– Mármint Londonból?
– Nem, asszonyom. Innen.
Margaret értetlenül ráncolta a homlokát. Vetett egy pillantást Coultonra, aki élénken figyelte az eseményeket. Margaret is szerette volna tovább faggatni a fiút, de valami visszatartotta; egy ösztön, amivel kapcsolatban már megtapasztalta, hogy érdemes bíznia benne és hallgatni rá. Úgyhogy csak lesimította a szoknyáját, és elfordult.
– Nagyszerű, Charles, köszönöm. Most szeretném, ha koncentrálnál. Tudom, hogy fáradt vagy, de még van hozzád egy utolsó kérdésem. Mi az, amit akarsz, Charles?
A fiú feje előrebicsaklott, majd hirtelen ismét felrántotta.
– Soha többé nem akarom, hogy bántsanak – mondta akadozó hangon.
– Mennyi port adott neki? – kérdezte Coulton. – Szerintem nem tud többet mondani. Megtudta, amit akart?
Margaret bólintott.
–
