Fejezet 6
1003 Words
– Biztos vagyok benne, hogy Catalina tökéletesen hall engem odalent, de ha lennél szíves emlékeztetni, hogy dolgom van, és nem állhatok itt a végtelenségig, igazán nagyra értékelném.
Odalent?
Odalent?A franc essen abba a magas termetébe!
A franc essen abba a magas termetébe!Az én magasságom átlagos volt. Persze, egy spanyol nőnek átlagos. De attól még átlagos. Százhatvan centi voltam – tűsarkúban még magasabb, köszönöm szépen.
Rosie zöld szeme ismét rám szegeződött.
– Szóval, Aaronnak dolga van, és értékelné…
– Ha… – Elhallgattam, amikor meghallottam, milyen élesen és vékonyan szól a hangom. A torkomat köszörültem, majd újra megpróbáltam. – Ha olyan iszonyatosan fontos dolga van, mondd csak meg neki, hogy nyugodtan békén hagyhat végre. Visszamehet az irodájába, és dolgozhat tovább, mint a güzü, csodálom, hogy egyáltalán képes volt félbehagyni a fene fontos munkáját azért, hogy olyasmibe üthesse az orrát, amihez a világon semmi köze.
Mielőtt a barátnőm kinyithatta volna a száját, a mögöttem álló férfi rávágta:
– Akkor tehát hallottad, amit mondtam… Az ajánlatomat. Helyes. – Szünet. Hangtalanul átkozódtam. – Szóval, mi a válaszod?
Rosie arcára ismét kiült a méla döbbenet. Rajta tartottam a szemem, és szinte láttam magam előtt, ahogy sötétbarna szivárványhártyám vörösre változik az egyre fokozódó frusztrációtól.
A válaszom? Mi a nyavalyát akar elérni ezzel? Ez talán valami új, leleményes manipuláció volna? Az ép eszem a tét?
A válaszom? Mi a nyavalyát akar elérni ezzel? Ez talán valami új, leleményes manipuláció volna? Az ép eszem a tét?– Sejtelmem sincs, miről beszél. Semmit sem hallottam – hazudtam. – Mondd csak meg neki!
Rosie a füle mögé söpört egy tincset, és egy pillanatra Aaronra nézett, majd rám.
– Szerintem arra céloz, amikor felajánlotta, hogy elkísér a nővéred esküvőjére – magyarázta halkan. – Tudod, rögtön azután, hogy elmesélted, mennyire megváltozott a helyzeted, és találnod kell valakit, azt hiszem, úgy mondtad: „akárkit”, aki elkísér Spanyolországba az esküvőre, különben lassú, fájdalmas halál vár rád, és…
– Értem, kösz! – hadartam, és éreztem, ahogy égni kezd az ábrázatom, amikor rádöbbentem, hogy Aaron ennek mind a fültanúja volt. – Kösz, Rosie. Nem kell emlékeztetned. – Különben itt helyben halok lassú, fájdalmas halált.
– Úgy emlékszem, a „kétségbeesett” szó is elhangzott – tette hozzá Aaron.
Lángoltak a füleim, nyilván égővörösre váltott a színük.
– Kétlem – suttogtam. – Kétlem, hogy azt a szót használtam volna.
– De… tényleg azt mondtad, szivi – erősítette meg a legjobb barátnőm. Pontosabban: mostantól csak a volt legjobb barátnőm.
Pontosabban: mostantól csak a volt legjobb barátnőm.Összehúztam a szemem, és hangtalanul a szemére vetettem: Áruló!
Áruló!Pedig mindketten igazat beszéltek.
– Hát jó. Oké, ezt mondtam. De ennyire azért nem vagyok kétségbeesve.
– Épp ezt mondják a tehetetlen emberek. Bár ha ettől nyugodtabban alszol, Catalina, ám legyen.
Aznap reggel már százezredik alkalommal átkozódtam hangtalanul, és egy pillanatra behunytam a szemem.
– Nem mintha közöd lenne hozzá, Blackford, de nem vagyok tehetetlen, világos? És remekül alszom. Sőt, sosem aludtam jobban.
