Hétköznapi szörnyetegek

2 APRÓ TÜZEK-4

– Maga tudta? – kérdezte a férfitól. – Tudta, hogy Charlie mire képes?

Coulton felpillantott.

– Nem – felelte halkan.

Alice megcsóválta a fejét.

– A helyettes próbálta elmondani nekünk.

– Ezek az árvák nem szokványos gyerekek, de ettől még nem szörnyetegek.

A nő picit elmerengett.

– Nem gondolja, hogy éppen ettől válnak szörnyetegekké?

– Nem – felelte határozottan a férfi.

Alice az ölébe ejtette a kezét, és a tányérjára meredt. A férfinak igaza volt. Mindegyik árvában volt valami furcsa, valami megmagyarázhatatlan, amiről sem a nő, sem Coulton nem beszéltek. Kísértették őket a régi életükből származó mendemondák.

– Bármikor elszökhetett volna – bökte ki végül Alice. Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat. – Az a kés végig ott volt benne. Miért nem próbált korábban elmenekülni? – A férfira emelte a pillantását. Eszébe jutott, a társa mennyire kevéssé volt meglepve a zárkában, és hirtelen annyira ostobának érezte magát; mint akit átvertek. – Pontosan mi is a Cairndale Intézet, Mr. Coulton? És most ne jöjjön nekem ezeknek a gyerekeknek a sanyarú sorsával! Kinek dolgozom én?

– Mi vagyunk a jófiúk – felelte a férfi halkan.

– Hát persze.

– Tényleg ez a helyzet.

– Mindenki azt gondolja magáról, hogy ő áll a jó oldalon.

A férfi arca komoly maradt. Lesimította gyér haját a fején, közben a homlokát ráncolta.

– Még mielőtt útnak indultunk, megmondtam Mrs. Harrogate-nek, hogy több információt kellene megosztanunk magával. Ő azonban nem volt meggyőződve arról, hogy ön kellőképp… elkötelezett. De úgy vélem, már megérett rá az idő. Szóval, gondolja át a kérdéseit, és majd felteheti őket közvetlenül neki, amint visszaért Londonba.

– Találkozni akar velem?

– Úgy bizony.

Alice ezen eléggé meghökkent; eddig csak egyetlenegyszer találkozott a megbízójával. Mindenesetre örült a fejleménynek. Kezébe vette a kést és a villát.

– Nem értem, maga hogy bírja ezt az egészet – váltott hirtelen témát. – Ezeket az embereket. Mint például az a bíró. Én kihajítottam volna a nyamvadt ablakon.

– És mi hasznunk származott volna belőle?

– Nekem nagyon jólesett volna.

– Ismerem némiképp ezt a világot, Miss Quicke. Nem az számít, hogy kinek van igaza. Az udvariasság a legfontosabb.

Alice maga előtt látta Charlie-t, ahogy véres rongyaiban remegett a raktárban.

– Udvariasság – dünnyögte halkan.

– Úgy bizony. – Coulton elvigyorodott. – Tudom, hogy ez okoz magának némi nehézséget.

– Én is tudok udvarias lenni.

– Hát persze.

– Komolyan beszélek.

Coulton lenyelte a falatot, leöblítette egy korty borral, azután megtörölte a száját, és a nő szemébe nézett.

– Maga olyan, mint egy hólyag a pék vörösre sült hátsó felén, Alice Quicke. És ezt nem sértésnek szántam. – A férfi benyúlt a kabátja zsebébe, elővett egy kis méretű, összehajtott papírlapot. – Ezt ma délután hozta be egy küldönc a szállodába – magyarázta rágás közben. – Új feladat. Marlowe-nak hívják. El kell utaznia az Illinois állambeli Remingtonba, Miss Quicke, és meg kell keresnie a Beecher & Fox Cirkuszt.

– Remingtonba?

– Úgy bizony.

– Valahol arrafelé van az elmegyógyintézet, ahol az anyámat tartják.

Coulton a nő arcát fürkészte.

– És ez problémát jelent magának?

Alice habozott, végül megrázta a fejét.

– Nem gond. Csak épp Remington a világ végén van. A rosszabbik végén. – Egy darabig hallgatott, azután szöget ütött a fejébe valami: – Nekem kell odamennem? Maga nem jön velem?

