő szívott az éjszaka közepén, a másik héten én áldoztam be az éjjeleimet.

Basszus, Maya ki fog nyírni, hogy már megint fél éjszaka ezt a szart nyomogattam!

– Nem, kösz! – tértem magamhoz. – Mennem kell aludni. A húgod szétrúgja reggel a seggem, ha használhatatlan leszek.

– Szóval akkor vegyem úgy, hogy feladtad? – bazsalygott a videókamerába, amivel pontosan azt érte el, amire számított.

Feladni? Én? Soha!

– Oké, de ez lesz az utolsó menet – kaptam fel újra a kontrollert.

Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő a következő menettel, amit, mondanom sem kell, megint csak elveszítettem. Már éppen elköszöntem volna Aidentől, amikor a kis Hazel rám hozta a frászt, mert a semmiből hirtelen ott termett mellettem, kócosan a szemét dörzsölgetve.

– Hercegnőm! – fordultam felé. Hatalmas, kék tekintetét az enyémbe fúrta. Pont, mint az anyjáé.

– Te mit csinálsz itt? Ugye nem Aiden bácsival játszottál? – billentette számonkérően oldalra a fejét. Istenem! Még csak hároméves, de pont olyan, mint az anyja. Mintha Mayát klónoztuk volna. Legnagyobb sajnálatomra, mert így már nem egy nő uralta a szívemet, hanem kettő.

Felemeltem és az ölembe vettem.

– Te miért nem alszol még? – simítottam ki egy rakoncátlan tincset az arcából.

– Felébredtem, amikor azt kiáltottad: bassza meg – nézett rám az ártatlan pillantásával.

A rohadt életbe! Ha ezt Maya megtudja, tuti kitekeri a nyakamat.

– Most szépen visszaviszlek aludni. Abban pedig egyezzünk meg, hogy ezt nem mondod el a maminak! – néztem rá nagy komolyan, hátha olyan hatással leszek rá, mint ő rám.

– Rendben, de csak ha velem alszol – állt elő a feltételeivel.

Felvont szemöldökkel tanulmányoztam a lányom elszánt arcát.

– Ez zsarolás, és az bizony csúnya dolog – dorgáltam meg.

– Ahogy csúnya szavakat kiabálni is az – fonta össze maga előtt a karját.

Na, Ian, erre varrjál gombot! Ez a gyereknevelés dolog bonyolultabb volt, mint azt valaha is hittem. Mióta Hazel megszületett, körülötte forgott a világ, és amikor megtanult beszélni, ez csak rosszabb lett. Csecsemőkorában elnéztem a törékeny kis testét, amit megfogni is alig mertem, mert féltem, hogy egy rossz mozdulat és összeroppantom. Idővel azonban fel kellett ismernem a cukiság csapdáját. Kettőt pislantott a gyönyörű szemével, és én már a földön szétfolyva olvadoztam tőle, és mire észbe kaptam, már keresztül is gyalogolt rajtam. Simán palira vett.

– Igazad van! – bólintottam helyeslően.

Neked annyi, Ian. A kiscsajnak pont úgy vág az esze, és éppoly ügyesen forgatja a nyelvét, mint az anyja. Ezek ketten életem hátralévő részében sakkban fognak tartani.

– Gyere! – kaptam ölbe. – Irány az ágy!

Teljesen odavoltam érte, amikor a kis csápjait körém fonta, az arcocskáját álmosan a vállamra ejtette és azt suttogta:

– Szeretlek, apuci!

Végem!

– Én is szeretlek téged, angyalkám! – sétáltam be vele a szobájába. Olyan aprónak tűnt, olyan védtelennek, de én már akkor tudtam, hogy ez csak a látszat. Előre sajnáltam azt a szerencsétlen flótást, aki a horgára akad majd.

Lefektettem, és bebújtam mellé az ágyba. Hazel szorosan hozzám simult, és engem abban a pillanatban elnyomott az álom. Úgy tűnt, alig hunytam le a szemem, máris rázta valaki a vállam.

– Aludj még egy kicsit! – suttogtam Hazelnek.

– Ian! Ébredj! El kell készülnöd! Megbeszélésed lesz tízkor az irodában – kúsztak Maya dorgáló szavai a fülembe.

