Hétköznapi szörnyetegek

2 APRÓ TÜZEK-1

OLYAN ÉRZÉS VOLT, mintha apró tüzek lángoltak volna a húsában, és ezt megpróbálta elmagyarázni nekik. Megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy fáj.

A fiút Charlie Ovidnak hívták, a bíró úgy tizenhat évesnek saccolta, és annak ellenére, hogy egész életében kegyetlenül ütötték-verték, egyetlen forradás sem látszott a testén. Jó száznyolcvan centijével elérte a felnőtt magasságát, vézna, beesett mellkasa azonban inkább kisfiús hatást keltett. Karját szikár izomzat borította. Charlie nem tudta, miért gyógyul meg magától a teste, de úgy vélte, ennek nincs köze Jézushoz, és elég esze volt ahhoz, hogy senkinek ne beszéljen erről. Fekete anya és fehér apa gyermekeként született egy olyan világba, amely szörnyetegként tekintett rá.

Nem tudta, hány éves, és azt sem, hogy melyik hónapban született, de okosabb volt annál, mint amennyit feltételeztek róla. Tudott egy kicsit olvasni, és gondos betűkkel a saját nevét is le tudta írni, ha elegendő időt kapott rá. Londonban született, Angliában, de az apja Kaliforniáról ábrándozott, ott jobb életet remélve számukra. Talán az álma valóra is vált volna, ha megéri, és nem egy szekérkaravánon éri a halál az Indián Territórium déli részén. Így Charlie és az anyja magukra maradtak, s a pénzük épp arra volt elég, hogy visszatérjenek keletre Louisianán keresztül. Arrafelé csak két újabb céltalanul sodródó feketének számítottak a sok közül. Öt évvel később az anyja megbetegedett és meghalt. Semmi egyebet nem hagyott Charlie-ra, csupán az ezüst jegygyűrűjét, melyet két egymást keresztező kalapács díszített, háttérben a nappal. Az ekkor alig tízéves fiú gyakorta forgatta kezében az ékszert a lámpás fényénél; ezekben a pillanatokban felidézte édesanyja illatát, vagy próbálta elképzelni az apját, hogy milyen is lehetett a férfi, aki egykor ezt a gyűrűt a szerelmének adta. A gyűrű azóta is megvolt, a fiú féltve őrzött kincsként tekintett rá, amit senki sem vehet el tőle.

Az anyja tudott a képességéről. De ő feltétel nélkül szerette a fiát. Viszont Charlie igyekezett mindenki más előtt titokban tartani különleges mivoltát – ez legalább annyira fontos volt a túléléshez, mint maga az öngyógyítás. Túlélte a folyami munkát Mississippi államban, Natchez déli részén, és a sötét viskókat, amelyek a River Forks Road mentén nőttek ki a földből. Most azonban, ahogy egy régi raktárépület homályos rakodóhelyiségében állt bilincsbe verve, attól tartott, ezúttal nem ússza meg. Minden tapasztalat, veszteség és szenvedés, amit már ilyen fiatalon átélt, egyetlen szomorú tanulsághoz vezette: előbb-utóbb mindenki sorsára hagyja. A világon senkire sem számíthat, csakis saját magára.

Nem volt rajta cipő, sem kabát, a házilag szőtt inge megkeményedett a beleszáradt vértől, a nadrágja ronggyá szakadt. Szinte biztosra vette, hogy azért ebbe a raktárba zárták a fogda helyett, mert a seriff felesége félt tőle. Már két hete bilincs volt a kezén és a lábán. A békebíró helyettese néha bement hozzá, magával hozott más fehér férfiakat is; botokkal, láncokkal jöttek. Letették a lámpást a földre, majd ezek az eszelős árnyak szórakozásból ütni kezdték Charlie-t, aztán nagyokat nevettek, mikor a fiú sebei begyógyultak. Azonban a vér és a fájdalom valódi volt, éppúgy, mint Charlie szenvedése, ahogy rémülten zokogott a sötétben.

