Hétköznapi szörnyetegek

2 APRÓ TÜZEK-2

Az igazság szótól a nőnek felfordult a gyomra. Mit jelent ez tulajdonképpen?

Íme, az igazság: tizennégy éves korától zsebtolvajként élt túl Chicago utcáin, mert az anyját bezárták a bűnözők elmegyógyintézetébe. Alice csaknem húsz éve nem látta az asszonyt, rajta kívül pedig nem volt más rokona. Aztán tizennyolc évesen rossz zsebbe nyúlt bele, és kiderült, hogy a férfit, aki megragadta a csuklóját, Allan Pinkertonnak hívják. Pinkerton magánnyomozó volt, felbujtó és az unionisták kémje. Szimpatikusnak találta Alice-t, ezért nem adta át a rendőrségnek, hanem elhívta az irodájába, és Alice volt a legjobban meglepve, hogy vele tartott. Pinkerton kiképezte a lányt téglának. Nyolc éven keresztül ezt csinálta, és vagy kéttucatnyi börtöntöltelék tanúsága szerint jól végezte a munkáját. Elég volt meghallaniuk Alice nevét, kiköptek a földre, majd gyűlölettől izzó tekintettel törölgették a szájukat. Azonban miután Pinkerton fia átvette az iroda irányítását, Alice-t elbocsátották pusztán azért, mert nő volt, márpedig a nők törékenyek, tehát nem alkalmasak a nyomozói munkára. Amikor William Pinkerton kirúgta Alice-t, a nő ököllel belevágott az irodája falába.

– A kibaszott fal törékeny – közölte.

De ezek után csak a keleti part lóversenyein talált munkát, és miután azokat is végigjárta, jegyet váltott egy Londonba tartó hajóra, jobb ötlet híján. Kiderült, hogy abban a sötét városban annyi bűn és gyilkos tenyészik a ködös, gázlámpás sikátorokban, hogy még egy szőke, kalapácsöklű, chicagói nyomozónőnek is bőven jut tennivaló.

A seriff és a helyettese udvariasan odabiccentett nekik, amikor odaértek hozzájuk. A helyettes bántóan hamisan fütyörészett.

– Együtt is jöhettünk volna, Mr. Coulton – mondta a seriff, azután Alice felé fordult. – Maga pedig bizonyára Mrs…

– Miss Quicke – helyesbített Coulton, ezzel be is mutatva a társát. – Ne tévessze meg magukat a látszat, uraim! Miss Quicke azért van itt, hogy vigyázzon rám.

A seriff látszólag mulatságosnak találta a megjegyzést. A helyettes, aki a puskáját ölelgette, úgy vette szemügyre Alice-t, mintha egy furcsa lény lett volna, amit a folyó sodort ki a partra, de a tekintete nem volt megvető, sem ellenséges. Amikor észrevette, hogy a nő őt nézi, szégyenlősen elmosolyodott.

– A háború óta ritkán kapunk látogatókat a tengerentúlról – jegyezte meg a seriff. – Régebben sok külföldi fordult meg errefelé, főleg spanyolok és franciák. Sőt, egy darabig egy orosz grófnő is lakott a városban, nem igaz, Alwyn? Furcsa szokásai voltak.

A helyettes elvörösödött.

– Az apám mesélt róla, de én nem emlékszem rá. Én sem vagyok házas, Miss.

Alice inkább visszanyelte a válaszát. Helyette megkérdezte:

– Hol van a fiú?

– Ó, igen! Maguk Charlie Ovidért jöttek. – A seriffnek elkomorult az arca. – Jöjjenek csak! – Hirtelen megtorpant, megigazította a kalapját, és gondterhelten összevonta a szemöldökét. – Lehet, hogy helytelenül cselekszem, de mivel megtették ezt a hosszú utat, és hamarosan úgyis beszélni fognak Diamond bíróval, szerintem nem lesz baj belőle. Viszont, kérem, egy szót se arról, amit látni fognak! Ovid kényes téma errefelé. Ez a kölyök el van átkozva.

– Irtózat, mint azok a lények a Bibliában – dünnyögte a helyettes.

– Miféle lények? – kérdezte Alice.

Alwyn megint elvörösödött.

