Az elveszettek

Fejezet 5

Tudom, mit sugallhat ez rólam.

Tudom, oké?

Tudom, oké?A középen lévő újságkivágás kicsi, fehér repülőgépet ábrázol, a törzsén vörös csíkkal. Alatta a kétfős legénység és a hét utas fotói.

Amikor nem válaszolok, megfordul és rám néz.

– Ez az a repülő, igaz? Amelyiknek nyoma veszett.

Vonakodva bólintok.

– Ez… ez… valami munka? – Érzékelem a hangjában a reménykedést.

– Igen – hazudom.

A megkönnyebbüléstől kisimul a homloka.

– Azt mondtad, újságíró vagy, igaz? Emlékszem, olvastam a gépről. Fidzsire ment, ugye? Aztán egyszerűen eltűnt a radarokról. Nyom nélkül. Senki sem látta, nem adott le segélykérést. Nem voltak roncsok. Hátborzongató, ha engem kérdezel.

Nem bírok megszólalni.

– De már elég régen volt, nem? Talán tavaly?

– Két éve. – Két éve és hat napja.

Két éve és hat napja.– Rengeteg elmélet született. Tudod, hogy talán volt egy terrorista a fedélzeten, vagy a pilóta öngyilkos küldetésre indult. Te is ez után nyomozol?

– Ühüm – felelem semleges hangon.

Gyanakodva pillant rám.

– Gyakran hozod haza a munkád? Ez az irodád, vagy ilyesmi?

Újabb hosszú szünet.

– Ilyesmi.

Megváltozik az arckifejezése, mintha kezdene ráébredni, hogy valami nincs rendben. Végignéz a falon, a fotókon, a megsárgult újságkivágásokon, a celluxcsíkokon – majd újra felém fordul. Látom, hogy kétségbeesetten próbál magyarázatot találni, összekötni az egészet a kényelmetlen érzéssel, amit megtapasztal.

Talán az alkohol teszi, talán csak gyáva, de végül feladja a harcot.

– A mosdó. – Besiet a fürdőszobába, hallom a zár kattanását.

Ott állok a folyosón, a nyitott ajtón keresztül belátok a vendégszobába. Lori régi szobájába. Hónapok óta nem láttam ezeket a falakat. Londonban senki sem engedhet meg magának egy üres vendégszobát – engem is beleértve –, de nem fogom leszedni ezt a sok holmit, mert az azt jelentené, hogy vége. Hogy feladom. Hogy elengedem őt.

Pedig tudom, hogy meg kell tennem.

Nagyot sóhajtok. Ezen a hétvégén mindent leszedek. Az egészet. Elég volt.

Vagy talán csak egy részét kellene, fokozatosan. Kezdhetném Lori ágyának megtisztításával, amely könyvek, cikkek és kinyitott irattartók hegye alatt rejtőzik. Hónapokkal ezelőtt kiadhattam volna ezt a szobát – Isten a tudója, a bankszámlámnak jót tenne –, de a lakótárs gondolatától is kiráz a hideg. Valaki, aki hallja, ahogy hajnali négykor fel-alá mászkálok, látja, milyen furcsa időpontokban étkezem, vagy tanúja a nem létező társasági életemnek…

Hallom, hogy lehúzza a vécét, és a tartály újratöltődik. Várom, hogy nyikorogva elforduljanak a csapok, és víz zuhogjon a mosdókagylóba – ehelyett kinyílik az ajtó, és ő újra ott áll. Mosdatlan kezét a zsebébe dugja, tekintete kerüli az enyémet.

– Holnap korán kezdek, szóval…

– Rendben.

Fogja a kabátját, annyi időre sem áll meg, hogy felvegye.

– Akkor minden jót – szól vissza az ajtóból.

Követem, nyitva tartom az ajtót, amíg lesiet a lépcsőn. Ha becsuknám, teljes sötétség borulna rá. Legalább addig várnom kellene, amíg leér a lépcsőn a kijárathoz.

De bassza meg.

Becsukom az ajtót. A reteszt is rátolom.

Magamhoz veszem a rumosüveget a nappaliból, az ezüstgyűrűk a palack nyakához koccannak. Bevonulok Lori szobájába, félretolom a repülőgép-szerencsétlenségekről szóló könyvet, és leülök az ágy szélére. A levegő itt nyirkosabb, érintetlenebb, hűvösebb, mint a lakás többi részében.

– Boldog harmincadikat. – A palackot nővérem falon függő képe felé emelem.

Használj poharat, hallom Lori hangját. Elképzelem, ahogy tettetett ingerültséggel forgatja a szemét.

