Hétköznapi szörnyetegek

1 ELVESZETT GYERMEKEK-2

– Kik voltak azok, gyermekem? – kérdezte később mély, reszelős hangján Brynt, miközben a lámpás fénye megvilágította a kezén lévő tetoválásokat. – Mit tettek veled?

Azonban Eliza képtelen volt bevallani neki, hogy ő tett velük valamit, csak remegve magához szorította Marlowe-t. Tudta, hogy ami történt, nem pusztán a véletlen műve, tudta, hogy a férfi még mindig vadászik rá, és ez örökké így lesz. Minden jó érzés, amit Brynt és a tiszteletes társaságában megtapasztalt, most elillant. Nem maradhatott velük. Nem lett volna helyes.

De egy darabig még maradt. Aztán egy felhős reggelen, amikor keresztülcipelte a mosást a Runyan’s Courton, találkozott Brynttel, aki terebélyes szoknyái közül elővett egy összehajtott papírlapot, és odanyújtotta neki. Egy részeg aludt a sárban. A szárítóköteleken ruhák lógtak. Eliza széthajtotta a papírlapot, melyről a saját arcképe bámult vissza rá.

A kép egy újsághirdetésben szerepelt. Egy gyilkost kerestek, a nyomravezetőnek jutalmat ajánlottak.

Eliza nem tudott olvasni, így hát megkérdezte:

– A nevem is rajta van?

– Ó, kicsikém… – suttogta gyöngéden Brynt.

Eliza mindent elmondott neki azon a szürke udvaron. Eleinte akadozva buktak ki belőle a szavak, azután már hadart, s közben azon kapta magát, hogy megkönnyebbült. Csak most döbbent rá, milyen nehéz volt megőrizni ezt a titkot. Beszámolt a hálóruhás férfiról, a szemében tükröződő gyertyalángról és mohóságról, a fájdalomról, amely egész addig tartott, míg támadója végre befejezte; az arcvíz szagáról a fickó kezén… Majd arról, ahogy kétségbeesetten tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen, és talált valami éleset. Belevágta a férfiba, de csak akkor tudatosult benne, mit is tett, amikor lelökte magáról a testet. Aztán beszélt a vagonról, a lámpásról, ami nem lámpás volt, a csecsemőről, aki aznap este nézett rá először. A halott nőről, akitől elvette a pénzét és a szép ruháit. Miután a történet végére ért, Bryntre bámult. Az asszony fújtatott egyet, majd letelepedett egy felfordított vödörre; vaskos térde fölött kibuggyant a hasa, szemét elgyötörten lehunyta.

– Brynt? – szólította meg rémülten Eliza. – Magas jutalmat ajánlanak?

A nő felemelte tetovált kezét, és úgy tanulmányozta, mintha attól várna választ.

– Amikor megpillantottalak az utcán, rögtön láttam rajtad, hogy történt veled valami – mondta halkan.

– Magas jutalmat ajánlanak, Brynt? – ismételte meg a lány a kérdést.

Az asszony bólintott.

– Mit akar tenni? Elmondja a tiszteletesnek?

Brynt felpillantott, aztán lassan megrázta hatalmas fejét.

– Ez a világ nagyon tágas, kicsikém. Van, aki úgy gondolja, ha az ember elég messzire menekül, bármit maga mögött tud hagyni. Még a hibákat is, amiket elkövetett.

– És… és maga is így gondolja?

– Nos, én már tizennyolc éve menekülök, csakhogy nem futhatunk el önmagunk elől.

Eliza megtörölte a szemét, kézfejével megdörgölte az orrát.

– Nem akartam ezt tenni – suttogta.

Brynt felállt, és a lány kezében lévő papírcetli felé biccentett. Indulni készült, de aztán megtorpant.

– Az ilyen gazemberek néha egyszerűen megérdemlik – felelte dühtől izzó szemmel.

KÖZBEN MARLOWE, ez a fekete hajú kis izgágaság, egyre cseperedett. A bőre ugyanolyan kísértetiesen fehér maradt, egészségtelenül sápadt, mint aki sosem látott napfényt. Édes totyogós lett belőle, a mosolya a vajat is megolvasztotta volna, a szeme pedig úgy kéklett, mint a suffolki égbolt. De a vérmérséklete is kiütközött rajta: Eliza jó párszor szembesült azzal, hogy ha valami nem úgy történt, ahogy a gyerek akarta, az arca eltorzult, és toporzékolni kezdett. Ilyenkor Eliza mindig azon töprengett, miféle ördög lakozhat benne. Amikor Marlowe dührohamot kapott, üvöltözni kezdett, felkapta a legközelebbi keze ügyébe eső tárgyat, egy széndarabot vagy egy tintatartót, és a földhöz vágta. Brynt mindig azt mondogatta, az összes gyerek így viselkedik, és minden kétéves átesik ezen a fázison, ám Elizának efelől akadtak kétségei.

