Még most is, a váróterem felé menet, életem leghosszabbnak tűnő liftútján.
Tényleg eldobtam magamtól mindent puszta félelemből és ostobaságból? Elkéstem volna?
Tényleg eldobtam magamtól mindent puszta félelemből és ostobaságból? Elkéstem volna?Így amikor kinyílt a fényes fémajtó, úgy léptem ki a liftből, mint aki egy végtelen kocsiút után kiszáll az autóból. Zsibbadt minden tagom, ragadt a bőröm a rászáradt izzadságtól, és úgy éreztem, nem tudom, hol vagyok. Nyugtalanul végigpásztáztam az előttem húzódó folyosót, egészen a váróteremig, ahol nyilván megtalálom – az én Aaronomat, a férfit, akihez el kell jutnom, akit vissza kell kapnom. És valóban, egy széken, amely eltörpült alatta, ott ült a válasz.
A térdére könyökölve, lehajtott fejjel várt engem a sorsdöntő pillanat.
És ahogy elnézt