Mit számít még egy hazugság annyi után, nem igaz?
Mit számít még egy hazugság annyi után, nem igaz?Heves tagadásom ellenére azonban valóban és mélységesen kétségbe voltam esve, mert muszáj volt találnom valakit arra az esküvőre. Ez azonban nem azt jelentette, hogy…
– Na persze.
Ironikus módon az összes nyavalyás mondat közül, amit Aaron Blackford aznap reggel a tarkómnak címzett, egyedül ezzel a rövid megnyilvánulással sikerült áthatolnia a sztoikus pajzsomon.
Ezzel a „na perszé”-vel, ami egyszerre hangzott leereszkedően és unottan és elutasítóan, és olyan idegesítően aaronosan.
„Na persze!”
„Na persze!”Forrt a vérem.
Olyan heves és ösztönös volt a reakcióm erre a két szóra – amit ha bárki más mond, akármit jelenthetnének –, hogy mire észbe kaptam, már késő volt, és megfordultam.
Aaron kivételes magasságának köszönhetően egy keményített fehér ingbe bújtatott, széles mellkassal találtam szemben magam. Viszketni kezdett a tenyerem, annyira szerettem volna összegyűrni az inget, mert ki az isten képes folyamatosan az ilyen elegáns és makulátlan megjelenésre? Aaron Blackford, ki más.
Aaron Blackford, ki más.A tekintetem felvándorolt a kigyúrt vállakon és az erős nyakon, majd megállapodott a markáns állkapcson. Összeszorította az ajkait, pont, ahogy vártam. Nem álltam meg, mígnem elértem a kék szempárt – olyan kék volt, mint az óceán mélye, ahol hideg és halálos minden –, amely rám szegeződött.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Na persze? – sziszegtem.
– Igen. – Biccentett, hollófekete hajában egyetlen szál sem mozdult el a helyéről, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Semmi kedvem még több időt fecsérelni arra, hogy olyasmiről vitatkozzam veled, amit túl makacs vagy beismerni, úgyhogy igen. Na persze.
Nem hagyhattam, hogy ez a bosszantó, kék szemű férfi, aki valószínűleg több idejét töltötte vasalással, mint normális emberi interakcióval, már ilyen korán reggel kihozzon a sodromból.
Vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam. A fülem mögé simítottam egy gesztenyebarna hajfürtöt.
– Ha neked ez időpocsékolás, akkor komolyan nem értem, hogy mit keresel még itt. Miattam és Rosie miatt igazán nem kell maradnod.
Áruló barátnőm erre felhördült.
– Mennék én – ismerte be Aaron érzelemmentes hangon. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
– Az nem kérdés volt – jelentettem ki, ám a szavak megkeseredtek a számban. – Akármit mondtál is, az nem kérdés volt. Nem mintha számítana, ugyanis nincs szükségem rád, köszönöm szépen.
– Na persze – ismételte, amitől lassan a gutaütés kerülgetett. – Szerintem nagyon is van.
– Szerintem meg tévedsz.
Még magasabbra vonta a szemöldökét.
– Pedig nagyon úgy hangzott, hogy szükséged van rám.
– Akkor jobb, ha megvizsgáltatod a hallásodat, ugyanis, mint mondtam, rosszul hallottad. Nincs szükségem rád, Aaron Blackford. – Nagyot nyeltem, mert kiszáradt a szám. – Ha akarod, írásba is adom. Sőt elküldöm e-mailben is, ha az segít.
Ezen elmorfondírozott egy másodpercig, olyan ábrázattal, mint akit hidegen hagy ez az egész. Én azonban tudtam, hogy nem adja fel egykönnyen – ami be is bizonyosodott, amikor újra megszólalt:
– Nem azt mondtad, hogy egy hónap múlva lesz az esküvő, és nincs kivel menned?
Összeszorítottam a számat.
– Talán. Nem emlékszem pontosan.
Valóban ezt mondtam. Szó szerint.
Valóban ezt mondtam. Szó szerint.
- Writer