– A Sátán szolgálói. Azok a lények, amiket ő teremtett magának.

Alice megtorpant, és végigmérte.

– Azok nem a Bibliában vannak – közölte. – A Leviatánra és a Behemótra gondol?

– Pontosan.

– Azokat a szörnyeket Isten teremtette.

A helyettes elbizonytalanodott.

– Nos, én úgy gondolom, hogy…

– Rosszul gondolja.

A seriff egymás után kinyitotta a raktár ajtaján lévő reteszeket.

– Angliából jöttek, igaz? – dünnyögte. – Elég nagy utat tettek meg egy fekete fiú kedvéért.

– Úgy bizony – felelte Coulton.

A seriff az utolsó zárnál megállt, és hátrapillantott.

– Remélem, tudják, hogy a bíró nem fogja elengedni ezt a fiút, sem magukkal, sem mással.

– Remélem, téved – jegyezte meg Coulton.

– Amúgy nem akartam személyeskedni. – A seriff megeresztett egy mosolyt. – Mindig is szerettem volna megnézni Angliát. A feleségem folyton mondogatja, hogy ideje lenne szögre akasztanom a jelvényemet, és utazgatnunk. A szülei Cornwallból jöttek át ide. Persze lehet, én vagyok túl öreg már ahhoz, hogy járjam a világot, mint egy vándorcigány… de azért Anglia jó messze van.

A raktárban sötétség honolt, savanykás gyapot- és rozsdaszag terjengett odabent. Fojtogató volt a levegő. A bejárat mellett két régi lámpás lógott, a helyettes leakasztotta az egyiket a szögről, kinyitotta a kis üvegajtaját, meggyújtotta egy kovakővel a kanócot, majd becsukták maguk mögött az ajtót. A fény enyhén imbolygott a helyettes kezében. Alice megpillantotta a félhomályban a hatalmas gépek körvonalát, a gerendákon lógó kampókat és a hurkokba tekert láncokat. Keresztülmentek a raktáron, végül eljutottak egy kormos folyosóhoz, amelynek az egyik falán golyónyomokra emlékeztető lyukak voltak, beszűrődött rajtuk a napfény. A szemközti falon ajtók körvonalai látszódtak, a folyosó végén lévő vastag fémből készült, s lakatok lógtak rajta. A seriff ez előtt állt meg.

A helyettes letette a lámpást, és rácsapott a puskatussal az ajtóra.

– Állj fel, Ovid! – kiáltotta. – Látogatód van, kölyök. Szedd rendbe magad! – Szégyenlősen Alice felé fordult. – Szerintem a fiú félkegyelmű, de ne ijedjen meg tőle, kisasszony! Olyan, mint egy állat.

Alice hallgatott.

Az ajtó kitárult. Odabent sötét volt. Rettenetes szag áradt ki a folyosóra, a mosdatlanság és az ürülék keveréke.

– Jóságos ég! – dünnyögte Coulton. – Ő lenne az?

A seriff a szája elé emelt egy zsebkendőt, és komoran bólintott.

A helyettes maga elé tartotta a lámpást, és óvatosan belépett. Alice ki tudta venni a fiú körvonalát, ahogy az a hátsó falhoz húzódott. Magas volt, és sovány. A fény megcsillant a bokáján meg a csuklóján lévő bilincseken és láncokon. Amikor Alice is belépett a keskeny helyiségbe, megpillantotta a fiú rongyos nadrágját, vérfoltos ingét és rémülettől elkerekedett szemét. Az arca azonban sima volt, finom vonásokkal, nem látszottak rajta sem zúzódások, sem duzzanatok; a szempillája hosszú és sötét. Mivel Alice borzalmas sebesülésekre készült fel lelkiekben, az eléje táruló kép eléggé meglepte. A fiú az arca elé emelte a kezét, mint aki el akar hárítani egy ütést, vagy mintha bántotta volna a fény. A láncok halkan csilingeltek, ahogy levegőt vett.