Egyik este a St. Georges Streeten Marlowe kinézett magának valamit az egyik üzlet kirakatában – talán egy darab medvecukor lehetett. Eliza vagy túl fáradt volt, vagy csak szétszórt, mindenesetre határozottan nemet mondott, megfogta a kisfiú kezét, és maga után húzta a tömegben. Egy macskaköves lépcső vezetett le a Bolt Alley-be, oda rángatta el Marlowe-t.

– Akarom, akarom! – kiáltozta, és gyűlölködve meredt Elizára.

A lány érezte, hogy felforrósodik a kisfiú tenyere. Megtorpant a lépcső közepén, a gázlámpa halvány világa alatt, és meglátta, hogy Marlowe-ból megint az a kék színű fény árad, neki pedig rettenetesen fájt a keze. Marlowe dühösen bámult rá, miközben Eliza arca eltorzult a fájdalomtól. Felsikoltott, ellökte magától a gyereket. Ekkor megpillantott az árnyékban egy köpenyes alakot. A lépcső alján állt, onnan nézett fel rájuk mozdulatlanul, akár a sötétség oszlopa, de nem volt arca, csupán füst. Eliza beleborzongott a látványba…

Ám ekkor Marlowe haragja hirtelen szertefoszlott, és a kék ragyogás is kihunyt. A kisfiú értetlenül pislogott a piszkos lépcsőn, ahová esett, aprócska arca eltorzult a félelemtől, majd kitört belőle a sírás. Eliza a mellkasához kapta a kezét, bebugyolálta a kendőjébe, a másik karjával pedig magához húzta a gyereket, és halk szavakkal csillapította. Félt, egyben szégyellte magát. Mire körbenézett, a sötét alak eltűnt a lépcső aljáról.

AMIKOR MARLOWE HATÉVES LETT, kitették őket a wappingi színház épületéből, mert nem tudták fizetni a bérleti díjat. Egy ócska szobában laktak Spitalfieldsben, a Flower and Dean Streeten. Eliza már-már elhitte, hogy Brynt talán tévedett: az ember maga mögött hagyhatja a múltban elkövetett hibákat. Két éve nem jelent meg a körözése az újságban. Spitalfieldsből Eliza elgyalogolt egészen a Temzéig, hogy apálykor kincseket keressen a sűrű, ragacsos, mély sárban. Brynt túlságosan súlyos volt ehhez a feladathoz, Marlowe pedig még túl kicsi. Viszont a kölyök ügyesen futott a szeneskocsik mellett a ködös utcákon, felkapkodta a macskakőről a lepottyanó széndarabokat, átcsusszant a lovak lába alatt, kikerülve a vasalt kerekeket, miközben Brynt aggodalmasan figyelte a járdáról. Eliza nem kedvelte különösebben Spitalfieldset, mert sötét és kegyetlen hely volt, azonban tetszett neki, ahogy Marlowe feltalálta itt magát. A fiút kemény fából faragták, szemfüles lett, sötét tekintete értelmesen csillogott. Éjszakánként néha odamászott Eliza mellé a molyrágta matracra, és miközben a lány a szívverését hallgatta, arra gondolt, hogy most éppolyan, mint csecsemőkorában: egyszerű, édes és jó.

De nem mindig volt ez így. Azon a tavaszon Eliza egy szemetes sikátorban talált rá a kisfiúra a Thrawl Streeten. Marlowe a jobb csuklóját szorongatta, és az a ragyogás áradt a kezéből, a nyakából és az arcából, ugyanúgy, mint néhány évvel korábban. Kékre színezte a ködöt maga körül. Amikor elengedte a csuklóját, azon hólyagos és gennyes volt a bőr, de egy szempillantás alatt ki is simult, begyógyult. Elizából akarata ellenére rémült kiáltás tört fel, mire a kisfiú bűntudatosan leszegte a fejét, lehúzta az inge ujját, és a ragyogás kihunyt.

– Anya… – mondta.

Egyedül voltak a sikátorban, de a ködös utcáról behallatszott a lovas kocsik zörgése és az árusok kiáltozása.

– Ó, édesem… – dünnyögte Eliza.