– Csak még egy kicsit – duruzsoltam.

– Már az előbb is ezt mondtad – teremtett le. – El fogsz késni! – rántotta le rólam a takarót.

Sikerült olyan hangsúllyal figyelmeztetnie, hogy egyből függőleges helyzetbe pattantam. Magamra kapkodtam a cuccaim, és kibotorkáltam a konyhába, ahol már az egész családom ott ült fitten és üdén.

– Jó reggelt! – köszöntem nekik.

Jeremyhez, majd Hazelhöz léptem, és nyomtam a kobakjukra egy-egy puszit.

– Direkt kértelek, hogy ne nyomogassátok sokáig azt a… játékot – fonta karba a kezét Maya mérgesen. Döbbenten pislogtam a dejà vu érzés miatt. Hazel az este pont ezt a pillantást, hangsúlyt és testtartást vetette be ellenem.

– Ne aggódj, minden rendben! Hamar befejeztük – füllentettem.

– Pontosan tudom, mikor hazudsz – tolta elém a rántottámat.

A finom illatok azonnal bekúsztak az orromba, a nyál is összeszaladt a számban.

– Egy istennő vagy – láttam neki.

A kis bűnsegédem rajtam felejtette a tekintetét. Amikor Maya nem látta, a mutatóujjam a szám elé helyeztem, hogy hallgasson. Elmosolyodott, majd kacsintott egyet, pont, ahogyan én szoktam, amikor rosszban sántikálunk.

– Hazel, nem fogy az a müzli! – szólt rá az anyja. – Ügyesen egyél, és próbáld meg nem leenni magad! – nyomott egy puszit a kis cinkosom buksijára.

Nem meglepő módon az első mozdulatnál Hazel kiborította a müzlistányért.

– Bassza meg! – szaladt ki a száján.

Megakadt a falat a torkomon, azonnal megmerevedtem.

– Hazel! – szólt rá Maya erélyesen, de a gyilkos pillantását egyenesen az enyémbe fúrta.

Ó-ó! Ez bizony felért egy vallomással.

– Ezt tuti tőled hallotta – itatta fel a kifolyt tejet. Persze a gyerek megdorgálása már elmaradt. Rögtön én kerültem a porondra.

– Nekem mennem kell. Elkésem – pattantam talpra.

– Ian Bryton! – állított meg a felpaprikázott hangja.

– Iiigen! – pislogtam ártatlan szemmel.

– Elmaradt a búcsúcsókom – lépett oda hozzám, rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán felpipiskedve a nyakamba fonta a karját. Lehajoltam hozzá, és a szájára tapadtam.

– Szeretlek, Mayácska! – suttogtam.

– Én is téged, bajnokom! Légy ma ügyes! Ne bosszantsd fel az apámat!

Alexet említenie is kár volt. Az utóbbi időben olyan más lett odabent minden. Nem kötöttek le a számok, nem hoztak izgalomba a tenderek, és untattak az emberek. Nem értem, mi történt velem, hiszen mindent megkaptam, amit csak akartam.

A garázsba menet töprengtem, ahol már nyitottam volna az ajtót, amikor belém bújt a kisördög, és a motorom felé siklott a pillantásom.

Uramisten, de rég járattam már meg! Hogy hiányzik az az izgalom, amit csak egy motor nyergében érez az ember! Közelebb léptem, és egyre hevesebben vert a szívem. Az utóbbi időben úgy éreztem, elpuhultam, és gyűlöltem ezt az érzést. A francba is! Úgy megjavultam, hogy már szinte szentelt vizet izzadok.

Vettem egy mély levegőt, és visszaléptem az autóhoz. Már éppen kinyitottam volna az ajtót, amikor megszólalt egy belső hang. „Elfojtanak téged, Ian! De ennek nem kell mindig így lennie. Néha megengedett egy kis lázadás.”

Megvontam a vállam. Egy jelentéktelen kis zendülésből még csak nem lehet baj.