– Én visszakísérem Charles Ovidot Londonba. – Coulton elővett egy vastag borítékot a zsebéből. – Ebben van egy jegy a St. Louisba tartó folyami hajóra, ami hajnalban indul. Ne aggódjon, Natchezben nem köt ki. Onnan vonattal utazik tovább Remingtonba. Ezenkívül van benne néhány ajánlólevél, amelyeket bátorkodtam én magam megírni, egyéb szükséges dokumentumok, illetve ott van Mrs. Harrogate londoni címe is. Táviratozzon neki, ha felmerül bármi probléma! Tartalmazza még a költségei fedezetét, illetve két másodosztályú jegyet a gőzhajóra, ami tizennyolc nap múlva indul New Yorkból. – Coulton bekapott egy falat húst. – Ott áll benne a történet is, miszerint Marlowe-t csecsemőkorában elrabolta a dajkája, utána kicsempészték Angliából, most pedig a családja felfogadta magát, hogy kutassa fel, és így tovább.

Alice átfutotta a papírokat.

– Marlowe-nak van egy ismertetőjegye?

– Úgy bizony.

– Ez szokatlan.

A férfi bólintott.

– Mennyi igaz ebből az egészből?

– Pont, amennyi kell.

– De ő is csak egy árva?

– Úgy bizony.

– Remélem, ő semmit sem fog előhúzni a kibaszott karjából.

Coulton elmosolyodott.

Alice is bekapott egy falatot, és megrágta.

– Mondja, ezt miért egyedül kell intéznem?

A férfi ránézett. Alice-t meglepte az arckifejezése.

– Rajtunk kívül is vannak még… érdeklődők – felelte kelletlenül. – Mielőtt elindultunk Liverpoolból, a fülembe jutott, hogy egy férfi kérdéseket tett fel Mississippiről meg az ország pénzneméről. Őt is érdeklik azok a gyerekek, akiket összegyűjtünk, főleg Charles Ovid. Kissé tartottam attól, hogy összefutunk vele Natchezben, és a hazafelé vezető úton sem árt nyitva tartanom a szemem.

Alice a társa arcát fürkészte.

– Egy nyomozóról van szó?

– Nem. Korábban kapcsolatban állt az intézettel. Jacob Marbernek hívják.

– Jacob Marber…

– Úgy bizony.

Abban, ahogy Coulton beszélt, volt valami, ami töprengésre késztette Alice-t. Közben az evőeszközeit igazgatta.

– Maga ismerte őt – mondta végül.

– Csak hallottam róla ezt-azt. Szerzett magának egyfajta hírnevet. – Coulton piszkálni kezdte a körmét. – Jacob Marber veszélyes ember, Miss Quicke. Ha valóban Charlie Ovidra vadászik, akkor a fiút minél előbb el kell juttatni Londonba. Maga valószínűleg biztonságban lesz a Marlowe fiú mellett Illinois-ban. – Fura arcot vágott, mintha azon töprengett volna, hogy mennyit áruljon el a nőnek. – Marber az intézetet hibáztatta egy bizonyos eset miatt. Nem tudom pontosan, mi történt, azt hiszem, meghalt valaki. De ez most nem lényeges. Mindenesetre azóta nem hallottunk felőle, nyoma veszett. Egyesek szerint már nincs is életben. Én másképp gondolom. És Marber jó volt a szakmájában. Az egyik legjobb.

– És mit is csinált?

Coulton egyenesen a nő szemébe nézett.

– Azt, amit mi, csak az ő módszerei véresebbek voltak.

Alice kicsit emésztgette a hallottakat.

– És miről ismerem fel, ha találkoznék vele?

– Rá fog jönni. Ő lesz az a férfi, aki a frászt hozza magára.

– Nem szoktam megijedni.

Coulton felsóhajtott.

– De igen, csak még nem tud róla.

Alice az ölébe ejtette a kezét, és hirtelen megborzongott. A gázlámpák remegő fényében szemügyre vette a tükörképüket a hajó íves ablakában, a széles, sötét folyót, a pincért, aki hátratett kézzel állt mögöttük, és a kényelmes, zöld színű fotelek között haldokló pálmákat.

– Ez a maga Mr. Marbere pofára fog esni, ha eljön Remingtonba – jegyezte meg végül.

Coulton fásultan elmosolyodott a bátor kijelentés hallatán, majd ez a mosoly is elillant, miközben félretolta a tányérját, felállt, és beletörölte zsíros kezét a szalvétába.

– Remélem, ha ez bekövetkezik, magát már nem találja ott – mondta halkan. – Az ön érdekében.