Letérdelt Marlowe mellé, de nem találta a megfelelő szavakat. Biztosra vette, hogy a kisfiú nem emlékszik arra a napra, amikor az ő kezét égette meg. Rejtély, hogy ezt tudatosan csinálta, vagy sem, mindenesetre a másság veszélyes dolognak számított ezen a világon, és ezt megpróbálta elmagyarázni Marlowe-nak. Azt mondta, Isten kétféle utat kínál mindenkinek ebben az életben, és az már az emberek feladata, hogy válasszanak közülük. Közben Marlowe sápadt kis arcát figyelte, melyen még a csípős hideg sem keltett pírt, fekete haja pedig már egészen rálógott a fülére, s a lányt mély szomorúság fogta el.

– Mindig van választásod, Marlowe – bizonygatta a kisfiúnak. – Érted, amit mondok?

A gyerek bólintott, de Eliza úgy sejtette, nem értette meg.

– Valami baj van velem? – kérdezte alig hallhatóan Marlowe.

– Nem, kincsem, nem.

A fiú elgondolkodott egy picit.

– Mert ez Isten ajándéka?

Eliza beharapta az ajkát, majd bólintott.

– Anya?

– Igen?

– Én nem akarok más lenni.

Eliza elmondta neki, sohasem kell félnie attól, hogy ő ilyen, de el kell rejtenie ezt a kék ragyogást, bármi legyen is az. Még a tiszteletes elől is? Igen. Még Brynt elől is? Igen, még Brynt elől is. Azt mondta Marlowe-nak, egy napon majd rá fog jönni, hogy ennek a képességnek mi a rendeltetése, de addig is sok olyan emberrel akadhat össze, aki a saját céljaira használná fel, és még többen vannak, akik félnének tőle.

Ez abban az évben történt, amikor a tiszteletes elkezdett vért köhögni. Az egyik whitechapeli kuruzsló közölte vele, hogy a szárazabb klíma segítene rajta, mire Brynt leszegett fejjel kirohant a ködbe. Később dühösen magyarázta Elizának, hogy a tiszteletes Amerika sivatagos részén nőtt fel, és most már az az egyetlen vágya, hogy visszamehessen oda meghalni. Egymás után teltek a gázlámpákkal megvilágított esték, a tiszteletes arca egyre szürkébb lett, a szeme pedig egyre sárgább. Végül már nem is tett úgy, mintha csodaszereket kevergetne, egyszerűen csak whiskyt árult, amiről minden érdeklődőnek azt mondta, hogy megáldotta egy szent ember az agrapuri Fekete-hegységből. Eliza úgy látta, a kuncsaftokat nem érdekli a dolog, ráadásul a tiszteletes fásultan, minden meggyőződés nélkül adta elő ezt a hazugságot, mintha nem hitt volna a saját igazában, sem a vásárlók igazában, sem úgy általában az igazságban.

A tiszteletes egy esős éjszakán ájult el, miközben erőtlenül imbolygott egy faládán, és a Wentworth Roadon kószálóknak prédikált a lelkük megmentéséről. Brynt benyúlt a hóna alá, felemelte, és visszacipelte a nyomortanyára. A tető résein keresztül befolyt az eső, a falakról hámlott a tapéta, az ablak környékét vastagon borította a szőrös penész. A tiszteletes már hét napja feküdt lázas kábulatban, amikor valaki halkan bekopogott az ajtón. Eliza felállt, és kinyitotta, mert azt hitte, Brynt jött vissza, de egy idegen férfi állt előtte.

A lépcsőforduló szürkés derengése halvány fénykörbe vonta a szakállát és a kalapja sziluettjét, így a szeme nem látszott.

– Miss Eliza Grey? – kérdezte.

A férfi kellemes hangja a mesebeli nagypapákat juttatta Eliza eszébe.

– Igen – felelte lassan.

– Brynt visszajött, anya? – kiáltotta Marlowe. – Anya? Brynt az?

A férfi elfordította a fejét, benézett a szobába, s Eliza ekkor megpillantotta az arcát. A szeme fölött egy csúnya, vörös forradás éktelenkedett, a tekintete kegyetlen volt. A kabátja hajtókájába fehér virágot tűzött. Eliza megpróbálta bezárni előtte a bejáratot, de a férfi könnyedén kitámasztotta egyik hatalmas kezével, belépett a szobába, majd becsapta maga mögött az ajtót.

– Még nem ismerjük egymást, Miss Grey, de biztosra veszem, hogy idővel orvosoljuk ezt a hiányosságot – mondta, azután tekintetét Marlowe felé fordította. – Hát ez meg ki?