Utána csupán annyit tudott tenni, hogy arrébb tántorgott a falnak támaszkodva. A láncai csörömpöltek, s érezte az apró tüzeket a sebei helyén meg az arcára száradó könnyeket és taknyot. Csak arra ügyelt, hogy ne borítsa fel az ágytálnak használt vödröt. Vékony csuklójáról állandóan lecsúsztak a vasak, így a seriff végül csináltatott a helybéli kováccsal egy bilincset kifejezetten Charlie számára. A falon egy pad lógott rozsdás láncon, a helyiség egyetlen bútordarabjaként. Mikor a fiú úgy sejtette, éjszaka van, ledőlt rá, olykor megpróbálkozott az alvással.

Akkor is a padon feküdt, amikor váratlanul zajokat hallott az utcáról. Tudta, hogy még nem érkezett el az evés ideje. Naponta kétszer kapott enni, az ételt a békebíró helyettese hozta át a seriff konyhájáról egy tálcán, vászonkendővel letakarva. Néha látványosan beleköpött az ételbe, mielőtt letette Charlie elé. A fiú gyűlölte, és félt is tőle, mert kegyetlen volt. Korcsnak nevezte őt, hozzá rekedt hangon nevetett. De főleg a tekintetétől borzongott, mert a férfi úgy nézett rá, mintha nem is ember lenne, hanem egy állat.

Odakint hangosan csattogtak a raktárépület ajtaján lévő reteszek, azután nehéz, csizmás léptek közeledtek. Charlie a félelemtől reszketve felállt.

Megölt egy férfit. Egy fehér férfit. Ezt mondták neki. A St. Louis és New Orleans között közlekedő teherhajók Natchezben rakodták ki és be az árut, Mr. Jessup pedig a rakodópartot felügyelte. A kezében állandóan egy ostor táncolt, mintha még mindig 1860-at írtak volna, s a háború meg sem történt volna; mintha nem töröltek volna el semmit, s nem hazudták volna azt, hogy minden ember szabadnak születik. Charlie úgy vélte, az a férfi rászolgált a halálra, ezért nem érzett semmiféle megbánást. Ugyanakkor nem emlékezett a gyilkosságra. Tudta, hogy megtörtént, hisz a vizsgálat során mindenki azt mondta, hogy ő ölte meg Mr. Jessupot, még a vén Benji is, a szomorú tekintetével, remegő kezével. Igen, uram, fényes nappal. Igen, uram, azon a mólón, ahol a fűrészárut szoktuk kipakolni. Charlie-t éppen megostorozták egy vétségért; sokáig tartott, s a fiú egy idő után érezte, hogy az ütések lassan kezdenek kifulladni. Jessup is érzékelte ezt, dühbe gurult, és átkozódott, mire Charlie rémülten megfordult, túlságosan hirtelen – csak így történhetett –, s fellökte a férfit. Jessup elvágódott, a fejét beverte az egyik cölöpbe, és annyi lett neki. Azonban amikor Charlie-n végrehajtották a halálos ítéletet, a fiú szinte azonnal ismét lélegezni kezdett, a golyók a hóhér szeme láttára fordultak ki a testéből. Aztán megpróbálták felkötni, kétszer is, ám rá kellett jönniük, hogy képtelenek megölni. Ezek után viszont nem tudták, mihez kezdjenek vele.

A békebíró helyettese megállt a bejárat előtt. Charlie hallotta a kulcsok csörgését, azután az ajtó meg a rajta lógó lakatok megremegtek. Botütés csattant a fémen, a zajt visszaverték a falak.

– Állj fel, Ovid! – kiáltotta a helyettes. – Látogatód van, kölyök. Szedd rendbe magad!

Charlie résnyire húzta a szemét, odahátrált a hideg téglafalhoz, az arca elé emelte a kezét, és elfogta a reszketés. Még sohasem látogatta meg senki.

Vett egy mély lélegzetet.

Az ajtó kitárult.

