Hátrahőkölt. Elborzadt.
– Miért?
A vér, ami kiszállt a fejemből, hirtelen visszatódult. Rémes volt az időzítés. Mint mindig.
Mint mindig.– Mert… – ziháltam. – Mert ezt csinálja az ember egy fontos esemény előtt. Mert jól akarok kinézni, akár hiszed, akár nem. Mert a lehető legfantasztikusabban akarok kinézni. Mert, mint kiderült, a nap minden áldott percében péksüteményeket tömtem a számba, és a testem határozottan elraktározta a felesleget. És mert… csak, oké? Mit számít?
– Catalina – szólt, és hallottam a hangján, hogy mennyire aggódik. – Ez… nevetséges. Téged sosem érdekelt az ilyesmi.
Tényleg azt hiszi, hogy én nem vágyom arra, hogy… csinos legyek?
Tényleg azt hiszi, hogy én nem vágyom arra, hogy… csinos legyek?– Micsoda, Aaron? – suttogtam elhaló hangon. – Pontosan mi olyan neve
