Vágyak terítéken

Kettő

KettőTANNER

– Kifelé! – bömböltem, amikor kivágódott a szobám ajtaja.

Andrea megtorpant, és lebiggyesztette az ajkát.

– Komolyan?

Egyenes, szőke hajamból csöpögött a víz, és felrántottam a gatyát meztelen seggemre, majd felhúztam a cipzárt.

– Igen! Kurvára komolyan!

Elvigyorodott, meztelen felsőtestemet mustrálta, majd lenézett a sliccemre.

– Hidd el, nincs itt semmi olyasmi, amit még ne láttam volna. – Összefonta a karját a mellén, és odahajolt hozzám. – Méghozzá sokszor.

Beletúrtam a hajamba, és kifésültem ujjaimmal a homlokomból.

– Három görbe éjszaka, amiből az egyiken szinte biztos, hogy tettél valamit a piámba, nem jogosít fel arra, hogy rám törj a hálószobámban. Különben is, úgy tudtam, most barátnőd van.

Fancsali képet vágott.

– Óóó, Tanner! Csak nem vagy féltékeny?

– De. Nicole jó menet volt. – Rákacsintok.

Lehervadt a mosolya, és kidülledt szemmel bámult rám.

– Nem dugtad meg a csajomat!

Felhorkantam.

– Nem, csak vicc volt. Van egy éves diliscsaj-kapacitásom, ami veled meg Shanával már betelt a következő évtizedre. Nicole erénye sértetlen. – Végigtrappoltam mezítláb a sötét mahagónipadlón a komódhoz, és kicibáltam belőle egy pólót.

– Ó! Mellesleg hogy van Shana? – kérdezte Andrea, hogy felpiszkáljon.

– Dilis. Zakkant. Mániákus. Most, hogy belegondolok, tisztára olyan, mint te.

Fagyos pillantást vetett rám. Mielőtt felhúzhattam volna a pólót, Andrea odalépett hozzám, és kikapta a kezemből.

– Csak lassan a testtel! Pólót kell cserélned! Rossz volt a hang. Újra kell vennünk a jelenetet.

Egész nap forgattunk – immár harmadik hete –, és még legalább kétheti munka állt előttünk. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindannyian kimerültünk.

Elsőrangú tévés főzőshow-ként nagy volt a kereslet a Pikáns falatok iránt. A Food Channel háromszor annyi epizódot rendelt a hetedik évadra. Úgy tűnt, Amerika sosem un rá Tanner Reese séfre. Vagy legalábbis a mellizmaimra, mivel minden epizód közepén letéptem magamról a pólót. Nemhiába mondják, hogy ismerni kell a célközönség igényeit. Az én célközönségem nőkből állt.

Idős nőkből.

Fiatal nőkből.

Magas nőkből.

Alacsony nőkből.

Házas nőkből.

Egyedülálló nőkből.

A ragyogó mosoly, a grüberli és a kőkemény hasizmok univerzális nyelvként működtek. Testi adottságaimnak hála már fiatalon folyékonyan beszéltem ezt a nyelvet. De mindig azt hittem, hogy ezek az adottságok csak a magánéletemet érintik. A csinos arc azonban kapóra jött, amikor az ügynököm eladta a saját műsoromat, és amikor a második epizódban marinara szószt öntöttem a pólómra, majd tréfából levettem, a producerek úgy döntöttek, hogy a hasizmaim is kapóra jönnek.

Igazuk lett.

Néhány hét alatt elképzelhetetlen magasságokba ugrott a népszerűségem, az arcom – a felsőtestemmel együtt – felkerült a magazinok borítóira, a műsoromat pedig meghosszabbították.

Képzett séf voltam, a New York-i Főzőiskolán végeztem, majd három évig a legjobb franciaországi séfek keze alatt tanultam a szakmát. Amikor azonban a Pikáns falatokból származó fizetésem megugrott a „hé, ez is jó móka, amíg nem egy étteremben dolgozom” szintről az „üdv a milliomosok klubjában” szintre, világossá vált, hogy legalább annyira a konyhában, mint a kamera előtt van a helyem.

