NyolcTANNER
– Ó, hál’ istennek! Már féltem, hogy elkapott az aligátor – incselkedtem, és az anyósülésre dobtam a kihangosított telefont. – Ide hallgass, most indulok. Mi is a címed?
– Én… ööö… Na igen. Nézd, Tanner, nem biztos, hogy meg kéne… – Különös zajokat hallottam a vonal túlsó végéről, majd fojtott hangokat: – Aú, basszus! Ne csipkedj már! Aú, aú, aú! Hagyd abba!
Felkaptam a fejem és összeszűkült a szemem, mintha látnák, amit hallok.
– Ööö… nálad minden oké?
– Ó… persze. Bocs, csak itt van a barátnőm. De már épp indul. Egy pillanat.
Újabb fojtott és hadart beszédet hallottam, és egy nő mintha valami kőhidat emlegetett volna fennhangon. Aztán ajtócsapódás, majd néma csend.
A képernyőre sandítottam, hogy él-e még a vonal.
– Ott vagy még, Rita?
– Itt vagyok! – trillázta. – Oké
