Fejezet 4
1018 Words
Lehámozom magamról a dzsekim, és ráhajítom a könyvekkel telerakott szék támlájára.
Az alkohol zsongása túl gyorsan halványul. Inkább a lámpát kellett volna felkapcsolnom, mint a vakító mennyezeti világítást, amely éles, fehér fényben fürdet minket. Krisztusom, vajon ő is ugyanúgy bánja már ezt az egészet, mint én? Az egyik galéria megnyitóján szükség volt egy újságíróra, én pedig elvállaltam. Arra sem maradt időm, hogy egyek. Viszont a bár ingyenes volt. Aztán átmentünk egy másik bárba, majd egy harmadikba. A kollégáim már órákkal korábban lemorzsolódtak, aztán egyszer csak ott találtam magam ezzel a pasassal az egyik klub sötét sarkában. Most meg itt van a lakásomban, és fanyar farkasvigyorral bámul. Ekkor döbbenek rá, hogy nem vesz körül minket egy csapatnyi mosolygó huszonéves. A lakásom ajtaja csukva. Egyedül vagyunk.
Hallom a nővérem hangját. Erin, gondolkodnod kell!
Erin, gondolkodnod kell!Egy pillanatra lehunyom a szemem, mélyebben elmerülök a hangjában.
Ha nem akarod, hogy itt legyen, csak kérd meg, hogy távozzon.
Ha nem akarod, hogy itt legyen, csak kérd meg, hogy távozzon.– Kérsz egy italt? – Beletúrok a tarkómat borító rövid hajba, érzem a szálak simogatását a hüvelykujjamon. A pasas követ a hosszú, keskeny konyhába. Az egyik pulton gabonapelyhes doboz és morzsák, közvetlenül egy nyitott fájdalomcsillapítós üvegcse és egy üveg vodka mellett. Esti mese felnőtteknek.
Kinyitom az egyik beépített szekrényt, rámutatok a borokra, töményekre és egyéb italokra.
– Válassz!
A rum mellett dönt, tölt a szárítóról elvett vizespoharakba.
– Van kólád? És citromod?
– Egyik sincs.
– Első osztályú kiszolgálás.
Megvonom a vállam.
Odaadja a poharam, koccintunk, felhajtjuk az italt.
Még egyszer tölt, de ezzel már kivonulunk a nappaliba, visszük magunkkal az üveget is. Félretolok egy pokrócot, és leülök a kanapéra. Ő állva marad.
– Szóval, saját kégli?
– Bérelt.
– Vannak lakótársak?
– Jelen pillanatban nincsenek. – Tekintetem a kanapé fölött lógó képre téved. Az egyetlen holmi, ami az egyébként csupasz falakat díszíti. Akrilfestmény a folyóról, amely gyermekkori, bathi otthonunk kertjének végében futott végig. Még Lori festette nekem, vibráló kék és élénk mohazöld színekkel. Nagyon szeretett vastag festékrétegekkel dolgozni. Ajándékba kaptam tőle, amikor elvállaltam első londoni munkámat. A vászon hátuljára ezt írta: Hogy legyen egy hely, ahová hazamehetsz a nagyvárosban is.
Hogy legyen egy hely, ahová hazamehetsz a nagyvárosban is.Tekintetem követi az akrilfesték érdes kanyarulatait; a rétegekbe palettakéssel metszett bele, hogy textúrát adjon a folyóparton álló fáknak. Látom magam előtt Lorit, szőke haja hátrafogva, Pete hatalmas inge tele festékfolttal, a háttérben szól a zene. Sosem illett rá a bohém művész sablonja. Vasalt farmerben járt, kifésülte a haját; precíz és hatékony volt; festette a körmét, gondozta a szemöldökét. Ő nem szenvedett a kreativitástól – inkább sütkérezett a fényében.
Figyelmem visszatér a férfira. Idősebb, mint gondoltam, arcszőrzetére ráférne némi gondozás, a túl egyenes vonalak és a suta barkó nem áll jól neki. Álla alatt a bőr zavarba ejtően sima, mintha még soha nem találkozott volna levegővel. Még csak nem is vonzódom hozzá. Nem lett volna szabad beengednem.
Miért tetted, Erin? – szólal meg ismét nővérem hangja.
Miért tetted, Erin?Mert szerda éjjel van. Mert ittam. Mert gyűlölök egyedül belépni ebbe a lakásba, oké?