És hogy őszinte legyek, megvolt az előnye a több ezer rajongónak és a People Magazine-tól kapott „Amerika legszexisebb séfje” címnek. Jót tett az egómnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy könnyű volt ez az élet. Persze, nem kellett halálra güriznem magam, de azért kimerítő tudott lenni, hogy órákon át kellett vigyorognom a kamerába.

– Jaj, ne már! Most zuhanyoztam le – panaszkodtam.

– Bocs – mondta Andrea az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül.

Andrea Garnis tulajdonképpen őrült volt – csak egy hajszál választotta el a totális tébolytól –, és ő volt a Pikáns falatok rendezője. Mellettem volt minden félmeztelen epizódnál – sőt, néhány félmeztelen éjszakán is, amiről mindketten úgy gondoltuk, hogy nem lett volna szabad megtörténnie. Aztán megegyeztünk abban, hogy többé nem teszünk ilyet, és mégis, újra megtörtént. Goromba és vulgáris nőszemély volt, a leghülyébb picsa, akit valaha ismertem, viszont mélységesen lojális, és össze sem tudnám számolni, hányszor állt már ki mellettem.

Igazán nem kellett volna nyavalyognom néhány jelenet miatt.

Mégis ezt tettem.

Mert titkon szívből utáltam ezt a munkát.

Beismerném valaha? Soha. Többnyire még magamtól is megtagadtam a puszta gondolatot.

Az érzés azonban ott volt, a felszín alatt burjánzott, belülről terjedt a fertőzés. Kiszállhattam volna. Felbonthattam volna a szerződést. Egy valag pénzt kellett volna visszafizetnem a tévécsatornának.

Csakhogy ezzel az utálóimnak adtam volna igazat.

Pedig, az istenit, tényleg kurvára igazuk volt.

Míg az amerikai nők imádtak, az ínyencek és a szakmabeliek már kevésbé rajongtak értem. Hamarosan az egész kulináris világ rajtam röhögött, tehetségtelen pozőrnek neveztek, akit jobban érdekel a meztelenkedés, mint az étel, ami a tányérra kerül.

Ebből megtanultam, hogy mindenütt vannak seggfejek, akik bármikor készek beleszarni más sikerébe.

S hogy mit tettem ez ügyben? Elszívtam egy cigit, és nevetve sétáltam a bankig.

Picsába velük! Picsába az összessel! Az utálókkal és a csalókkal. A hazugokkal és a… Nos, hadd ne énekeljem végig ezt a Taylor Swift-dalt.

Öt éven át halálra gürizten magam, hogy mindenkinek bebizonyítsam, mekkorát tévednek velem kapcsolatban. És többnyire sikerült is. Hét évvel később ismét a gasztronómiai világ csúcsán álltam, a keleti parttól a nyugati partig tisztelték a nevemet. Ezek után nem törődhettem bele a kudarcba.

Ám hiába utáltam, hogy a hasizmaim definiálták a nevemet, attól még élveztem a konyhaművészetben befutott karrieremet. Amióta az eszemet tudom, főzök. No, nem szó szerint, a cumisüveg tartalmát azért nem bolondítottam meg fűszerekkel. De gyerekkorom óta szeretek a konyhában sürögni. Úgy kezdődött, hogy különféle szószokat kotyvasztottam a kamrában talált csemegékből, amikor anyám épp nem nézett oda, és hamarosan komoly szenvedély lett belőle. Gyerekkoromban, amíg a többiek bicajoztak és videójátékokkal szórakoztak, addig én a főzőműsorok iránti rajongásomat éltem ki a Mr. Fooddal és a Southern Living Magazine-nal. Nyolcéves voltam, amikor először engedték meg a szüleim, hogy én magam készítsek ebédet. Konfitált kacsacombot csináltam petrezselyempürével, sült barackkal és vörösboros szósszal, hozzá mogyoróhagymás köretet.

Apám még aznap leültetett, és közölte, hogy nem baj, ha meleg vagyok.

Évekkel később, amikor a szomszéd lány terhességgel riogatott, egyszerre tűnt döbbentnek és megkönnyebbültnek az arca. A megkönnyebbültség azonban hamar elmúlt, amikor később a középiskolai barátnőm is azt hitte, hogy terhes. (Már elmagyaráztam, mire képes a mosolyom, a grüberlim és a hasizmom.)