A motort választottam. Kitoltam a garázsból és beindítottam. A pulzusom a hangjától azonnal megemelkedett. Ez az! Duruzsolj csak nekem, kicsikém! Felültem rá és meghúztam a gázkart, mielőtt Maya megjelent volna az ajtóban. Már az első kanyar után megéreztem azt a kellemes, végtelen nyugalmat, ami csak a motorom nyergében szállt meg.

Utáltam, amikor Maya bűntudatot keltett bennem azzal a szöveggel, hogy motorozni veszélyes. Ha csak elhúzott mellettünk egy motoros, kivétel nélkül tett rá valami megjegyzést. „Nézd, élő donor!” vagy „De szép veséd van! Örülnek majd neked a transzplantációs klinikán.” Hasztalan igyekeztem meggyőzni, hogy a veszély csupán illúzió. Felhoztam példának az előzést. Kértem, hogy amikor belevág, számolja magában, hány másodpercig tartott megelőznie egy autót. Miután megtette, büszkén közöltem vele, hogy ez nekem motorral maximum három másodperc. Szóval kevesebb ideig vagyok életveszélyben, mint ő a bádogdobozban, amit olyan előszeretettel használ, hamis biztonságérzetben ringatva magát.

De ez persze egyszer sem hatotta meg őt. Ilyenkor kortesbeszédbe kezdtem, hogy ha egy hülyegyerek sportmotort vesz, na az veszélyes. Senki nem születik egyből Nicky Haydennek, azt a szintű tudást csak vezetéstechnikai tréningekkel éri el az ember. Motorozni annak, aki felelősséggel teszi, egyáltalán nem veszélyesebb, mint autóba ülni.

Mégis bűntudatom volt, mert mint egy zendülő kamasz lógtam meg otthonról. És tudtam jól, hogy amit teszek, valóban felér egy lázadással, de féktelenül élveztem a sebességet és azt, hogy újra tekergett a szemem előtt az ezüstszínű kígyó. Már éppen átadtam magam az érzésnek, amikor olyan történt, amire nem számítottam. Szakadni kezdett az eső.

Na ne már! Ezt tuti Maya küldte rám!

Felszerelés nélkül esőben motorozni elég durva volt, hiszen a szél otromba módon lehűtötte a testem, és a bukósisakom plexijén sem volt ablaktörlő. Percek alatt a békés motorozás rémálommá vált. Alig láttam valamit, az útburkolati jelek pedig iszonyúan csúsztak. Szívás!

Lejjebb vettem a gázból és koncentrálni próbáltam, de ahogy én sem láttam jól a hirtelen jött zivatarban, úgy az az autós sem, aki váratlanul vágott ki elém. Hogy elkerüljem a frontális ütközést, hirtelen manőverre kényszerültem, de a gumik hiába próbáltak tapadást találni, csúnyán szégyent vallottak. Csessze meg! A fizika törvényeit elszántan igyekeztem megcáfolni, amikor úgy helyeztem a súlypontomat, hogy az esést megússzam, de a becsapódást nem kerülhettem el. Fasza, most rontom a statisztikákat. Se kesztyű, se kabát nem volt rajtam. Védőfelszerelés híján tudtam, ez bizony fájdalmas lesz.

Nem is tévedtem, de nem a sérüléseim voltak, amitől a legjobban szenvedtem, sokkal inkább a fejmosástól, amit Mayától kaptam hazafelé úton, amikor értem jött a kórházba.

– Nem is bánom, hogy összetörted azt a gyilkológépet! – fújtatott a dühtől. – Ezzel talán vége lesz ennek az ámokfutásnak.

– Nem a motor tehet róla – motyogtam az orrom alatt. Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Felém kapta a tekintetét, és úgy nézett rám, mintha még egy fejem nőtt volna.

– Tök mindegy, hogy a motor öl meg, vagy a hülyeség, Ian! Én így is, úgy is kétgyerekes özvegy leszek! – üvöltött velem. – Te soha nem gondolsz a jövőre, csak a jelenben élsz. De ez már nem működik! Nem kockáztathatsz! Már nem csak saját magadért tartozol felelősséggel. Mi is itt vagyunk, és szükségünk van rád! Ha történne veled valami, azt nem bírnám ki! Esküszöm – fenyegetett vezetés közben a mutatóujjával –, kitekerem a nyakadat, ha bajod esik.

