Spanyol szerelmi átverés

Fejezet 5

Majd én elkísérlek arra az esküvőre.

Sosem hittem volna – esküszöm, még a legvadabb álmaimban sem, pedig élénk a fantáziám –, hogy az a mély, zengő hang valaha ilyet fog mondani nekem.

Sosem hittem volna – esküszöm, még a legvadabb álmaimban sem, pedig élénk a fantáziám –, hogy az a mély, zengő hang valaha ilyet fog mondani nekem.Hunyorogva lenéztem a kávémra, hátha felfedezek benne valami gyanús anyagot. Az legalább megmagyarázná, hogy mi történik. De nem.

Semmi. Csupán a hosszú kávém maradékát láttam.

– Megteszem, ha ilyen égető szükséged van valakire – győzködött a zengő hang.

Elkerekedett a szemem, felkaptam a fejem. Csak tátogni voltam képes.

– Rosie… – hagyta el végre a szó suttogásként a számat. – Tényleg itt van? Látod őt? Vagy tettek valamit a kávémba anélkül, hogy észrevettem volna?

Rosie – a legjobb barátnőm és egyben kollégám az InTechben, a New York-i mérnöki tanácsadó vállalatnál, ahol megismerkedtünk egymással, és ahol együtt dolgoztunk – lassan bólintott. Sötét fürtjei meglibbentek, lágy vonásai megkövültek a csodálkozástól. Visszasúgott:

– Nem. Tényleg itt van. – A hátam mögé lesett. – Helló! Jó reggelt! – köszönt vidáman, majd visszafordult hozzám. – Pont mögötted áll.

Leesett az állam, és maflán bámultam a barátnőmre. A folyosó végén álltunk, az InTech tizenegyedik emeletén. Az irodáink viszonylag közel estek egymáshoz, így amint beléptem az épületbe, amely Manhattan szívében, a Central Park közelében volt, egyenesen Rosie irodája felé vettem az irányt.

Az volt a tervem, hogy elrabolom őt, és kiülünk a kárpitozott faszékekre a kliensek számára kialakított váróban, amely ilyen kora reggel még üresen állt. Ám el sem jutottunk odáig. Mielőtt helyet foglalhattunk volna, kicsúszott a számon a nagy hír. Ennyire égető szükségem volt Rosie figyelmére. És ekkor… ekkor megjelent ő a semmiből.

– Megismételjem még egyszer? – Hiába, még mindig nem hittem a fülemnek, és megfagyott a vér az ereimben. Úgysem tenné. Nem azért, mert képtelen rá, hanem mert semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Ebben a világban biztosan nem. Ahol ő meg én… – Jól van, rendben – sóhajtott fel. – Egye fene, elvihetsz. – Elhallgatott, engem pedig elöntött a jeges rémület. – A nővéred esküvőjére.

Úgysem tenné.Ebben a világban biztosan nem. Ahol ő meg én… Megdermedt a hátam.

Beálltak a vállaim.

Még azt is éreztem, ahogy a szaténblúz, amit betűrtem teve- színű nadrágomba, kinyúlik a hirtelen görcsös mozdulattól.

Elvihetem őt.

Elvihetem őt.A nővérem esküvőjére.

A nővérem esküvőjére.Mint… a pasimat?

Mint… a pasimat?Pislogtam, minden szava visszhangzott a fejemben.

Végül feloldódott bennem valami. Olyan abszurd volt ez az egész – bármilyen beteges tréfát űzött velem ez a férfi, akiben tudtam, hogy nem bízhatok meg –, hogy horkanó hang szakadt fel a torkomból. Nem volt időm visszafojtani.

Ő felmordult mögöttem.

– Mi olyan vicces? – Majd halkabban, hűvösebben hozzátette: – Halálosan komolyan beszélek.

Az ajkamba haraptam, nehogy elnevessem magam. Nem hittem neki. Egy pillanatig sem.

– Annak az esélye – magyaráztam Rosie-nak –, hogy tényleg komolyan beszél, kábé akkora, mint annak, hogy Chris Evans felbukkanjon a semmiből, és szerelmet valljon nekem. – Színpadiasan körülnéztem. – Zéró. Szóval, Rosie, épp mondani akartál valamit… Mr. Frenkelről, igaz?

Nem volt semmiféle Mr. Frenkel.