ALICE QUICKE KIMERÜLT volt, fásult, ráadásul a keze is sajgott. A napon állt, a rozoga raktárépület előtt, és társát, Coultont figyelte, aki komótosan ballagott felé az utcán. Négy nappal ezelőtt New Orleansban, az egyik kikötői étkezdében Alice beleverte egy fickó orrát a bárpult rézrúdjába, és csak Coulton revolverének, illetve gyors távozásuknak köszönhetően úszták meg a vérfürdőt. Alice az idő előrehaladtával egyre rosszabbul tolerálta azokat a férfiakat, akik úgy érezték, minden fenntartás nélkül benyúlkálhatnak a nők ruhájába. Már elmúlt harmincéves, sohasem volt férjnél, és nem is állt szándékában. Gyerekkora óta az erejére és az eszére támaszkodott, ennyivel tökéletesen elboldogult. A fardagályos szoknyákkal és fűzőkkel szemben a nadrágot részesítette előnyben, hozzá hosszú kabátot hordott, mint az éjjeli őrjárat emberei, amit a csuklójánál felhajtott. A kabát valaha fekete volt, de bizonyos helyeken már szürkére kopott, és az ezüstszínű gombok is megfakultak rajta. Kusza, összetapadt szőke tincseit saját kezűleg vágta olyan hosszúságúra, hogy ne legyen vele sok baja. Alice talán még szép is lehetett volna szív alakú arcával és finom vonásaival, de a tekintete szigorú volt, az orra évekkel ezelőtt eltört, és rosszul lett helyre rakva, azonkívül nem mosolygott eleget ahhoz, hogy felkeltse a férfiak érdeklődését. Bár ezt csöppet sem bánta. Női nyomozóként így is épp elég kihívást jelentett kivívnia mások tiszteletét, még pont az hiányzott volna, hogy lépten-nyomon a kezét csókolgassák.

Coulton nem sietett. Komótosan baktatott a zöldellő nyárfák alatt, közben néha megszellőztette a kalapját, egyik hüvelykujját pedig a mellényzsebébe dugta. A folyópart csendes nyugalma vette körül őket. Natchez szép város volt, de a rabszolgák kizsákmányolásából építették fel – akár egy gyönyörű virág, tele mérgező nedvekkel. Coulton egyenesen a seriff házától jött, amely közvetlenül a téglából rakott kis börtön mellett állt.

Alice kezdte meggyűlölni a munkáját.

Az első árvára, akit Marynek hívtak, tavaly márciusban bukkant rá egy sheffieldi bérházban. A másodiknak nyoma veszett, mielőtt odaértek Fokvárosba. Végül rátaláltak a frissen ásott, piros kaviccsal borított sírra, melyet csupán egy kis fejfa jelölt. A kisfiút a láz vitte el, a temetés költségeit az egyik helybéli nőegylet fizette ki. Coulton elmondása szerint érkeztek árvák Oxfordból, Belfastból és Whitechapelből is. Júniusban Alice és Coulton elhajózott Baltimore-ba, összeszedtek egy kislányt az egyik dologházból, azután átmentek New Orleansba, és jegyet váltottak a Natchez felé tartó gőzhajóra. Charles Ovidért jöttek, bárkit is fedett ez a név.

Alice csak azt tudta, hogy hívják a kölyköt, és a natchezi bíróság címét. Ez így működött. Sosem tett fel kérdéseket, anélkül is elboldogult. Néha csak az utca, a negyed vagy a város nevét ismerte, de nem számított. Mindig megtalálta őket.

A Mississippiben tomboló hőség ellenére Coulton sárga kockás gyapjúöltönyt viselt, arcán nyirkos pofaszakáll meredezett. Erősen kopaszodott, maradék haját átfésülte tar fejtetőjén, és állandóan igazgatta. Alice nem ismert nála megbízhatóbb embert; zömök volt, és udvarias, ahogy egy középosztálybeli angol férfihoz illik. Viszont a nő már látta egyszer, amint egy füstös, deptfordi kocsmában dührohamot kapott, s több holttestet is hagyott maga után, szóval tudta, hogy nem szabad alábecsülni.

– A srác nem volt ott – mondta Coulton, amikor odaért a nőhöz. – Valami raktárban tartják. – Levette a kalapját, egy zsebkendővel megtörölte az arcát. – A seriff felesége nem akarta, hogy a többiek közé zárják.

– Azért, mert fekete?

– Nem. Szerintem sok színes bőrű ül abban a dutyiban.

Alice várt.