– Még soha életemben nem láttam ehhez hasonlót – mondta a helyettes már-már ámulattal a hangjában; a szavait Alice-hez intézte. – El se hittük volna, ha nem a saját szemünkkel látjuk. Az a vér az ingén mind az övé, de egyetlen forradás sincs rajta. Ha leütjük egy bunkósbottal, feláll. Ha beledöfünk egy kést, a szemünk láttára begyógyul a seb. Én mondom, az ilyesmitől az ember eléggé hinni kezd az ördögben…

– Nem csodálom – felelte Alice, a szemét meresztgetve a félhomályban.

– Gyerünk, Alwyn! – nógatta a seriff. – Mutasd meg nekik!

A fiú riadtan összekuporodott.

– Mr. Coulton! – kiáltotta a kelleténél hangosabban Alice.

A férfi megfogta a helyettes karját.

– Erre semmi szükség, Alwyn – mondta. – Hiszünk magának. Ezért vagyunk itt.

Azzal benyúlt a zsebébe az utasításokat tartalmazó levélért, melyet a londoni megbízójuk írt. Ahogy a fénybe tartotta a borítékot, Alice szeme megakadt a rajta virító Cairndale-címeren. A pecsét véres ujjlenyomatra emlékeztette.

Charles Ovid is a borítékot bámulta. Nagyon finoman mozdult, olyan óvatosan, mint egy macska, a szeme ragyogott a sötétben.

Alice közelebb lépett a szerencsétlen kölyökhöz a hosszú, keskeny helyiségben. Felfordult a gyomra a serifftől meg a helyettesétől. Akármit is mondott Coulton, tudta, hogy a sebek nem gyógyulnak be csak úgy – sőt, van olyan, ami sohasem. Efelől neki is volt némi tapasztalata.

Levette a kesztyűjét. A bütykei vörösek és sebesek voltak. Szemügyre vette a bilincseket.

– Inkább kezdje azzal, hogy leszedi róla ezeket! – szólt hátra a válla fölött, majd a helyettesre szegezte a tekintetét. – Alwyn, jól mondom?

Senki sem mozdult. A seriff Coultonra nézett.

– Nem lesz semmi baj, ezt garantálom önnek – igyekezett megnyugtatni a férfi, miközben visszacsúsztatta a levelet a mellényzsebébe. – Csak a vizsgálat kedvéért kell levenni őket.

A helyettes letérdelt a fiú elé, lekattintotta a bokájáról meg a csuklójáról a bilincseket, azután a láncokkal a kezében gyorsan elhátrált tőle.

Alice odalépett Ovidhoz, megfogta a kezét. Puha és sértetlen volt, sőt furcsamód még bőrkeményedéseket sem érzett rajta. A fiú reszketett.

– Így jobb? – kérdezte halkan.

Ovid hallgatott.

– De, kisasszony! – förmedt rá Alice-re a seriff. – Ez nem járja, hogy egy hölgy hozzáérjen a fajtájához! Itt Natchezben semmiképp, az hétszentség. Kérem, lépjen hátrébb!

Alice rá sem hederített. Óvatosan megfogta Ovid állát, a fény felé fordította az arcát, és belenézett a szemébe. Annak ellenére, hogy a fiú rengeteget szenvedett, hogy remegett és összekuporodott, a tekintete higgadtságról, értelemről és bátorságról árulkodott. Annak a gyermeknek a mindenre elszánt nyugalma áradt belőle, aki csakis magára számíthat. Mások talán nem vették ezt észre, de Alice igen.

– Kisasszony! – szólt rá ismét a seriff.

– Charles Ovid – suttogta Alice. A hangja enyhén remegett a dühtől. – Szólíthatlak Charlie-nak? Engem Alice-nek hívnak, ő pedig a társam, Mr. Coulton. Azért küldtek ide bennünket, hogy segítsünk neked, és elvigyünk innen. Többé senki sem fog bántani.

A seriff odalépett Alice mögé, finoman benyúlt a hóna alá, és elhúzta a fiú közeléből.

– Ezt majd a bíróval megbeszélik, de addig is minden marad a régiben – szögezte le.

Alice Charlie Ovidot nézte.

A fiú semmiféle jelét nem adta annak, hogy megértette, amit hallott. Csak a seriff közelségétől rettent meg, lesütötte a szemét, és kitartóan reszketett a lámpafényben.

