Egy éj a szigeten

Cleo

Szeptember 28.

London

KERESEM A FLAMINGÓMAT

– Tényleg el akarsz küldeni egy távoli szigetre, hogy összeházasodjak saját magammal?

Érzem, ahogy a pír felkúszik a nyakamon, miközben Alivel, a rémisztően rejtélyes főnökömmel szemben ülök a Women Todaynél. Az évek során kért már tőlem néhány meglehetősen furcsa dolgot, de ez a mostani az összes eddigit felülmúlja.

– Ez jogilag nem kötelező érvényű – mondja, mintha ettől jobb lenne.

– Nézd. – Az orrnyergemet szorongatom, miközben gondosan megválogatom a szavaimat. – Az egy dolog, ha egy híresség a Vogue-nak adott interjúban kijelenti, hogy „saját magával lép házasságra”, Ali. És teljesen más, ha a társkereső rovat majdnem harmincéves vezetője állítja ugyanezt magáról.

Megbicsaklik a hangom, amikor kimondom a koromat; a számat mintha ragasztó tapasztaná össze. Amíg huszonkilenc és háromnegyed éves nem lettem, a harminc csupán egy újabb évnek tűnt, de most, hogy néhány hét múlva elérek ehhez a mérföldkőhöz, váratlan és kellemetlen szorongás kezdett el gyötörni. El voltam szánva – el vagyok szánva –, hogy nem csinálok belőle nagy drámát, ám úgy érzem, mintha valaki minden egyes nap egy pluszsúlyt rakna a vállamra – olyat, mint azok a mini öntöttvas súlyok, amiket a régimódi konyhai mérlegekhez kap az ember. Eltűnök az apró, láthatatlan konyhai súlyok alatt, és ezt Ali is észrevette, mert ő mindent észrevesz. Nem azért lett az Egyesült Királyság egyik vezető online életmódmagazinjának szerkesztője, mert ült a babérjain; a szakma tanúja volt üstökösszerű felemelkedésének, amit irigységgel, ugyanakkor hatalmas tisztelettel figyelt. Szerencsésnek tartom magam, hogy neki dolgozhatok, mi több, a barátomként tekintek rá. Ali egy sasszemű energiabomba, aki a frászt hozza rám, és olyan dolgokra kényszerít, amelyekhez semmi kedvem. Például, hogy elmenjek egy távoli ír szigetre, amiről még sosem hallottam, hogy frigyre lépjek önmagammal.

– Becsszó, Clee, amikor a hétvégén újra rábukkantam arra a régi Emma Watson-interjúra, te jutottál az eszembe. – Feláll, és elkezd fel-alá járkálni, mert túlságosan izgatott, hogy ülve maradjon. – Egy sor katasztrofális, kudarcba fulladt randi, a közeledő harmincadik életév – számolja az ujjain, miközben beszél –, és próbálja meghatározni a helyét a világban szingliként, miközben ránehezednek a média és az emberek elvárásai.

– Mindjárt elsírom magam, de tényleg. Biztos sokkoló lehet, hogy R-Patzcel1 kell smárolnia a megélhetésért. – Tinédzserkoromban maradandó benyomást tett rám a pasi meg az őt körülvevő halhatatlan csillogás. Csoda, hogy nehezen találtam meg a szerelmet, miután ilyen irreális elvárásokat támasztottam? De ez egy egészen más rovat egy másik napra.

– Soha nem kellett R-Patzcel smárolnia. Ne bagatellizáld Emma szerepét, hogy attól jobban érezd magad. Tudod, rájöttem valamire.

Egy felfeslett szálat piszkálok az irodaszék karfáján.

– Én nem mondanám, hogy a randijaim katasztrófák sorozata volt. Ez a munkám.

– Tudom, tudom. Azért fizetünk, hogy a Tinderen bejelöljenek, és hogy azt a nagy, gyönyörűséges szívedet a melledre tűzve hordd. Az optimizmusodért szeretünk, és a hitedért, hogy megtalálod a flamingódat.

