Hétköznapi szörnyetegek

2 APRÓ TÜZEK-3

– És a másik felével mi a helyzet? – sziszegte dühösen Alice.

– Charlie Ovidot a múlt héten kivégezték a börtönben – szúrta közbe gyorsan Coulton. – Mindenki úgy tudja, hogy meghalt.

– Van néhány kivétel, például Bill és Alwyn. A kis Jimmy Mac is a börtönben ült aznap éjjel. És bármibe le merem fogadni, Bill felesége is tudja, hogy Ovid életben van.

– Azokról a fickókról se feledkezzen meg, akiket a hét folyamán beengedtek a fiúhoz, hogy megverhessék! – tette hozzá Alice keserűen.

A bíró itt megakadt egy kicsit. A nőre szegezte a tekintetét.

– Ha megengedi, bíró úr – vette át a szót gyorsan Coulton. – Véleményem szerint jelenleg az a fő gondja, hogy van egy két lábon járó hullája, amitől nem tud megszabadulni. Az a fiú meghalt. Leállt a légzése. Az nem számít, hogy újra életre kelt. A büntetést végrehajtották, igazságot szolgáltattak. Nem állítom, hogy az eset nem furcsa, de a törvény szempontjából nincs probléma, bíró úr. Tudom, hogy néhányan nem értenének velem egyet, mert a kölyök él és virul, viszont így talán éppen a legjobbkor érkeztünk. Az általunk képviselt klinika Skóciában van, és biztosíthatom önt afelől, hogy ha átadja nekünk a fiút, sohasem tér vissza Natchezbe. Az állapotára egyelőre nincs elfogadható magyarázat, de a megfigyelések alapján annyit már biztosan tudunk, hogy halálos kimenetelű. A fiúnak legfeljebb néhány éve van hátra.

– Néhány év?

– Igen, uram.

– Akkor miért ne ítélném inkább, mondjuk, tíz év kényszermunkára?

– Nem lehet, hogy a választópolgárok ezt túlságosan enyhe büntetésnek vélnék?

Alice a bírót figyelte, amíg az emésztette a hallottakat. Rengeteg olyan férfival találkozott az élete során, akik magabiztosan hirdették az igazukat, emellett szerették a csinos kis jószágokat, akik csodálják őket. Az viszont már kevéssé volt kedvükre, ha egy nő kinyitotta a száját. Megfordult a fejében, hogy neki is így kellene viselkednie: áhítattal nézni a bíróra, jóleső hangokat hallatnia, a szempilláját rebegtetve gügyögnie. De ezt nem fogja megtenni.

A bíró szemügyre vette őket összekulcsolt, vaskos ujjai fölött a félhomályban, azután felsóhajtott, és megint kinézett az ablakon.

– A feleségem isteni almás pitét süt – mondta végül. – Három egymást követő évben elnyerte a kék szalagot a Konföderációs Lányok Piknikjén. Engem pedig most egy szelet kihűlt almás pite vár a konyhában egy tányéron. Igazán sajnálom, hogy feleslegesen tették meg ezt a hosszú utat.

Coulton megköszörülte a torkát, és felállt. Alice követte a példáját, a szoknya suhogott a bokája körül. Társa a kalapját forgatta a kezében.

– Hajlandó lenne legalább fontolóra venni a dolgot, uram? Szívesen visszajövünk holnap…

– Nézze, Mr. Coulton. Pusztán udvariasságból egyeztem bele ebbe a találkozóba is.

– De bíró úr…

A férfi felemelte a kezét.

– Az a fiú csak deszkakoporsóban távozhat a cellából – közölte halkan. – Az sem érdekel, ha még mozog benne.

– SZEMÉTLÁDA – sziszegte Alice, miközben lesétáltak a bíróság lépcsőjén.

Rángatni kezdte a fűzőjét, azután rendkívül illetlen módon benyúlt a szoknyája alá, és kikapcsolt néhány csatot, hogy kapjon levegőt. Már besötétedett, a hőség visszavonult az utcákról, a kabócák hangosan ciripeltek.

– Ezért vettem fel ezt a ruhát?