– Befejezhetnénk holnap? – nyafogtam.

Andrea megrázta a fejét.

– Nem. Holnap három másik epizódot kell leforgatnunk.

Hátravetettem a fejem, és felbámultam a mennyezetre.

– Szükségem van egy vakációra.

– Mint mindanny… Hé!

Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Porter bemasírozik a szobába, és kis híján fellöki Andreát.

– Beszélnünk kell! – dörögte.

A bátyám a legfárasztóbb alak, akit ismerek. Hasonlítunk egymásra – vörösesszőke haj, kék szempár. Mivel azonban két évvel idősebb nálam, birtokában van az eredeti mosoly és hasizom áldásainak, míg nekem a javított verzió jutott, amiben a grüberli van. Ám a külső hasonlóság ellenére rendkívül eltérő személyiségek vagyunk.

Én kreatív vagyok. Ő a számok és a gyakorlati alkalmazás embere.

Én ábrándozok. Ő tervez.

Én vagyok a vadóc. Ő meg a családapa.

Folyton csesztetjük egymást, és szinte semmiben sem értünk egyet, még sincs testvérpár, aki nálunk közelebb áll egymáshoz. És hogy egészen őszinte legyek, többnyire csak irigységből szívatom Portert – no, nem mintha ezt valaha is beismerném. Csak hát ez a szabados agglegényélet kezd unalmassá válni. Amikor befutottam, maximálisan kiélveztem ezt az életstílust. Azt hittem, egész életemben csak erre vágytam. Gyönyörű nők. Rögtönzött vakációk egzotikus helyeken. Semmi sem köthetett le. Éltem az életemet. Kinek kell a bonyodalom, amit a feleség és gyerek jelent?

Megmondom én, kinek. A bátyámnak.

Istenem, azt hittem, hogy egy marha, amiért huszonévesen megnősült. Ám hamar az arcomra fagyott a mosoly. Mire ráébredtem, hogy mennyire igaza volt, harminckét éves voltam, és sejtelmem sem volt, hogyan menekülhetnék meg. Az első és egyetlen kísérletem kis híján katasztrófával végződött. Azóta is fizetek érte.

De hiába irigyeltem, azért Porter élete sem volt fenékig tejfel.

Három éve váratlanul elhunyt a felesége, és Porter magára maradt két kisgyerekkel. Anyánkkal és apánkkal együtt én is a segítségére siettem. A fia, Travis csupán nyolcéves volt, Hannah pedig hat hónapos, amikor Catherine meghalt. Nehéz időszak volt ez a gyerekeknek, Porternek azonban még nehezebb volt. Fájdalmas volt nézni, ahogy összeomlik a gyász és a veszteség miatti szenvedés súlya alatt.

Így aztán egy sorsdöntő pénteki napon, miután pofán csapta a főnökét, és elvesztette az állását, felajánlottam az egyetlen dolgot, amit tudtam, hogy segítsek rajta.

Azt mondtam, nyissunk együtt éttermet.

Volt rá időm? Egy fenét.

A Pikáns falatok sikere miatt olyan forgatási ütemtervet vágtak hozzám, hogy alig tudtam utolérni magam. Porternek azonban égető szüksége volt arra, hogy elfoglalja magát valamivel.

Én pedig újra boldognak akartam látni.

Tekintve, hogy mennyit civakodtunk, nem volt olyan zseniális ötlet a közös biznisz. De a nap végén akkor is mi voltunk a Reese fivérek. Bármire képesek voltunk.

Porternek már a zsebében volt egy flancos üzleti diploma, ám eddig befektetési tanácsadóként dolgozott, az étteremvezetés terén zéró tapasztalattal rendelkezett. Megnyugtattam, hogy én tudom, mit csinálok. Ami enyhe túlzás. Ami a konyhát illeti, senki sem tud túlszárnyalni. Ám a szakértelmem kimerül a tányérra kerülő ételben.

Sebaj. Majd menet közben kitaláljuk, mi legyen.

Porter nem így gondolta.