A kisfiú a szoba közepén állt, egy barna plüssmackót szorított a mellkasához. A mackó egyik szeme hiányzott, és az egyik lábából kilógott a tömés, de ez volt a gyerek egyetlen kincse. Sápadt, kifejezéstelen arccal meredt az idegenre. Még nem ijedt meg tőle, azonban Eliza látta rajta, érzi, hogy valami nem stimmel.

– Semmi baj, szívem – próbálta megnyugtatni a lány. – Menj vissza a tiszteleteshez! Ez az úriember velem akar beszélni.

– Úriember… – dünnyögte gúnyosan a férfi. – Ki vagy te, fiacskám?

– Marlowe – felelte határozottan a fiú.

– Hány éves vagy, Marlowe?

– Hat.

– És ki fekszik ott a matracon?

A férfi a tiszteletes felé intett a kalapjával, aki öntudatlanul és izzadtan feküdt a fal felé fordulva.

– Walker tiszteletes – felelte Marlowe. – De ő most beteg.

– Gyerünk, kincsem! – nógatta Eliza, miközben a torkában dobogott a szíve. – Ülj oda a tiszteletes mellé! Fogadj szót!

– Maga rendőr? – kérdezte Marlowe.

– Marlowe! – förmedt rá Eliza.

– Igen, az vagyok, fiacskám. – A férfi forgatni kezdte a kezében a kalapot, ahogy szemügyre vette a fiút, azután Elizára nézett. A tekintete rideg volt, a szeme sötét és apró. – Hol van a nő?

– Miféle nő?

A férfi a feje fölé emelte a kezét, Brynt magasságára utalva.

– Az amerikai. A birkózó.

– Ha beszélni kíván vele…

– Nem kívánok – vágta rá az idegen.

A férfi letette a kalapját a fal mellett álló, rozoga székre, és amikor megpillantotta a tükörképét a homályos ablaküvegben, megigazította a bajuszát. Azután vizslató tekintettel körbenézett. Zöld színű, kockás öltönyt viselt, a kezén tintafoltok voltak, mint a banki hivatalnokoknak. Eliza azt is észrevette, hogy a hajtókájába tűzött fehér virág megfonnyadt.

– Akkor miért van itt? – kérdezte, s próbálta elnyomni a hangjában a félelmet.

A férfi elmosolyodott, félrehúzta a zakóját, mire a nadrágderekába dugott revolveren megcsillant a fény.

– Miss Grey! Egy kétes származású úriember, aki jelenleg a Blackwell Courton lakik, egész Spitalfields negyedben maga után kérdezősködik. Azt állítja, hogy maga egy örökség várományosa, és meg akarja találni magát.

– Engem?

– Igen.

– Az lehetetlen. Nincsenek rokonaim.

– Ezt én is tudom. Maga Eliza Mackenzie Grey, korábban Bury St. Edmundsban lakott, ahol meggyilkolt egy férfit, a munkaadóját, és jelenleg szökésben van, nem igaz?

Eliza érezte, hogy az arcába szökik a vér.

– A kitűzött jutalom elég magas, habár a gyerekről nem tesz említést – folytatta a férfi, és kifürkészhetetlen arccal Marlowe felé fordult. – Szerintem az úriembernek nincs szüksége rá. Keresek neki valami megfelelő munkát. Beállhat, mondjuk, segédnek. Legalább nem kerül dologházba. Valamivel jobb helye lesz ott, mint a haldokló tiszteletes meg az őrült amerikai nő mellett.

– Brynt nem őrült – tiltakozott a sarokból Marlowe.

– Menj át Cowetthez, szívem, és kérdezd meg, hogy hol van Brynt! – kérte kétségbeesetten Eliza. – Mondd meg neki, hogy a tiszteletesnek szüksége van rá!

Azzal elindult az ajtó felé, hogy kitessékelje Marlowe-t, de hirtelen meghallotta a revolver kakasának a kattanását, mire mozdulatlanná dermedt.

– Lépjen el az ajtótól! Ügyes kislány.

Az ablakon beszűrődő, halovány fényben látszott, amint a férfi felemeli a fegyvert. A kalapját feltette a fejére.

– Maga nem úgy fest, mint egy gyilkos – jegyezte meg. – Nekem elhiheti.

A szabad kezével előhúzott a mellényzsebéből egy nikkelborítású bilincset, Elizához lépett, megragadta a karját, a jobb csuklójára kattintotta a fémperecet, és már nyúlt is a bal után. A lány próbált ellenállni.