Mert szerda éjjel van. Mert ittam. Mert gyűlölök egyedül belépni ebbe a lakásba, oké?Körbejár a nappaliban, megnézi a könyvespolcot, elidőz a kandallónál. Tipikus londoni, Edward-kori darab lezárt kéménykürtővel, így most egy tündérfénnyel megtöltött üvegváza áll benne. Lori műve.
– Születésnapod volt?
Váratlanul ér a kérdés. Követem a tekintetét a kandallópárkányra, ahol két leégett gyertya közé egy születésnapi köszöntőkártya van bedugva. Csillogó 30-as szám áll az előlapján.
– Igen – felelem végül. Könnyebb hazudni, mint elmagyarázni.
– Nem mondtam volna meg, hogy harminc vagy.
Nem is, mert én kibaszottul csak huszonhét éves vagyok. Nem mondom ki hangosan.
Nem is, mert én kibaszottul csak huszonhét éves vagyok.Végzek a rumommal, az ital átmelegíti a mellkasom. Megnyitom a telefonomon a Spotifyt, elindítok egy chill-hop lejátszási listát, de aztán eszembe jut az alattam lakó kismama, és gyorsan lehalkítom. Két nappal korábban én segítettem neki felcipelni a babakocsit – a lift megint elromlott –, és a baba gyanakodva figyelt, miközben a rizskeksz lassan szétmorzsolódott a markában. Amikor az anyja köszönetet mondott, úgy éreztem, bármelyik pillanatban kitörhet belőle a zokogás. Eszembe jutott, hogy behívom őket, megbizonyosodom róla, hogy minden rendben van vele, de végül nem tudtam rávenni magam.
A pasas hunyorogva néz rám, mintha megpróbálna rájönni valamire.
– Mesélj a hajadról!
– A hajamról? – Felvonom a szemöldököm. Ez most komoly? – Felnyírattam – bökök a jobb fülem feletti borotvált részre. A szimmetria hiánya általában zavarba hozza az embereket. A hajam fekete és rövid. Pixie-frizurának hívják, az egyik oldalán egy kis felnyírással. Nem a divatnak akartam megfelelni. Amikor a fodrásznál jártam, éppen a tanulók betanítása folyt. A gyakornok javasolta, aki a csuklóján egészen friss, még rózsaszín és kidomborodó tetoválást viselt. Megvontam a vállam, és azt mondtam: „Miért ne?”
Ez most komoly?A legtöbb dologra mintha ez lenne a válaszom.
Felmehetek a lakásodra?
Felmehetek a lakásodra?Miért ne?
Miért ne?Talán fekete szemfestéket kellene feltennem, és valami drámait művelnem a szemöldökömmel, de valahogy nem tudok elég elszántságot összegyűjteni hozzá.
– Tetszik – jelenti ki. Aztán továbbmegy. Egy pillanatig azt hiszem, csatlakozik hozzám a kanapén, összerezzenek. Ehelyett átvág a nappalin. – Teszek egy kitérőt.
Teszek egy kitérőt. Mintha valakinek az apját hívtam volna fel magamhoz.
Teszek egy kitérőt.Kell egy másodperc, mire rájövök, hogy rossz ajtó felé indult el. Már talpon is vagyok, és futok utána, miközben a kilincs felé nyúl.
– Ne… – kezdeném, de a vendégszoba ajtaja addigra kinyílik, és kattan a villanykapcsoló.
Mozdulatlanná dermed.
Háttal áll nekem, de tudom, mit néz. A szeme bizonyára elkerekedik, tekintete a szemközti falra tapad.
Hetek óta nem jártam a szobában, de pontosan tudom, mi van odabent.
A hangja egy oktávval megemelkedik.
– Mi a lószar…?
A két szám közti szünet miatt tökéletes csend ereszkedik ránk. A pillanat elviselhetetlenül hosszúra nyúlik, kérdése ott lebeg a levegőben.
– A mosdó a következő ajtó – szólalok meg végül.
– Mi ez az egész?
A vendégszoba falát újságkivágások, térképek, fotók borítják – színes madzagokkal összekötve, öntapadós jegyzetlapokkal és kézzel írt kérdésekkel kiegészítve. Üres tekintetek bámulnak vissza ránk, a címlapok szinte üvöltik: „Eltűnt!” „Nincs nyoma a repülőgépnek!”
- Writer
