Tűz a tanyán

Fejezet 2

Koós Miklós háromszáz holdon gazdálkodott, két gőzmalmát, szeszfőzdéjét a megye határain túl is jól ismerték, tenyészlovait évek óta díjazták az országos bemutatókon. Arab és angol telivéreket tenyésztett, de az Aranyosi-majorban volt tizenöt lipicai lova is. 1912-ben, negyvenéves korában megvásárolta báró Zárándy Frigyes tizenöt szobás kúriáját a melléképületekkel, cselédlakásokkal és az ősparkkal együtt. Rendbe hozatta az épületet, s azóta ott lakott feleségével, született Fábry Évával. Az asszony 1922. május 5-én egészséges kislányt hozott a világra, de a szerencsétlen asszony két nappal a szülés után gyermekágyi lázban meghalt. Koós Miklós megsiratta elhunyt asszonyát, és koporsóját a nemrég épített családi kriptában helyeztette el. A gyászbeszédet barátja, Rátóthy Barna tiszteletes úr tartotta, aki a ravatalnál megfogadta, hogy az árvát lányának tekinti, és felesége, Erzsébet asszony lesz a keresztanyja. Hetek múlva megkeresztelte a kislányt, a neve Erzsébet lett. Az árva dajkáját Csányi Máriának hívták. Mária okos, tapasztalt, harmincéves özvegyasszony volt. Nemcsak a csöppség nevelésével törődött, hanem a háztartás minden gondját is magára vállalta, irányította a cselédeket, a szakácsnőt, nála volt a kamra és a pince kulcsa is. Egy asztalnál étkezett Koóssal, ott is lakott a kúriában Erzsikével. Az ötvenéves, szikár, inas ember megbízott Máriában, a maga módján hálás is volt neki, s úgy bánt vele, mintha a család vér szerinti tagja lenne. Koós Miklós sokat dolgozott, hajnalban kelt, és késő este feküdt le. Szigorú volt, nem tűrte el a lazaságot, a fegyelmezetlenséget, ha kellett, keményen büntetett, olykor még szíjostorával is oda-odacsapott. Havonta egy alkalommal bekocsizott Gyarmatra, a Korona étterembe, megölelgette a lányokat, mulatott, aztán a hajnal már Hídvégen érte, mintha mi sem történt volna, folytatta munkáját. Rátóthy tiszteletes úr jószerivel mindennapos vendég volt a kúriában, gyakran együtt ebédeltek, a hosszú téli estéken pedig sakkoztak, kártyáztak, megesett, hogy beszélgettek a jövőről is.

– Tudod, Barna, nem szeret engem az Úristen.

– Már miért ne szeretne? – kérdezte a lelkész.

– Fiú helyett kislánnyal áldott meg. Persze szeretem én Erzsikét, mindent megadok neki, de nem tagadom, fiúgyereket szerettem volna. Sokáig abban reménykedtünk a párommal, hogy több gyerekünk lesz. Egy fiú és két lány. De hát csak lányom van. Éva itt hagyott. Nem lesz több gyerekünk, mert én többé nem nősülök meg, pedig Erzsikének szüksége lett volna egy fiútestvérre.

– Végy magadhoz egy árvát – tanácsolta Rátóthy Barna. – És neveld föl a szájad íze szerint. A fiadként neveld. – A tiszteletes megtömte a pipáját, rágyújtott. Pöfékelt kettőt-hármat. – Szívesen segítek a fiú nevelésében. Igazad van, Miklós, Erzsi mellé kell valaki, egy olyan férfi, akiben megbízol, aki irányítani fogja a gazdaságot, ha megöregszel. De az a férfi olyan legyen, akit te nevelsz gyerekkora óta, akinek ismered a lelkét, a gondolatait.

Koós Miklós cigarettát sodort, meggyújtotta.

– Nem butaság, amit mondasz, de meg kell gondolni – mondta.

– Hát gondold meg.

Egy hónap telt el a beszélgetés óta. 1925. szeptember első vasárnapján – Erzsike már elmúlt hároméves – az istentisztelet után Koós Miklós azt mondta:

– Gondolkodtam, Barna. Igazad van.

Erzsébet asszony, a lelkész felesége megszólalt.

– Tudhatná, Miklós, hogy az én uramnak mindig igaza van.

– Azt nem tudom, hogy mindig-e. De most igaza van. Kell a fiú a házhoz.

A parókia nappalijában ültek, a bágyadt szeptemberi nap befénylett az ablakon.

– Igyék egy pohár bort, Miklós – kínálta az asszony a gazdát.

– Köszönöm, Erzsébet. – Elvette az asszonytól a poharat.

Ittak.