– Lina – szólt Rosie azzal a hamis, széles vigyorával, amelyet akkor villantott fel, amikor nem akart megsérteni valakit. – Elég őszintének tűnik – mondta az arcára fagyott mosollyal. Felnézett a hátam mögött álló férfira. – Aha. Szerintem komolyan gondolta.

– Egy frászt. Képtelenség. – Makacsul ráztam a fejem, nem voltam hajlandó megfordulni, és elismerni, hogy a barátnőmnek esetleg igaza van.

Nem lehetett. Aaron Blackford, a kollégám és a végzetem, soha nem tenne ilyen ajánlatot. Soha, de soha.

Aaron Blackford, a kollégám és a végzetem, soha nem tenne ilyen ajánlatot. Soha, de soha.Frusztrált sóhaj volt a válasz.

– Látom, elakadt a lemez, Catalina. – Hosszú szünet. Majd újabb hangos sóhaj, ezúttal hosszabban. Akkor sem fordultam meg. Kitartottam a véleményem mellett. – Attól, hogy figyelmen kívül hagysz, még nem fogok eltűnni. Te is tudod.

Tudtam bizony.

Tudtam bizony. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy felhagyok a próbálkozással – dünnyögtem halkan.

Rosie jelentőségteljesen a szemembe nézett. Majd ismét a hátam mögé, töretlen mosollyal.

– Bocsáss meg, Aaron. Nem téged akartunk figyelmen kívül hagyni. – Megremegett a szája széle. – Épp csak… megvitattunk valamit.

– De, igenis figyelmen kívül hagyjuk. Nem kell őt tutujgatni. Úgysem érez semmit.

– Kösz, Rosie – mondta Aaron a barátnőmnek, s a hangjából eltűnt a szokásos ridegség. Nem mintha bárkivel is kedves tudna lenni. Az nem Aaron stílusa volt. Szerintem sosem viselkedett barátságosan. Ám sokkal kevésbé volt… komor, amikor Rosie-val beszélt. Nem úgy, mint akkor, amikor hozzám szólt. – Mit gondolsz, rá tudnád venni Catalinát, hogy forduljon meg? Szívesebben beszélnék az arcához, mint a tarkójához. – A hangja ismét fagyossá vált. – Természetesen csak akkor, ha ez nem egy újabb tréfája, amit sosem érek fel ésszel, és még kevésbé találok viccesnek.

Elöntött a forróság, még az arcom is lángolt.

– Persze – bólintott Rosie. – Szerintem… szerintem megoldható. – A barátnőm most visszafordult hozzám, és felvonta a szemöldökét. – Lina, ööö, Aaron szeretné, ha megfordulnál, hacsak nem tréfálsz…

– Kösz, Rosie, hallottam. – A fogaim közt szűrtem a szavakat. Éreztem, hogy elvörösödöm, és nem akartam így a szemébe nézni. Különben ő nyerné meg ezt a játékot, amit nyilván az én káromra űz. Arról nem is beszélve, hogy épp az imént mondta, szerinte nem vagyok vicces. Még ő beszél! – Lennél olyan kedves, és közölnéd Aaronnal, hogy szerintem akinek nincs humorérzéke, az ne csodálkozzon, ha nem tud nevetni a vicceken, mert nem érti őket? Igazán kedves vagy, kösz.

Még ő beszél!Rosie megvakarta a fejét, és esdeklőn nézett rám. Ne csináld már! – kérlelt a szemével.

Ne csináld már! Értetlenséget színleltem, fittyet hányva a kívánságára, és arra buzdítva, hogy folytassa a színjátékot.

A barátnőm végül felsóhajtott, majd ismét mögém nézett.

– Aaron – kezdte, és szélesebben mosolygott –, Lina szerint…

– Én is hallottam, Rosie, köszönöm.

Annyira rá voltam hangolódva erre az egészre, hogy érzékeltem a hangjában a változást, amikor átkapcsolt arra a tónusra, amelyiken csak velem beszélt. Arra a száraz és rideg modorra, amelybe ezúttal nem csekély megvetés és távolságtartás vegyült. A hangba, amely a fintor előjele. Ehhez nem kell megfordulnom. Mindig ott volt az arcán, valahányszor rólam és erről a… dologról volt szó köztünk.

Ehhez nem kell megfordulnom.