– Tényleg nagyon csinos. Remélem, nem futunk össze a seriffhelyettessel. A térdéig fog lógni a nyelve, ha meglátja magát így felcicomázva.

Alice inkább visszanyelte a csípős választ. Még ahhoz is túl dühös volt, hogy felháborodjon.

– Egyébként igazat mondott? Annak a szerencsétlen kölyöknek tényleg csak pár éve van hátra?

A férfi felsóhajtott.

– Charlie Ovid túl fog élni mindannyiunkat.

– Ezek mind meg vannak győződve róla, hogy a fiú olyan, mint valami kibaszott Krisztus. És ez csak ront a helyzetén. Miért olyan rohadtul biztosak benne, hogy sebezhetetlen?

– Ó, persze hogy meg lehet sebezni. Csak épp minden sebe begyógyul.

Volt valami a férfi hangjában, ami elgondolkodtatta Alice-t.

– Maga elhiszi ezt?

Coulton megvonta a vállát.

– Egyetlen sebhelyet sem láttam rajta. Maga talán igen?

– Azt nem tudjuk, mi van az inge alatt. Vagy talán tropára ment a lába. Milyen alaposan nézte meg?

A férfi ismét sóhajtott egyet.

– Ahhoz épp eléggé, hogy megállapítsam: a világ borzasztó rossz irányba halad – felelte lágy hangon. – Na figyeljen! Most öltözzön át, és küldje le a csomagjait a kikötőbe! Fizesse ki a számlánkat! Egy óra múlva találkozunk a szállodánál. Úgy vélem, nincs több keresnivalónk ebben a pompás kis városban.

Alice megtorpant. Lecövekelt a füvön, az üres téren, valami háborúban elesett konföderációs tábornok szobra előtt. Kisvártatva Coulton is megállt, hátrafordult, és lassan visszasétált a nőhöz.

– Én nem megyek el innen a fiú nélkül – közölte Alice.

Elhaladt mellettük egy kocsi, a lámpása imbolygott. Miután elment, Coulton odahajolt a nőhöz.

– Én sem, Miss Quicke – jelentette ki elszántan.

Kilenckor találkoztak a szálloda előcsarnokában, legyalogoltak a folyóhoz a Silver Streeten, és a félreeső sikátorokon keresztül megközelítették a régi raktárt. Az épület sötéten, rozsdásan meredt az ég felé a délvidéki holdfényben. Egy darabig az árnyékok közt várakoztak, azután némán átkeltek az úton. Coulton nagykabátja zsebét lehúzta valami, és csörömpölt. Alice az utcát kémlelte, de senkit sem látott.

Coulton letérdelt a vastag ajtó elé, és egy perc alatt feltörte a zárakat. Felállt, ránézett a nőre, azután kinyitotta az ajtót, s belépett a sötétségbe. Alice követte. Nem vittek magukkal lámpást, magabiztosan végigmentek az aznap már bejárt útvonalon. Ovid cellájánál Coulton megint elővette a tolvajkulcskészletét, gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta a lakatokat.

Olyan sötét volt odabent, hogy Alice egy darabig semmit sem látott, és azon töprengett, a fiú vajon látja-e őket. Nyilván épp rájuk meredt. Coulton megköszörülte a torkát, és azt suttogta:

– Charlie, itt vagy?

Egy darabig nem jött válasz. Alice-nek az is megfordult a fejében, hogy a fiút elvitték onnan.

De aztán Charlie felsóhajtott a sötétben, megcsörrentek a láncai, és kilépett a sápadt holdfényre. Nem úgy festett, mint akit meglep a felbukkanásuk.

– Leveszem rólad a bilincseket – dünnyögte Coulton.

Alice óvatosan a fiúra nézett. A szeme már hozzászokott a sötétséghez, belépett a cellába, és lassan, halkan beszélni kezdett Charlie-hoz.

– Visszajöttünk érted. Elviszünk innen. Velünk jössz?

Azonban Ovid csak némán ácsorgott ott, és őket bámulta a sötétben. Volt valami abban a higgadt, éber tekintetben, ami nyugtalanította Alice-t.

– A papírok… – suttogta végül. A hangja olyan halkan és rekedtesen szólt, mint aki nagyon rég beszélt utoljára. – Hol vannak a papírok?