– Meg szeretnélek kérni – mondta aztán Koós Miklós, és Rátóthyra nézett –, hogy nézz utána, honnan vehetnék magamhoz egy okos, református fiúcskát. Egy hadiárvát.

– Utánanézek – ígérte Rátóthy.

Alig telt el két hét, amikor a tiszteletes úr azt mondta:

– Valamelyik nap felutazunk Budapestre az Árvaszéki Hivatalba. Levelet kaptam a hivatal vezetőjétől. Talált számunkra egy megfelelő árva kisfiút. Református. A Nagypénteki Református Társaság árvaházában van, Budaörsön, a Kamaraerdőben.

Két nap múlva már ott ültek az igazgató irodájában. A kopaszodó, nagy bajuszos, szakállas férfi barátságosan fogadta őket.

– Ahogy a levelemben jeleztem, kiválasztottam egy értelmes fiúcskát. Tökéletesen egészséges, minden iránt érdeklődő, ügyes gyerek. Legalábbis az árvaház igazgatója ilyen jellemzést adott róla.

– Hány esztendős? – kérdezte Koós Miklós.

– Néhány nappal ezelőtt múlt hatéves. Tizenkilenc novemberében született. De csak jövő szeptemberben lesz iskolaköteles. A nevelőszülők, mint írtam, kötelesek iskolába járatni a magukhoz vett gyereket.

– Abban nem lesz hiba, igazgató úr. Tudnak valamit a gyerek szüleiről?

Az igazgató feltette fémkeretes szemüvegét, aztán szétnyitotta az előtte fekvő mappát.

– Nos, erről a fiúcskáról sok mindent tudunk. Apját Sarus Lászlónak hívták, anyját Fitos Rozáliának. Az apa nyomdász volt, az anya háztartásbeli. Mindketten tűzvész áldozatai lettek. A csöppség kórházban feküdt, a manduláját vették ki, így maradt életben.

– Hála a Mindenhatónak – szólt közbe Rátóthy tiszteletes.

– Ámen – mondta az igazgató. – Az iratok szerint a szülőknek rokonai nem voltak, így került árvaházba a gyerek. Jelenleg a Nagypénteki Református Társaság árvaházában van… Nem hiszem, hogy ennél alkalmasabb fiút találhatnának. Őszintén szólva én arra gondoltam, hogy Lacikából lelkészt kéne nevelni. Szépen beszél, jó hallása van és kitűnően tanul.

– Nekem, igazgató uram – mondta mosolyogva a szikár gazda –, nem papra van szükségem, hanem tanult gazdára. Mikor vihetjük a fiút?

– Máris, ha akarják, Koós uram. Én már a szükséges iratokat elkészítettem. Csak el kell menni érte a papírokkal a Kamaraerdőbe. Ott van az árvaház.

– Nagyszerű – lelkendezett a gazda. – Megígérem, igazgató uram, hogy nem leszek hálátlan. Megfelelő összeggel fogom támogatni az árvaházat.

Koós Miklósnak nagyon megtetszett a jó kiállású, barna hajú, kék szemű fiúcska. Laci bizalmatlanul méregette az ismeretlen felnőtteket, kérdéseikre eleinte félénken válaszolt, később bátrabb lett.

László még sohasem ült vonaton, élvezte a sebességet, tágult szemmel nézte a sínek mellett elsuhanó változatos tájat, a fák között megbúvó tanyákat, a legelésző teheneket.

– Fiacskám, mától kezdve Koós Miklós bácsi a te nevelőapád – mondta Rátóthy Barna tiszteletes. – Érted, fiam?

– Igen. És hogyan szólítsam?

Rátóthy Koós Miklósról a fiúra nézett. – Mondd csak azt, hogy apám.

– Igen, azt fogom mondani.

Sarus László jól érezte magát új otthonában. A cselédek hamar megszerették, megszerette Mária néni is. Erzsike megkedvelte. Van már testvére, újságolta mindenkinek. Méghozzá fiú. Együtt játszottak, együtt étkeztek, és testvérként szerették egymást. Később, évek múlva együtt jártak iskolába is. Amikor Erzsi az elemi iskola első osztályát végezte, László akkor fejezte be a negyedik osztályt. Aztán beíratták a polgári iskolába. Kitűnő tanuló volt, Erzsinek is sokat segített, együtt írták meg a házi feladatokat, aminek Koós Miklós nagyon örült. Mondta is nemegyszer a tiszteletes asszonynak, de nagyon jó vásárt csinált azzal a gyerekkel. Dolgos, szerény, szolgálatkész, mindent rá lehet bízni, és ami nagyon fontos, testvérként szereti Erzsikét.