Az elveszettek

Fejezet 3

Lori végighúzta gurulós bőröndjét a repülőtér párás sétányán. Elszabadult tincsei nedvesen tapadtak a nyakára. Amikor megpillantotta a beszállókapu számát maga előtt, egy pillanatra megtorpant, és hátranézett a válla felett.

A húga még mindig sehol.

Kihalászta mobiltelefonját a zsebéből, de a kijelző üresen bámult vissza rá. Nem kapott üzenetet. Nem volt nem fogadott hívása sem. Szíve hevesen vert a mellkasában: perceken belül be kell szállniuk.

Vitájuk egy részlete beszivárgott a gondolatai közé. Már rád sem ismerek…

Már rád sem ismerek…Alsó ajkát harapdálta, addig szorította fogai közt a puha szövetet, amíg meg nem érezte a vér ízét.

Próbálta elképzelni magát, ahogy Erin nélkül távozik – felszáll a szigetek közti járatra, amely elviszi őt a fidzsi szigetvilág legdélebbi részére. Az utazás nehezebbik részét, a hosszú repülőutat Londonból a Fidzsi-szigetekre tegnap már letudta. Még nyugtatóra sem volt szüksége. De akkor ott ült mellette Erin, aki rágcsálnivalóval, zenével, könyvekkel felszerelkezve érkezett, és annyira lefoglalta, hogy milyen italt rendeljenek, ha már a levegőben lesznek, hogy Lori szinte észre sem vette a felszállást. Esti megérkezésükkor bejelentkeztek egy tengerparti hotelbe, és azt tervezték, hogy vacsoráznak valamit, és alszanak egyet, mielőtt a reggeli géppel továbbindulnak a nyaralóhelyre.

Csakhogy most mégis egyedül volt itt, Erin nélkül.

Behúzta a bőröndjét a mosdóba. A kézmosó fölé hajolva szemügyre vette magát a tükörben. Ujjhegyeit végighúzta bedagadt szemhéján, a szeme alatti sötét árnyékokon.

Előző éjjel nem aludt, félig-meddig várta a csosszanó lépteket a hotel folyosójáról, a kopogtatást az ajtaján, húga hangját, ahogy suttogva-kiáltva kér bebocsátást. Elképzelte a beginezett Erint, a részeg motyogással elhadart bocsánatkérést. Talán be is engedte volna, és helyet biztosít számára a szállodai szoba széles ágyán. Figyelmezteti, hogy forduljon a másik oldalára, és ne horkoljon. Vagy mégsem tette volna. Talán csak résnyire nyitja az ajtót, és kiszól neki, hogy távozzon.

Ám Lori azt sem tudta pontosan, hogyan érez, mert Erin nem tért vissza.

Elővette a sminktáskáját, hogy lefoglalja valamivel a kezét. Arca sápadtsága túl sok zárt helyen töltött óráról árulkodott. Hónapok óta nem kényeztette a napfény. Istenem, a kék ég! Az úszás a meleg tengerben. A friss levegő. Egy jó könyv. Megérdemelte ezt a nyaralást. Szüksége volt rá.

De mi van, ha az egész egy nagy hiba? A pillanat hatása alatt intézte a foglalást. Hajnali háromkor. Ágyneműje összegyűrődött az újabb nyugtalan éjszakától. Azért vette elő a laptopját, hogy megnézzen egy filmet – bármit, ami lefoglalja a gondolatait –, de felugrott egy hirdetés. Tíz éjszaka egy távoli, vadregényes fidzsi szigeten, és a dátum magában foglalta a huszonnyolcadik születésnapját. Megnyitott egy új ablakot, ellenőrizte a közös bankszámlát, és látta, hogy még maradt rajta kétezer font. Baszódj meg, Pete, gondolta, miközben rákattintott a Foglalás megerősítése gombra.

Baszódj meg, Pete,Foglalás megerősítéseA hajnal első fényeinél, kezében egy bögre gőzölgő teával besurrant Erin szobájába, és húga mellé bújva bedugta lábát az ágytakaró alá.

– Alszom – mormolta Erin.

– Nagy hírem van – jelentette be Lori. – Csinálok egy kis fényt. – Átnyúlt az éjjeliszekrényen álló lámpához, és felkapcsolta. – Lefoglaltam magunknak egy utat. A Fidzsi-szigetekre. Január második hetében. Azt mondtad, fel kell használnod az éves szabadságodat. Itt a megoldás.