„Keresem a flamingómat” a címe az online rovatomnak, ami onnan jön, hogy a flamingók egy életre választanak párt. Kísérleteztünk más állatokról szóló címekkel is, olyanokról, amik szintén egy egész életre választanak párt, de a „Keresem a gibbonomat” vörös hátsót és egymás fülének a piszkálását idézte meg, a „Keresem a hódomat” pedig a legstílustalanabb módon alávágott a hangulatnak. A „Keresem a flamingómat” megfelelőnek tűnt, de ahogy telt az idő, egyre kevésbé érdekelt, nem kis részben azért, mert annyi flamingós biszbaszt kaptam ajándékba, hogy akár boltot is nyithatnék belőlük.

– Nézd, Clee, valamivel meg kell ünnepelned, hogy betöltöd a harmincat. Ez egy eget rengető pillanat egy nő életében. – Ali szünetet tart, azon a sajátos módon, amiből mindig tudom, hogy valami rossz következik. – Vagy ez, vagy a tetoválás.

Sóhajtok; ezt igazán előre láthattam volna. A tetoválás már egyfajta vicc lett az értekezleteken. Valahányszor a rovat tartalmával küszködöm, valaki rám sandít, és azt javasolja, hogy varrassak egy flamingót a bőrömre, lehetőleg olyan helyre, amit nem lehet könnyen elrejteni.

– Oké. Nézd, nekem mindig is tetszett, amit Emma mondott az önmagával való házasságról – mondom óvatosan. – Megértem. Azt mondta, hogy ő önmagában is elég, egyedül van, de nem magányos.

Ali bólint. Nem szól közbe; tudom, abban reménykedik, hogy rábeszélem magam. Remekül alkalmazza a csendet, hogy elérje, amit akar.

– Lendületes, független nő, aki megérti, hogy nem csak egyféleképpen lehet teljes életet élni – folytatom. – Nem egy csődtömeg, csak mert nincs párja és egy rakás gyereke, és ő nem hagyja, hogy nyomást gyakoroljon rá az a tény, hogy mindkét nővére és a bátyja is házas, és gyerekeik vannak, vagy nem érzi úgy, hogy minden családi összejövetelen meg kellene védenie a szingliségét, még akkor sem, ha belefullad az esküvői és babaváró meghívók tengerébe. Úgy értem, én őszintén örülök mindannyiuknak, de tényleg muszáj aranyozott, dőlt betűkkel az arcomba lengetni, az isten szerelmére?

Elhallgatok, mert rájövök, hogy felemeltem a hangom, és hogy már nem Emma Watsonról, hanem magamról beszélek. Egyébként is, igazságtalanság volt a bátyámat, Tomot is felvenni a sérelmek listájára – ő az egyetlen a családban, aki soha nem említi a fogyatkozó petesejtkészletemet vagy azt, hogy nincs komoly partnerem. A három testvérem közül korban ő áll a legtávolabb tőlem, egészen pontosan hét évvel idősebb, mégis minden más tekintetben mi vagyunk a legközelebb egymáshoz. Könnyű lenne őt apafigurának beállítani az életemben, tekintve, hogy még csecsemő voltam, amikor apánk meghalt, de Tom volt az, aki kamaszkoromban az asztal alatt cigarettát csúsztatott a kezembe, és fedezett, amikor este sokáig kimaradtam. Úgy tűnik, mindketten apámra hasonlítunk – sötét haj és bánatos szem, ha anyának hinni lehet.

Ali leül, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, ujjait összetámasztja maga előtt – most vagy gondolkodik, vagy imádkozik.

– Pontosan ez a lényeg – mondja végül. – Ez tökéletes lehetőség arra, hogy megszabadulj a családod által tervezett hatalmas meglepetésbuli nyomásától, jó ürügy arra, hogy udvariasan kibújj a közelgő esküvők és babaváró partik alól, és egy esély, hogy három év után először kifújd magad.

– A családom meglepetésbulit szervez a születésnapomra?

Ali bólint.

– Édesanyád küldött egy e-mailt a múlt héten, hogy megtudakolja, kaphatsz-e szabadságot, és hogy kérjen egy listát a „londoni barátaidról”. Azért mutatom az idézőjeleket, mert ő is idézőjeleket használt. Említette azt is, hogy a Facebookon keresgél a régi iskolatársaid között. Régi szívszerelmek satöbbi. Tulajdonképpen a temetésed lesz, anélkül hogy meghalnál.

Viszketnek az ujjaim, hogy ezt megírjam Tomnak. Imádom a családomat, de csak ismernek annyira, hogy tudják, ha a múltam szellemei egy elsötétített szobában rám ugranak, az számomra maga lenne a pokol. Akkor már inkább a flamingós tetkó. Az arcomra.