– Ne… – tiltakozott erőtlenül.

Marlowe odaszaladt hozzá, és a lábába csimpaszkodott.

– Anya… – nyöszörögte. – Anya!

A fickó az ajtó felé taszigálta Elizát; a gyerekre ügyet sem vetett. Marlowe ekkor támadt rá. Annyira kicsinek tűnt… Eliza mintha lassított felvételen látta volna az eseményeket. A kisfiú két kézzel megmarkolta a férfi csupasz csuklóját, mint aki fel akarja tartóztatni. Az idegen megfordult, néhány végtelenre nyúló másodpercig Elizára meredt, majd lebámult a fiúra. Az arcán először döbbenet és értetlenség látszott, mígnem eltorzult a fájdalomtól. Marlowe ragyogott. A fickó elejtette a revolvert, a száját üvöltésre nyitotta, de nem jött ki hang a torkán.

Eliza a falnak hanyatlott. Nem látta Marlowe arcát, csak a férfi csuklóját, ami felhólyagosodott és megolvadt, akár a forró viasz. A fickó a fejét rángatta, összerogyott, és az egész teste olvadásnak indult, mint a sűrű, nehéz és zselés melasz, zöld öltönye furcsa helyeken kezdett el kidudorodni, míg néhány másodperc elteltével az életerős férfiból csak egy formátlan húskupac maradt. A feje is elolvadt, de az arcára ráfagyott a fájdalom, és tágra nyílt szemmel meredt a semmibe.

A hirtelen támadt csöndben Marlowe elengedte a csuklóját, és a kék ragyogás elhalványult. A férfi karja mereven állt ki a megdermedt húskupacból.

– Anya!

Marlowe ránézett Elizára, és kitört belőle a sírás.

A nyomorúságos kis szoba most nagyon hidegnek és nyirkosnak hatott. Eliza odalépett Marlowe-hoz, megbilincselt kezével ügyetlenül átölelte a kisfiút, és érezte, hogy remeg. Ő is remegett. Ahogy a gyerek a vállába fúrta a fejét, Elizát ismeretlen érzés rohanta meg. Nem félelem volt, nem szánalom, és nem is szeretet.

ELIZA NEM FÉLT, az ő kicsi fiától biztosan nem.

Megtalálta a bilincs kulcsait az idegen mellényzsebében. Marlowe-t belecsavarta a legjobb pokrócukba, beledobta az utolsó adag szenet a vaskályhába, és álomba ringatta a kisfiút a matracon, a tiszteletes mellett. A fejvadász eltorzult teste az ablak alatt hevert. Marlowe annyira kimerült volt, hogy szinte azonnal elaludt. Brynt még nem ért haza, talán reggelig dolgozott. Miután Eliza elaltatta Marlowe-t, belecsavarta az eldeformálódott maradványokat a másik pokrócba, a revolvert is mellé rejtette, majd komoly erőfeszítések árán odahúzta az ajtóhoz, azután levonszolta a nyikorgós lépcsőn. A férfi sarka minden lépcsőfokon koppant egyet, s végigdübögött a tornác lépcsőin is, miközben Eliza kirángatta a sötét sikátorba.

Az ilyesfajta férfiak mindenütt rá fognak találni, Wappingban, Spitalfieldsben vagy bárhol. Más lesz az arcuk, a koruk, más és más fegyverrel jönnek, de a kitűzött jutalom változatlan marad, és ennyi pénznek senki sem tud ellenállni.

Eliza nem ment vissza a házba. Marlowe-ra gondolt, akit szeretett, aztán eszébe jutott Brynt, s hirtelen rádöbbent, hogy a kisfiú sokkal nagyobb biztonságban lenne mellette, hisz ő járatos a világ dolgaiban, és nem üldözik fejvadászok. Brynt többször is említette, hogy egy napon vissza akar térni Amerikába. Most olyannak hatott az egész, mint valami álom. Két utcával arrébb, a Blackwell Courton, egy férfi várta sörrel a kezében és fegyverrel a zsebében, éberen még ezen a kései órán is. Eliza összehúzta magán a mocskos kendőt, karba fonta a kezét, a könyökét markolva, és kisétált a ködtől nyirkos macskaköveken az utcára. Úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve, de szándékosan nem fordult meg, és nem nézett hátra a szobájuk repedt ablakára, mert félt attól, amit ott látott volna. Attól, hogy megpillant egy apró, pokrócba csavart alakot, aki a tenyerét az üvegre szorítja.