Egy mappányi grafikont és ábrát tolt az orrom alá. Igen. Szó szerint, egy mappában, mintha még mindig nyolcéves lenne. Azt se tudtam, hogy még kapni ilyesmit.

Nem voltam lenyűgözve, és ezt színes szavak kíséretében meg is mondtam neki.

Én ütöttem először.

Az övé volt az utolsó ütés, aminek a nyomát hat öltéssel varrták össze vadítóan babakék szemem fölött, és amivel kiérdemelt egy fenyegető levelet a produceremtől.

Ezek után kénytelenek voltunk kreatívabb módszerrel eldönteni a vitákat. Logikusnak tűnt, hogy felépítsünk egy Ninja Warrior akadálypályát az udvaron. Az akadálypálya a mi személyes bíránk. A győztes visz mindent, a döntés ellen nem lehetett fellebbezni.

Fél évvel később meg is született a Porterhouse. A béna név ellenére kitűnő visszajelzéseket kaptunk étteremkritikusoktól és vendégektől egyaránt. Néhány nap leforgása alatt pedig egy évre előre elkelt minden asztal. Hamarosan már azon gondolkodtunk, hogy nyitunk egy másik éttermet is, a Tannerhouse-t. Ja. Ennél a névnél én nyertem az akadályfutást. Az igazat megvallva csak vicceltem, amikor ezt a nevet javasoltam, de annyira felbőszítette a bátyámat, hogy úgy döntöttem, megtartom.

Néhány héttel a Tannerhouse megnyitása előtt Porter nyaggatni kezdett a szarságaival, amikkel neki kellett volna foglalkozni.

Szarságokkal, amikre nem volt időm.

Szarságokkal, amelyeken addig stresszeltünk, amíg ki nem készültem.

Erre most itt volt, hogy még több szarságot zúdítson a nyakamba.

– Hát persze – nyögtem fel.

– Szükségem van a tanácsodra – mondta csípőre tett kézzel.

A szemöldököm felszaladt szinte a homlokomra, és lassú, pökhendi vigyorra húzódott a szám.

– Bocs. Azt mondtad, a tanácsomra van szükséged?

– Ne szemétkedj már!

– Nem, komolyan. Megismételnéd? – Úgy vigyorogtam, mint egy önelégült szemétláda, aminek Porter mellett mutattam magam.

Gyilkos pillantása megnevettetett.

Kihúztam az alsó fiókot, hogy elővegyem az egyik fehér trikómat, amit mindig hordok.

– Eddigi életünk során összesen háromszor kértél tőlem tanácsot. Először akkor, amikor megkérdezted, hogyan kell rántottát csinálni anélkül, hogy odaégetnéd a tojást. Aztán amikor tudni akartad, hogy mennyi víz kell a rizstésztához, miután kidobtad az instrukciókat a csomagolással együtt. Végül, amikor a serpenyődet akartad megmenteni, miután lekapartad róla a teflonréteget, amikor odaégetted az említett rántottát. – Felvonom a szemöldökömet. – Látod már a rendszert?

– Na, ne picsogj itt nekem! Nem mintha olyan kurva bölcs lennél. Persze, megy neked a crème de la frou frou vagy mi a faszom, amit itt összekotyvasztasz. Naná! De hogy hasznos tanácsot adj valakinek, aki minimum lanyha erkölcsi tartással rendelkezik? Kérlek!

Pislogtam, és egyre szélesebben vigyorogtam. Porter nem tudott megsérteni, ám a tudat, hogy felpiszkáltam, kielégítőbb volt, mint bármilyen sértés, amit a fejéhez vághattam volna. Szerettünk szarral dobálózni.

– És mégis a tanácsom kéne.

Kifújta a levegőt, és beletúrt a hajába. Kétségbeesett pillantással nyitotta a száját, Andrea azonban megelőzte.

– Később. – Megragadta a karomat, és kirángatott a szobából. – Menjünk, cuki pofi! Majd elsírjátok egymás vállán a tesókáddal, hogy melyik fiúbanda bomlott fel tragikus módon, ha már én otthon leszek.

Porter bosszús ábrázattal fordult a rendezőm felé.

Elvigyorodtam, és hirtelen eszembe jutott, hogy miért szoktam minden évben karácsonyi bónuszt adni Andreának.