– Gyere – hívta halkan a férfit.
László megemberelte magát, lassan az ágyhoz ment, leült a szélére.
– Erzsikém, te nem tudod, hogy mit csinálsz.
– Tudom. Tisztában vagyok mindennel. Feküdj le, a tied akarok lenni.
László megfogta a lány kezét, a szájához emelte, megcsókolta.
– És ha apád megtudja? – kérdezte aztán.
– Nem tudja meg. De ha megtudja, azt sem bánom.
Hajnalig szerették egymást. László úgy érezte, hogy ennek az éjszakának az emlékét magával viszi a haláláig, s az emlékkel a lelkében talán a halál is könnyebb lesz. Olyan boldognak még sohasem érezte magát, mint akkor éjszaka.
– Tudod, mire gondolok? – kérdezte a lánytól.
– Nem tudom. Mondd meg. László cigarettára gyújtott.
– Arra gondoltam – mondta –, hogy ilyen boldogság után már nem szabadna élni.
– Buta vagy. – Erzs
