Vágyak terítéken

EgyRITA – Kifelé! – üvöltöttem, és elhajítottam a borospoharamat. Milliónyi darabra tört a lábánál. Pont, mint a szívem. – Rita, bébi! Hadd magyarázzam meg! – Tett két lépést felém, hosszú lábával egy szempillantás alatt átszelte a kettőnk közötti távolságot. Bárcsak előbb tette volna! Például hat hónappal ezelőtt, ahelyett, hogy egy másik nő karjába veti magát. Elhátráltam tőle. Bárcsak előbb tettem volna. Mielőtt az egész életemet feladom érte. Igaz, hét éven át nem éreztem megbánást. Azt hittem, rátaláltam álmaim pasijára. Nem, egyáltalán nem voltunk tökéletesek együtt. Sőt! Veszekedtünk és civakodtunk. Az évek során rengeteg problémával és akadállyal kellett megküzdenünk. De nem ez van minden házasságban? Azt hittem, ez így normális, ha már majdnem egy évtizedet töltöttünk együtt. – Kérlek! – Felém nyújtotta a kezét, ujjai szinte égették a bőrömet. – Ne merészelj hozzám nyúlni! – acsarkodtam, arcomon fekete csíkokban folytak szemfestékkel keveredett könnyeim. – Hallgass meg… szeretlek! – Reszketegen kifújta a levegőt, és beletúrt a hajába. A szavai semmivé foszlottak, mielőtt elérték a fülemet. Nem szeretett engem. Abban se voltam biztos, hogy valaha is szeretett. Valamilyen érthetetlen okból a kezére összpontosítottam. Ezzel a kézzel húzta az ujjamra a jegygyűrűt, amikor örök hűséget esküdtünk egymásnak. Ez a kéz fogta a kezemet, amikor eltemettük anyámat. Ez a kéz simogatta a pocakomat, amikor az orvos közölte velünk, hogy elvetéltem. És ugyanez az istenverte kéz fogdosta annak a másik nőnek a testét nap mint nap az elmúlt hat hónapban. Feltört belőlem a zokogás, és a mellemre szorítottam a kezem. – Kimondhatatlanul gyűlöllek. Bánatosan megrázta a fejét. – Kérlek, édesem! Összeszűkült szemmel, félrebillentett fejjel néztem rá. Megöregedett, amióta megismerkedtünk egyetemista korunkban. Úgy terveztem, hogy én is arra az orvosira fogok járni, mint ő – ám sose kezdtem el a félévet, mert feleségül kért, amikor elfogadott egy rezidensi pozíciót egy másik államban. Barna haja már ritkul, a szeme sarkában megjelentek az első ráncok. Egyáltalán nem hasonlít már arra a huszonnégy éves srácra, aki rám mosolygott a bárban. Ám, ha ez lehetséges, a kor jót tett neki. Tisztában voltam vele, hogy megakadt rajta a nők szeme. Jóképű, sikeres orvos széles mosollyal, barátságos fellépéssel. Mégsem féltékenykedtem soha. Naivan azt hittem, hogy az enyém. Én garantáltan csak az övé voltam. És most már a másik nő is az övé lett. Összetört szívem sajgott a mellkasomban, és remegő állal körbepillantottam a szobában. Két éve vettük ezt a házat, néhány nappal azután, hogy úgy döntöttünk, családot alapítunk. Hosszú órákat áldoztam arra, hogy kicsinosítsam ezt a csaknem háromszáz négyzetméteres hodályt. A falakra a saját fotóinkat tettem ki, a bútorokat úgy válogattam össze, hogy melegséggel töltsék meg a helyet. Ezek a falak és ablakok számomra az örökkévalóságot jelentették. Ebben a házban készültünk felnevelni a gyerekeinket. Két huncut kisfiút, akik az ő sötét haját öröklik, és egy szőke királylányt, aki éppúgy rajong a manikűrért és a tűsarkúért, mint én. Itt akartuk megünnepelni az évfordulókat és ünnepnapokat, itt akartunk szülinapi bulikat és grillpartikat tartani, csendben tölteni az estéket, összebújva a kanapén, kiélvezni az életet, amit felépítettünk magunknak. Ám most, hogy belenéztem a barna szempárba, a hazugságai és az átverése beszennyezték ennek a szobának a szépségét. Az egész életem összeomlott ebben a kétemeletes téglaházban. És innen nem volt számomra kiút. Ostoba módon az identitásom szorosan összefüggött Greg Laughlinnel. Mindenem, amim csak volt, valami módon hozzá kapcsolódott. A bankszámlám, a hitelkártyáim, a ház – az ördögbe, még a kocsim is az ő nevén volt! Közelebb lépett hozzám. – Semmit sem jelentett nekem, bébi. Esküszöm! Micsoda közhely! Kilenc