Erin egy hajszálnyit megemelte a fejét, és kinyitotta az egyik szemét.

Lori el tudta képzelni, mit gondol a húga – De hiszen Lori retteg a repüléstől. Sosem utazik sehová. Egy nyaralás csupán tapasz egy sokkal mélyebb seben –, ezért ahelyett, hogy esélyt adott volna neki a megszólalásra, halk, eltökélt hangon folytatta:

De hiszen Lori retteg a repüléstől. Sosem utazik sehová. Egy nyaralás csupán tapasz egy sokkal mélyebb seben– El kell utaznom. És az egyetlen ember, akivel ezt el tudom képzelni, te vagy. – Hangsúlyos szünetet tartott. – Együtt.

Együtt. A szó története és súlya ott lüktetett kettejük közt.

Együtt.Rövid csend támadt, egy lélegzetvételnyi tétova szünet.

– Rendben.

És most mégis Lori volt az, aki a repülőtéren várakozott. Egyedül.

Összehúzta sminktáskája cipzárját, fogta a bőröndjét, és kisietett a mosdóból.

A folyosó még mindig elhagyatott volt. Újra a mobilja után nyúlt, forgatta az ujjai közt, töprengett. Erinnek kellene hívnia őt… és mégis, hallani akarta a hangját, megbizonyosodni róla, hogy jól van.

Tárcsázott.

Miközben a kicsengést hallgatta, figyelte, ahogy egy frissen vasalt, fehér egyenruhát viselő pilóta végigsétál a folyosón. A tengerkék, ellenzős sapka alól táskás, véreres szempár villant elő. Vajon az én gépem pilótája? A férfi lehajolt, valamit keresett fedélzeti csomagjában, vonásai zavart tükröztek. Egyik kezével végigsimított az arcán, a megereszkedett bőrt az állkapcsa felé húzta. Néhány másodperc múlva felhagyott a kereséssel, vett egy mély lélegzetet, és a tekintetét a földre szegezve folytatta útját.

Vajon az én gépem pilótája?A hangpostafiók váratlan kattanására Lori elkapta a tekintetét a pilótáról.

– Erin vagyok, fogd rövidre – szólalt meg a húga hangja, és szinte azonnal jött a sípolás, mintha össze lettek volna kapcsolva.

Lori tétovázott, a súlyos csend elnyúlt, ahogy a készülék rögzítette hallgatását.

Gondolatai visszarepültek két évtizeddel. A csillagmintás takaró alatt feküdtek, meleg lélegzetük hallatszott a selymes sötétségben. Anyjuk alig egy hete halt meg. Lori húga kezét szorongatva suttogta: Nem kell félned, Erin. Én vagyok a nővéred, majd én vigyázok rád.

Nem kell félned, Erin. Én vagyok a nővéred, majd én vigyázok rád.De mi van akkor, amikor Lorinak van szüksége rá? Mint most. Akkor mi van?

– A repülőtéren várok – suttogta, ajkát egészen közel tartva a telefonhoz. – Hol a francban vagy?

A lakásom előtt koromsötét a lépcsőfeljáró. Az izzó egy hónapja kiégett, és még nem jutottam el odáig, hogy kicseréljem.

Ujjaimat végigcsúsztatom az ajtón, kitapogatom a zárat. Érzem esőtől nedves bőrdzsekim szagát. Hátam mögött a férfi, akit a bárból hoztam magammal. Halvány arcszesz, lélegzetében a sörélesztő szaga. Mark? Matt?

Mark? Matt?– Van lámpa a telefonomon – szólal meg, éppen amikor betalálok a kulcslyukba, és egy határozott mozdulattal belököm az ajtót.

Átlavírozok a napi postán, ledobom a kulcsot, aztán megszabadulok a cipőmtől is.

Követ a nappaliba, tekintete végigsiklik a lakáson. Most az ő szemével látom: a radiátoron keményre száradt, felemás alsónemű; a szőnyegekből túlfőtt étel szaga árad; a megdermedt viasztócsákban leégett gyertyacsonkok; az ablakpárkányon, ahol reggelente ülni szoktam, és a résnyire nyitott ablakon keresztül a nyakamat nyújtogatva próbálom megtalálni az égboltot az épületek között, ott felejtett kávésbögre és gabonapelyhes tálka.