AZ ESTI ÓRÁKBAN Alice és Coulton a bíró dolgozószobájában ült. Az elegáns épület homokkőből épült, egy fákkal beültetett téren. Alice hosszú, kék ruhát viselt, a fűző szorította a bordáját, kínjában fészkelődött. Alig kapott levegőt, gyűlölte az egészet: hogy meg kellett mosnia és becsavarnia a haját, hogy ki kellett rúzsoznia a száját. A lenyugvó nap sugarai beszűrődtek az ablakon, és belegabalyodtak a függönyökbe. A bíró körbejárta a szobát, felcsavarta a falakra erősített gázlámpákat, azután visszaült az asztala mögé. Vacsora után sétált vissza az irodájába, ezért ingujjban volt. Először Alice-re, majd Coultonra nézett.

– Kellemes esténk van – jegyezte meg, és lesimította hosszú bajuszát.

A diófa asztal teljesen üresen állt ott, s vörösen izzott a lenyugvó nap fényében. A bíró nagydarab férfi volt, a nyaka ernyedt redőkbe gyűrődött, és amikor ráfektette hatalmas kezét az asztallapra, Alice megbámulta annak alabástrom fehérségét.

– Nem tudom, mit mondott önnek a seriff, bíró úr – kezdte udvariasan Coulton. – Az edinburghi Cairndale Intézet megbízásából vagyunk itt, Charles Ovid ügyében.

Coulton elővett néhány dokumentumot és hivatalos levelet a szék mellett heverő táskájából, s odaadta őket a bírónak, aki mindegyiket gondosan átnézte.

– Ezek szerint egy klinikáról van szó, igaz?

– Igen, uram.

A bíró bólintott.

– Bill azt mondta, vissza akarják vinni magukkal a fiút Angliába.

– Így igaz.

– Tudja, egyvalamit nem értek. Honnan a pokolból szerzett tudomást ez a maguk intézete a fiú létezéséről? Mikor is indultak el Edinburghból, úgy négy-hat héttel ezelőtt? Ovid akkor még az égadta világon senkit sem ölt meg. És nem hiszem, hogy a neve szerepelne bármilyen nyilvántartásban. Annak a fiúnak annyi nyoma sincs, mint egy kísértetnek, Mr. Coulton.

A férfi bólintott.

– Ebben igaza van, bíró úr.

– Tehát?

Coulton vetett egy futó pillantást Alice-re.

– A Cairndale mindent elkövet azért, hogy feltárja a lehetséges eseteket, akár a felmenőkön keresztül. – Coulton széttárta a kezét. – Nem áll szándékomban úgy tenni, mintha teljesen átlátnám a módszereiket, uram. Az intézet már évek óta keresi Charlie családját, azóta, mióta a fiú egyik nagybátyja felkeltette az érdeklődésüket.

A bíró kopogni kezdett az ujjával a papírokon, közben kibámult az ablakon.

– Maga is tudja, hogy azt a fiút már kétszer megöltük – dünnyögte halkan. – Szerintem Bill fél tőle.

– Háromszor – helyesbített Alice.

Coulton keresztbe tette a lábát, lesimította a nadrágját, majd a kalapját forgatta a kezében.

– Ovid egy orvosi eset, bíró úr. Semmi több. Ha szabad megjegyeznem, ön tanult ember, így hát tudja, hogy az egyszerű népek könnyen megijednek attól, amit nem értenek.

A bíró oldalra biccentette a fejét.

– Nem csak az egyszerű népség. Az igazat megvallva én is félek tőle. – Odakint lassan besötétedett, a gázlámpák fénye megvilágította a bíró kemény vonásait, a fáradtság ráncait a szeme körül. – És hogyan egyeztessem ezt össze a törvénnyel? Charles Ovid megölt egy embert.

– Igen, ez így van.

– Egy fehér embert – szólt közbe Alice. – Valójában ezzel van baja, igaz?

– Igen, asszonyom, egy fehér embert. Én is ismertem Hank Jessupot. Lehet, hogy nem volt valami finom úriember, de becsületes és egyenes. Minden vasárnap találkoztam vele a templomban. A város pedig felbolydult, a lakók dühös leveleket irkálnak nekem, hogy mégis merre tart ez az ország. Szerintem a lakosság fele szívesen részt venne egy régimódi lincselésben.