– Szóval a lényegét tekintve vagy egy grandiózus születésnapi buli, vagy elfogadom a javaslatodat, hogy házasodjak össze önmagammal egy isten háta mögötti szigeten, amiről még senki sem hallott, valahol az ír partoknál? – összegzem a lényeget.

– Megváltás-sziget – pontosít Ali. Elégedett arca elárulja, mennyire örül a sziget ritka szerencsés elnevezésének. Valószínűleg ő maga változtatta meg a nevet egy csak az egyik félre kötelező érvényű okiratban, vagy hogy hívják azt, amit csinálni kell ahhoz, hogy egy sziget nevét megváltoztassuk. Ez pont az a fajta kunszt, amihez folyamodna, ha úgy gondolná, hogy ezzel növeli az olvasóközönséget.

– Én állok minden költséget – teszi hozzá, mintha ez lenne a döntő.

– Nem lehetne a lakásomban az esküvőm?

– Nem.

– A Maldív-szigeteken?

– Nem, annak nem állom a költségeit.

– Hideg lesz?

Ali arca eltorzul az erőfeszítéstől, hogy a grimaszból mosolyt varázsoljon.

– Ugyan már! Ki írta a legjobb művét egy napernyő alatt a parton? Gondolj az inspiráló kandallótűzre és a gőzölgő csészékre!

– Ezt a sort egy az egyben Dolly Partontól loptad – morgok, és egyáltalán nem vagyok oda a gondolatért.

Ali szeme felcsillan.

– A Megváltás-szigeten nincs ám kötött munkaidő – kecsegtet, és szép lassan behúz a csőbe.

Fontolóra veszem a lehetőségeimet. Már a harmincadik év betöltésének gondolatára is rám tör a szorongás. Ha elképzelem, hogy ezt még egy hatalmas bulival is kihangsúlyoznám, olyan emberekkel körülvéve, akiket már nem is ismerek, és akik kétségtelenül érdeméremként viselik majd a jegygyűrűjüket, a szívem máris a bőröndjéért nyúl.

– Tényleg szeretem Írországot – mondom halkan, és érzem, ahogy Ali hálója körém zárul. Ahogy azt az elejétől fogva tudni lehetett.

Bólint.

– A házikó gyönyörű és teljesen elszigetelt. – Szünetet tart. – Minden író álma.

Azt mondja, amiről tudja, hogy egyenesen a szívembe talál. Lehet, hogy most éppen a társkereső rovatot vezetem, de a bor fűtötte vallomásoknak köszönhetően tud a bennem rejtőző íróról, a törékeny tinédzserkori álmokról, amiket a londoni élet teljesen maga alá temetett. Akaratom ellenére csodálom, ahogyan épp eleget mond ahhoz, hogy reményt ébresszen bennem.

– Honnan tudsz te egyáltalán erről a helyről? – kérdezem meginogva.

Ali felsóhajt.

– Carole-tól. Az egyik hippi barátnője használta reikielvonulásra vagy a negatív energiáinak átcsatornázására vagy valami ilyesmi. Tudod, milyen, mindig azt hiszi, hogy az összeomlás szélén állok. – Ali sógornője, Carole születésnapi és karácsonyi ajándékokkal fejezi ki az aggodalmát: köpölyözési utalványokkal, életmentő kézikönyvekkel, egy tibeti gonggal, amit Ali néha megüt, amikor azt akarja, hogy mindenki ráfigyeljen. – Gondolj rá úgy, mint egy nászútra – tereli vissza a beszélgetést a helyes irányba. – Önmagaddal. – Meg sem próbálja leplezni, mennyire el van ragadtatva magától.

– Van wifi? – próbálok belekapaszkodni valami szalmaszálba. – Nem mehetek, ha nem tudom leadni a cikkemet.

– Szigorúan véve nincs, de elküldenélek valahova anélkül? – Megborzong. – A faluban van, ami úgy tűnik, csak tíz perc séta onnan.

Szuper. Hideg, nyirkos hely, és nem nézhetem az Instát, amíg a vécén ülök.

– Már lefoglaltad, ugye? – kérdezem lemondóan.

A nászindulót dúdolva benyúl a fiókjába, és átcsúsztat az asztalon egy piros bojtos sapkát.

– Pénteken indulsz.