Coulton értetlenül pislogott.

– Miféle papírok? Ez meg miről beszél?

Alice hirtelen észbe kapott.

– Az a levél a Cairndale-től. Tudja, amit megmutatott a seriffnek. Hol van?

A férfi előhalászta a borítékot a mellényzsebéből, kivette belőle a levelet.

– Ezek nem fognak neked sokat mondani, kölyök. Mindenféle utasítás, kiadatási iratok, jogi dolgok…

Azonban Ovid ügyet sem vetett a levélre. Csak a borítékot vette el, ujjait finoman végigfuttatta a címeren: a két, egymást keresztező kalapácson, háttérben a nappal.

– Ez micsoda? – kérdezte halkan.

– Erre most nincs időnk – morogta Coulton.

– A Cairndale Intézet címere – magyarázta Alice. – A megbízóink, nekik dolgozunk. – Ekkor szöget ütött a fejébe valami. – Láttad már ezt a jelet korábban? Ismerős neked, jelent ez neked valamit?

Ovid megnyalta az ajkát. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak felemelte a fejét, és a sötétséget fürkészte.

– Jön – suttogta.

Alice megdermedt.

Kisvártatva ő is meghallotta a csoszogó, csizmás lépteket, amelyek egyre csak közeledtek. Hangtalanul odalépett az ajtóhoz, óvatosan becsukta, és szorosan hozzásimult a falhoz. Coulton elhelyezkedett mellette. Az egyik láncot rátekerte az öklére. Ekkor füttyszó hangzott fel, amiből Alice rájött: Alwyn közeledik, a seriffhelyettes.

Coulton végigtapogatta a zsebeit.

– Elhozta a pisztolyát? – kérdezte a nőtől.

Alice szándékosan fegyver nélkül jött, mert úgy vélte, ha elsütik, a dörrenés leleplezi őket, túl nagy figyelmet keltene. Egyébként is, a puszta ökle épp elég volt.

Hirtelen odalépett eléjük Charlie, és turkálni kezdett Coulton zsebeiben. A férfi annyira ledöbbent, hogy nem tiltakozott, amikor a fiú elővette a kulcskészletet, és kiválasztotta a legélesebb darabot. Lekuporodott a pad szélére, feltűrte az inge ujját, megmarkolta az álkulcsot, mint egy villát, egy határozott mozdulattal beledöfte az alkarjába, s mély sebet ejtett rajta egészen a csuklójáig. Közben egyetlen hangot sem adott ki magából.

– Jézusom! – nyögte halkan Alice.

A fiú vére feketén csillant a sötétben, és a nő látta, hogy Charlie arca eltorzul a fájdalomtól, összeszorítja a fogát, és az orrlyukában bugyborékol a takony, miközben sziszegve beszívja a levegőt. Azután az álkulcs csörömpölve leesett a földre. Charlie belenyomta az ujját a sebbe, és kihúzott belőle egy keskeny, hosszúkás, tizenöt centis fémdarabot.

Egy pengét.

Alice döbbenten nézte, ahogy a seb magától összeforrt, milliméterről milliméterre, végül csak a vér látszott a fiú karján, az ingén és a padlón.

Mintha egy álomban történt volna. Charlie felállt, megmarkolta a pengét, odalépett az ajtó elé, és várt. Nem szólalt meg, az egész teste remegett.

Narancssárga fény szűrődött be az ajtó alatt, egymás után kinyíltak a lakatok, és a helyettes vidáman felkiáltott:

– Helló, fiacskám! Úgy tűnik, egyelőre nem mégy sehová.

Amikor az ajtó kitárult, eltakarta Alice elől Charlie-t és Alwynt, aki becsoszogott a cellába. A nő csak a lámpás fényét látta, azután hallotta a helyettes meglepett mordulását, majd valami csörömpölve leesett a földre, a lámpás is széttört a padlón, és minden sötétbe borult.

Alice harcra készen maga elé emelte az öklét, beugrott az ajtónyílásba, de a helyettes már halott volt. A penge mélyen belefúródott a nyakába. Ovid a holttestet bámulta.