– Le kell ülnöm a bíróval, hogy kiderítsem, mi folyik itt – folytatta Coulton. – A seriff összehozott ma estére egy találkozót. A törvény értelmében a kölyök nem számít tulajdonnak, de érzésem szerint gyakorlatilag úgy kezelik, mintha a raktáré lenne.

– Mit követett el?

– Megölt egy fehér férfit.

Alice felpillantott.

– Úgy bizony. Baleset történt a kikötőben, ahol a fiú dolgozott. Összetűzésbe keveredett az egyik felügyelővel, a férfi elesett, beütötte a fejét, és meghalt. Valószínűleg nem érte túl nagy veszteség a világot. A seriff azt mondta, tudja, hogy nem volt szándékos, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez őt nem érdekli. Ami történt, megtörtént, és nem fordulhat elő újra. Az a helyzet, hogy már megtartották a tárgyalást, a fiút elítélték, és végrehajtották a büntetést.

– Végrehajtották?

Coulton széttárta a kezét.

– Hat nappal ezelőtt agyonlőtték, de hiába.

– Hogy érti azt, hogy hiába?

A férfi hátrapillantott, a börtön felé, a tekintete elsötétült.

– Nos, a srác él és virul. Felteszem, így értették. A seriff felesége szerint a fiúnak nem lehet ártani.

– Ő biztosan nem ezt állítja.

– Nem.

– Ezek szerint a jóravaló polgárok nyugalma érdekében zárták be egy raktárba?

– Nem, Miss Quicke. Azt akarják, hogy a jóravaló polgárok ne is tudjanak róla. Natchez lakóinak azt mondták, Charles Ovidot hat nappal ezelőtt agyonlőtték a börtönben, aztán el is temették.

Nem lehet neki ártani. Alice mélyen beszívta a levegőt. Mindig is irtózott a bugyuta kisvárosi babonáktól. Ezek az emberek csak ürügyet akartak találni rá, hogy agyba-főbe verjenek egy fekete kölyköt, aki történetesen megölt egy fehér embert. Az a baromság, hogy nem lehet a srácot megsebezni, tökéletesen megteszi.

– És ezek után mi a szándékuk vele? Úgy értem, ha mi nem bukkanunk fel azzal az ajánlattal, hogy megszabadítjuk őket a problémától, akkor mit tennének vele?

– Elásnák.

– De ha nem tudják megölni…

Coulton egyenesen a nő szemébe nézett.

Ekkor leesett neki. Élve temetnék el Ovidot. Alice pillantása elsiklott a férfi válla fölött.

– Ez a kibaszott város… – dünnyögte.

– Hát, ja.

Coulton hátranézett, mert azt hitte, Alice meglátott valamit, azután felpillantott a tiszta, kék égboltra.

Két férfi közeledett feléjük az utcán, a körvonalaik remegtek a hőségben. Gyalog jöttek, lovak nélkül, mind a ketten öltönyt viseltek, és a magasabbik egy puskát tartott a mellkasa előtt. Alice feltételezte, hogy a seriff és a helyettese.

– Mit akar kezdeni velük? – kérdezte halkan.

Coulton feltette a kalapját, és hátrafordult.

– Azt, amit maga, Miss Quicke, csak sajnos a munkaadóink nem örülnének neki – felelte. – Az apám mindig azt mondogatta, hogy az igazságszolgáltatás annyit ér, mint egy lyukas vödör. Készen áll?

Alice megdörzsölte az öklét.

Tizenhárom hónapja dolgozott együtt Frank Coultonnal, és mondhatni, megbízott benne, már amennyire meg tudott bízni bárkiben is. Alice feladott egy hirdetést a Timesban, a férfi így találta meg. Coulton felkapaszkodott a víztől megvetemedett lépcsőn a nő deptfordi bérlakásához, a hirdetést zsebre dugott kezében szorongatta, a lehelete gomolygott a hidegben. Halk, udvarias hangon érdeklődött Alice szakmai múltja felől. Odakint a sikátor nyirkos volt a sárgás ködtől. Coulton azt mondta, hallott bizonyos dolgokat, például, hogy Alice-t a Pinkertonok képezték ki Chicagóban, és puszta kézzel ájultra vert egy férfit a Kelet-indiai Társaság kikötőjében. Van ezeknek a híreknek igazságtartalma?