Használj poharat,Azért is az üvegből iszom. Elvigyorodom.

Miközben a rum forrón lecsúszik a torkomon, Lori fotóját tanulmányozom az FJ209-es járat többi utasa között. 3-as számú utas, a sajtó így nevezte el. Az i********:-fiókjából szedték a fényképet, az utolsót, ami készült, mielőtt felszállt annak a balsorsú repülőgépnek a fedélzetére. Hajának nem sokkal korábban adott meleg méz és karamell tónust, csillogó ajka mosolyog, a szeme azonban nem.

3-as számú utas,Ott ültem mellette, amikor a fotó készült. Engem természetesen kivágtak, csak az ujjaim látszanak, ahogy átkarolom a derekát. Az út előtti este készült a fénykép – a rengeteg hiba előtt, amit el fogok követni –, de mintha minden ott lenne rajta. Lori üres tekintettel, egyedül… és én, ahogy érte nyúlok. Mintha megpróbálnék belekapaszkodni.

Éjjel kettő van, és én még mindig a vendégszobában ülök. Néhány óra múlva mennem kell dolgozni. Kellene innom egy nagy pohár vizet, odakészíteni két aszpirint az ágyam mellé, és aludni valamennyit.

Meghúzom a rumot, fogaim az üveghez verődnek, ahogy a gép fotóját tanulmányozom. Két évvel ezelőtt az a repülőgép elindult a fidzsi Nadi repülőtérről Limadzsiba, egy apró szigetre a szigetcsoport délkeleti peremén. Csakhogy a gép – és a fedélzetén lévő kilenc ember – soha nem érkezett meg.

Nyom nélkül eltűnt. Ezt írta a sajtó.

Nyom nélkül eltűnt.Végignézek a falra tűzött kartotéklapokra felírt tényeken. Mike Brass kapitány utoljára a felszállás után huszonkét perccel lépett kapcsolatba a repülésirányítással. A jelentése szerint minden rendben volt. És mégis, a repülőgép nyolc perccel később eltűnt a radarképernyőkről – és soha nem érkezett meg a céljához. Nagyszabású, több szervezet részvételével zajló keresés vette kezdetét egy nyolcszáz négyzetméter kiterjedésű területen. Semmit sem találtak. Sem roncsot, sem törmeléket, sem holttesteket.

Semmit.

Hunyorítva próbálok valamit találni az információk között tátongó résekben.

Amikor a repülőgép eltűnt, minden apró bizonyítékot és nyomot össze akartam gyűjteni. Zaklattam a rendőrséget, a brit konzult, a fidzsi polgári repülésügyi hatóságot. Tudni akartam, hol zajlott a keresés, és mindent bejelöltem saját Fidzsi-szigetek-térképemen, amelyet a hátam mögött lévő falra ragasztottam ki. Felkutattam az utasok rokonait, meggyőztem őket, hogy helyezzenek nyomást a hatóságokra. Elolvastam minden könyvet a repülőgép-szerencsétlenségekről, valamint a reménytelen helyzetekben való túlélésről. Cikkeket írtam, hogy a média radarján tartsam az esetet.

„Ez már megszállottság” – mondta egyik legrégebbi barátom, Sarah, amikor Skype-on felhívott Berlinből.

„Meg kell bocsátanod magadnak” – tette hozzá Ben a háttérből, miközben egy csillogó konyhapulton fehérbort töltött két nagy pohárba. Kettejük együttes látványát még mindig a gyomromra mért ökölcsapásként éltem meg. Ben egyszer azt mondta az iskolában, hogy mi hárman olyanok vagyunk, mint egy egyenlő szárú háromszög oldalai: mindegyik kapcsolatban áll egymással, ugyanolyan hosszú, és az azonos szögek tökéletes szimmetriát alkotnak. Huh. Fura, hogy ez az alakzat mennyire kilapult, amikor bejelentették, hogy szeretik egymást, és Berlinbe költöznek.

Semmi újat nem fogok felfedezni azzal, hogy itt ülök részegen Lori régi szobájában. Mégsem tudok leállni a kereséssel. Végignyúlok az ágyon, magamhoz húzok egy irattartót. Ebben van mindaz az információ, amit a repülőgép eltűnése utáni hetekben és hónapokban összegyűjtöttem. Azért nyitottam az aktát, mert tennem kellett valamit. A tétlen várakozás veszélyes terület volt. Túl sok lehetőséget adott az üvöltésre és a sikoltozásra, az ujjal mutogatásra és mások hibáztatására.