– A rohadt életbe! – morogta a nő. – Mi volt ez?

– Mutasd magad, fiam! – mondta higgadtan Coulton.

Elkapta Charlie csuklóját, és forgatni kezdte a karját, ám a fiú elhúzódott tőle.

A kölyök letérdelt a hulla mellé. Cuppanó hang hallatszott, ahogy kihúzta a kést, majd beletörölte a nadrágjába, és elrakta az inge alá.

– Miért jöttek vissza értem? – suttogta a fiú. Továbbra is higgadtnak látszott, de a hangja remegett.

Alice még mindig nem tért egészen magához, hirtelen nem is tudta, mit feleljen.

– Mert az a dolgunk – válaszolta végül. – És mert senki más nem tette volna meg.

– Maguknak se kellett volna.

– Miért?

– Én nem tettem volna.

– Erre most nincs időnk – vágott a szavukba Coulton. – A folyami hajó tizenöt perc múlva kifut. Indulnunk kell.

Alice hosszan a fiú szemébe nézett.

– Talán egy napon te is meg fogod tenni. Talán lesz majd valaki, akiért visszamész.

Coulton levette a nagykabátját és a kalapját, mind a kettőt odaadta Charlie-nak. A fiú röhejesen nézett ki bennük, mert sokkal magasabb volt Coultonnál, de ezzel nem tudtak mit kezdeni. Alice lehúzta a helyettesről a csizmát, és a kölyök azt is felvette. Az árnyékban kellett osonniuk, imádkozva, hogy ne találkozzanak senkivel. Alice úgy sejtette, talán tíz percük lehet, míg a helyettes hiánya feltűnik valakinek, és a keresésére indul. Odalépett Charlie-hoz, rántott egyet a kabát ujján, azután gyorsan begombolta a vérfoltos ing fölött, felhajtotta a gallért is, végül elégedetten felmordult.

– Rendben van, indulás!

Coulton vezetésével sietősen átvágtak a raktárépületen, kiléptek a holdfényes utcára, az ezüstös fal mellett haladtak, egyenesen a folyó felé. Alice mélyeket szippantott a levegőből, ami a benti bűz után rendkívül tisztának tűnt. Igyekezett megfeledkezni arról, amit látott – a fiú alkarjáról és a belé rejtett pengéről –, de hiába.

Amikor leértek a folyópartra, a nő megpillantotta a hatalmas, lapátkerekes gőzhajót, amint kivilágítva lebegett. A víz felszíne visszatükrözte a fényeket, odalent a férfiak hangtalanul mozgatták a rakományt és a köteleket. Végigmentek a hosszú rámpán a jegypénztárhoz. Coulton halkan váltott pár szót a bódéban ülő férfival, és perceken belül már a hajópallón baktattak a gőzös felé. Charlie ráhúzta a kalapot a homlokára, a kabátja gallérját jól felhajtotta, a kezét pedig zsebre dugta, de ahogy Alice elnézte, így is nyilvánvaló volt, hogy egy fekete kölyök túlméretezett csizmában és túl kurta kabátban. Azonban bármit is intézett Coulton, bejött: nem állította meg őket senki. Miután felléptek a hajó fedélzetére, a kalauz végigkísérte őket a folyosón a kabinjaikhoz, azután a munkások kiáltozni kezdtek odalent, eloldották a köteleket, és a gőzös lassan, méltóságteljesen kiúszott a sötét Mississippi sodrásába.

ALICE ÉS COULTON a hajón vacsorázott. Csak ők ketten voltak az étkezőben.

Charlie-t Coulton kabinjában hagyták, a fiú úgy tett, mintha aludna. Nem kötözték meg, mivel arra jutottak, meg kell bízniuk benne ahhoz, hogy ő is megbízzon bennük. A szalonban halványan világítottak a gázlámpák, a gőzhajó kereke tompán dübörgött a sötétben. A fekete bőrű pincér a bárpult rézrúdjára támaszkodott, Alice-t és Coultont figyelte a tükörből. Coulton apró falatokat vágott a steakből, hozzá krumplit és szószt tömött a szájába. Alice-nek alig volt étvágya.