Szerettem volna egy ironikus válasszal visszavágni, hogy akkor azt már cseszheti, de az utolsó pillanatban inkább becsuktam a számat. Láttam az arcán, hogy csupán egy apró szikra és az egész autó lángba borul. Az ép bőrfelületem, amit az aszfalt nem égetett le rólam, egyetlen pillantásától felperzselődött.

– És ha ez nem lenne elég, az apám is kibukott rád! Cserben hagytad őt! – folytatta a szónoklatot.

– Nem szándékosan – emeltem fel a hangom. Kezdtem már unni, hogy mindig az apja miatt vitatkozunk. – Apa azt mondta…, apának az a véleménye…, apának nem tetszik, hogy – parodizáltam ki az apósom. Rohadtul fojtogató érzés mindig monitorozni magam, hogy megfeleljek a hatalmaskodó Mr. Crossnak. – Ez a cég legalább annyira az enyém is, mint az övé! – csattantam fel.

– Csak kettőtök közül ő rendelkezik nagyobb tapasztalattal.

– Hát ez az – dőltem durcásan hátra az ülésben. Morcosan karba fontam a bekötözött kezem.

– Mit akarsz azzal mondani, hogy hát ez az? – förmedt rám.

– „Ian, szükségünk van a fiatalos lendületedre, életerődre. Új dimenzióba helyezed a meglátásainkat” – idéztem gúnyolódva az apósom szavait. – Egy frászt helyezek én bármit is új dimenzióba. Amint előállok egy új ötlettel, az apád közli velem, hogy az most lehetetlen. Vagy a kedvencem, amikor azt mondja, ez nagyon jó gondolat, felvéstem, jövőre foglalkozunk vele.

– Na látod! – bólintott büszkén.

– De már több mint három éve ennél a kibaszott cégnél vagyok, és szeretném már megtudni, hány évente van Crosséknál évváltás – böktem ki a sérelmeim, de valójában hidegen hagyott az egész. Az fájt, hogy Maya mindig az apja pártját fogta.

– Tudom, mit csinálsz! – fúrta a gyilkos pillantását az enyémbe.

– És elárulod nekem is, mert nagyon úgy tűnik, éppen semmit, mert tetőtől talpig be vagyok kötözve – játszottam meg magam.

– Még a végén megsajnállak – gúnyolódott. – Ezt csakis magadnak köszönheted! – fújtatott, amikor rákanyarodott a felhajtónkra. Még le sem állította a motort, kipattantam az autóból, és dúlva-fúlva, sántikálva iramodtam meg a ház felé. – Ian Bryton! Ne merészelj nekem hátat fordítani! – csapta be indulatosan a kocsiajtót, és a nyomomba eredt.

Nagydarab pasas lévén mégis a lábam húzva menekültem az alig ötvenkilós feleségem elől, hogy egy kis nyugalomra találjak. A házba lépve az anyósom döbbent tekintete fogadott, aki a gyerekekre vigyázott, amíg Maya értem jött a kórházba. Jöttem volna taxival!

– Helló, Lexie! – köszöntem neki, de nem álltam meg, egyenesen a dolgozószobámba bicegtem. Ez volt a házban az egyetlen hely, amit kulcsra tudtam zárni. Amikor ezt megtettem, megkönnyebbülten dőltem neki a hátammal az ajtó lapjának.

Megakadt a szemem a hatalmas, masszív íróasztalon.

„Minden Crossnak jár egy elegáns, egyedi tölgyfából készült íróasztal” – emlékeztem az apósom szavaira, amikor békejobb gyanánt hozatta nekem ajándékba ezt a monstrumot.

Crossnak! De én Bryton vagyok, csesszétek meg! Odaléptem, és akkorát rúgtam bele, hogy belereccsent. Egy pillanattal később azonban a lábamba hasító fájdalomra eszméltem. Nem az asztal roppant, bakker, hanem a lábam. Állatias üvöltéssel csuklottam össze, és hosszú ideje először voltam hálás az apósomnak, hogy javasolta a dolgozószobába a vastag, puha szőnyeget, ami most tompította az esésem súlyos becsapódását.