éve voltunk együtt, hét éve voltunk házasok, és a tény, hogy nem volt szerelmes abba a nőbe, valahogy elfogadhatóbbá tette volna a viszonyukat? Kit érdekel, hogy haldokoltam legbelül? Kit érdekel, hogy amióta megismerkedtünk, el sem tudtam képzelni az életemet egy másik férfi oldalán? Kit érdekel, hogy neki szenteltem az életemet? A reményeimet. Az álmaimat. A vágyaimat. Ő pedig eldobta mindezt egy csinos kis popóért. De persze fölöslegesen aggódtam. Hiszen semmit sem jelentett neki. Kihúztam magam, és lenyeltem a könnyeimet. – Sajnálattal hallom. Mert nekem viszont ez jelent mindent. – Az ajtóra mutattam a válla fölött, és szabadjára engedtem a dühömet. – Tűnj… innen! Magas alakja felém hajolt, fölém tornyosult, és a tarkómra tette a kezét, hogy közelebb húzzon magához. Tudtam, mi következik. Lehajol hozzám, amíg össze nem ér az ajkunk. A leheletünk elvegyül, és beszívja az illatomat. Másik keze a csípőmre csúszik, majd hátra a derekamra, és magához szorít. Felsóhajt, hosszan, elégedetten, mintha gyógyír lenne számára, hogy a karjában tarthat. Egészen eddig a pillanatig imádtam, amikor így tartott a karjában. Úgy éreztem, hogy rajong értem. Most viszont hazugságnak tűnt az élmény – mint ő maga. S mint, ahogy pillanatokkal korábban megtudtam, a házasságunk. Ellöktem magamtól. – Soha többé ne érj hozzám! – Elég ebből, Rita! – Elég? – süvöltöttem, és felemeltem a kezem, majd a combomra csaptam. – Igen, kérlek! Elég ebből, Greg! – Behunytam a szemem, és belecsíptem az orrnyergembe, közben háborgott a gyomrom. – Hányszor jöttél haza hozzám, a mi ágyunkba, miután azzal a nővel voltál? – Rita! – suttogta, majd hallottam, ahogy koppant a térde a keményfa padlón. Nem nyitottam ki a szemem, látni sem bírtam. – Hányszor hoztad őt magaddal az ágyunkba, Greg? – Soha. Esküszöm! Újabb hazugságok. Néhány órája még azt sem tudtam, hogy képes hazudni. Végül kimondtam a szavakat, amikről azt hittem, sosem tudnám kimondani. – Válni akarok. Felszisszent. – Ne mondj ilyet. Beszéljük meg! – Te ezt csináltad, mielőtt tönkretettél minket? Megbeszélted velem? Vagy miután először lefeküdtél vele? Akkor térdre borultál előttem, megbocsátásért könyörögve? Nem. Újabban nem volt fontos neked a beszélgetés. Úgyhogy most figyelj, mert ez az utolsó beszélgetésünk. Válni akarok. Azt akarom, hogy tűnj el. És vissza akarom kapni azt a hét istenverte évet, amit elloptál az életemből! – Hibát követtem el, kicsim. Ez a nő csak ennyi. Egy tévedés. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. – Átkarolta a derekamat, és a hasamhoz nyomta az arcát. – Túljutunk ezen. Tudom, hogy mi ketten képesek vagyunk rá. Behunytam a szemem, és legördült egy könnycsepp. Ez volt a legnehezebb döntés, amit meg kellett hoznom életemben. Greg jelenléte átjárta a mindennapjaimat. Ő volt életem első szerelme. És első csalódása. – Többé nincs „mi ketten” – jelentettem ki reszketeg hangon. – És nincs min túljutnunk. Erősebben csimpaszkodott belém. – Mi ketten mindig együtt leszünk. Nem mondok le rólad! Lefejtettem a kezét a derekamról, és végre kinyitottam a szemem. Lenéztem az egyetlen férfira, akit valaha is szerettem, a rideg valóság jeges pengeként hatolt a szívembe. – Már lemondtál rólam. – Elhúzódtam tőle. – Hat hónappal ezelőtt. Megacéloztam magam, és a két gyűrűre pillantottam, amelyeket évekkel ezelőtt kaptam tőle. A hetedik mennyországban éreztem magam, amikor annak idején letérdelt előttem, és megkért, hogy legyek a felesége. Lehúztam a gyűrűket az ujjamról. Minden porcikám sikoltott, hogy tegyem vissza. Mindenem, a szívemen kívül. Világossá vált, hogy az ígéret, amelyet ezek a gyűrűk jelképeztek, pusztán a képzeletemben létezett. – Ne! – kiáltott fel, és elkerekedett a szeme. – Visszaadom őket – suttogtam, és odadobtam elé a gyűrűket a padlóra. – Nekem nem kellenek többé. Sajgó szívvel, potyogó könnyekkel eljöttem onnan.