Egy éj a szigeten

Cleo

Négy nappal később

Valahol az Atlanti-óceánon

ELŐREJELZÉS: NAGY ESÉLLYEL KÉRETLEN TANÁCSOK VÁRHATÓK

Mindjárt meghalok, és ez Emma Watson hibája.

Ha lenne térerőm, felhívnám Alit, és káromkodnék, mint egy tengerész, ami teljesen helyénvaló lenne, tekintve, hogy egy rozoga vontatóhajó fedélzetén kuporgok a kíméletlen Atlanti-óceán közepén. Olyan, mintha egy kalózhajón ülnék a vidámparkban, csak épp a biztonságérzet és a móka hibádzik.

Megváltás-sziget – mindenesetre ez a név angol fordítása. Valójában Slánúnak hívják, de Ali szerint általában a Megváltást használják, valószínűleg azért, hogy a kéztörlőkön és más turistacuccokon kimaxolhassák az „Üdv a Megváltáson” szlogent. Ha lenne hozzá erőm, ironikusnak találnám a nevet. Ehelyett inkább a csúszós korlátba kapaszkodom, és egy kitalált imát mormolok a biztonságos kikötőért. Ahogy a jéghideg tengeri permet az arcomba csap, megborzongok a nem megfelelő kabátomban, és hőn kívánom, bárcsak kapucni lenne rajtam, nem pedig az az átázott skarlátvörös gyapjúsapka, amit Alitől kaptam.

– Tartsd a szemed a horizonton, az segít a tengeribetegségen.

Rásandítok a hajó egyetlen másik utasára, bosszankodva a kéretlen tanácsán. Nem értem, hogyan lehet, hogy engem úgy dobálnak a hullámok, mint egy rongybabát, míg ő úgy ül a szemközti padon, mintha lekötözte volna magát. Lehet, hogy így is van. Úgy néz ki, mint aki sosem hagyja el a házat úgy, hogy ne lenne egy tartalék karabinerkapocs a zsebében. Nyaranta valószínűleg túlélőtúrákra jár szórakozásból.

– Jól vagyok, köszönöm! – kiáltom, hogy a zajban meghallja a hangomat.

– Oké, csak egy kicsit… zöldnek tűnsz – kiált vissza. Nem tudom hova tenni az akcentusát – talán amerikai?

Úgy érzem, hogy elhamarkodottan ítélkezik rólam; gyengének és a nyílt tengerre alkalmatlannak tart. És lehet, hogy mindkettő igaz rám, de elegem van abból, hogy az emberek feltételezésekbe bocsátkoznak rólam.

– Csak segíteni próbálok. – Megvonja a vállát, amikor nem válaszolok. – Ha ki akarod dobni a taccsot, célozz a hajó oldalára. Csak ennyit mondok.

És kész. Jane visszautasítja Tarzan ajánlatát, hogy felkapaszkodjon a kötelére, mire Tarzan felhúzza az orrát.

– Megteszem, ami tőlem telik – kiabálom túl a motor zúgását. – Előre is bocsánatot kérek, ha elvétem, és az arcodba hányok.

Jesszus, ez egy kicsit durva volt, még tőlem is. Olyan morcos vagyok, amilyenné csak a halálfélelem teheti az embert. Meg az is, hogy a férfi olyan parkát visel, amiért valószínűleg libák millióinak kellett meghalnia, a kapucnija pedig nagyobb, mint a sátor, amit Rubesszal vittünk Glastonburybe valamelyik nyáron. Alig látok át az arcomba fújó sós vizes permeten. Legalább a lábam száraz, amit a többi részemről nem tudok elmondani. Reszketek a félelemtől, valahányszor lepattanunk egy hullám tetejéről. Arról nem volt szó, hogy az Atlanti-óceán közepén fulladjak meg a Szellemirtók mályvacukoremberére hajazó amerikaival.

Éppen nem borulok térdre, és csókolom meg a homokot, amikor lekecmergek a hajóról, és az utolsó métereket a vízben gázolva teszem meg a Megváltás-szigetre, de úgy érzem, ezt kellene tennem.

– Tudja az utat? – A kapitány hosszú, ősz hajzuhatagán keresztül néz rám. – Csak mert nekem vissza kell érnem a szárazföldre, mielőtt besötétedik.

Természetesen fogalmam sincs, merre menjek, de ahogy az ember nem mondja a fodrásznak, hogy utálja a frufrut, amit épp most vágott a hajába, úgy bólintok, és azt felelem, hogy minden rendben. Egy pillanatig még áll, és engem figyel.

– Igazából csak egyféleképpen lehet odamenni.

A fejével jobbra int, a gyorsan sűrűsödő sötétségbe. Épphogy ki tudom venni a másik utas alakját, aki a vastag piros kabátjában belevész a ködbe. Nem vesztegeti az időt, valószínűleg helybéli, aki úgy ismeri a helyet, mint a tenyerét.

– Menjen csak az orra után, és hamarosan odaér Brianne boltjához.

Ezzel a kapitány otthagy; búcsút int, és visszakocog a sziklás parton a hajója felé.

És most itt vagyok, egyedül, a világ végén. Előttem az elhagyatott tengerpart, mögöttem pedig a ködös messzeségbe nyúló ingoványos mezők. Nem félek annyira, mint amennyire esetleg kellene, de talán azért, mert tíz perccel ezelőtt valóban veszélyben volt az életem. Mélyen belélegzem a hideg, szürke, ír levegőt, és azon kapom magam, hogy egészen izgatott vagyok.

Az elmúlt hónapokban belém lopódzott egy bizsergető érzés, hogy talán itt az ideje valami újnak. Huszonhat éves voltam, amikor rábólintottam, hogy megosztom a flamingóm keresését a nemzettel, és akkoriban ez jó vicc volt, egy kiváló módja a pénzkeresésnek. Pár évvel korábban érkeztem Londonba az egyik északi külvárosból, a fejemben pezsgős álmokkal, a zsebemben limonádéra elég pénzzel, és valahogy sikerült annyira megvetnem a lábam, hogy ne kelljen megvennem a jegyet hazafelé is. Minden kínálkozó alkalmat megragadtam, és minden résnyire nyitott ajtóba betettem a lábam, a fiatalságtól és attól a megingathatatlan bizonyosságtól vezérelve, hogy a jó irányba tartok. És apránként, kanapészörfről albérletre, vacak munkáról kevésbé vacak munkára lépegetve, végül Alison Stone sasszemének látókörébe kerültem. Egy nő, aki rám nézett, és meglátta bennem az ambíciót és a bátorságot ott, ahol mások, beleértve a családomat is, naivitást és vakmerőséget láttak. Igazából valószínűleg épp szüksége volt valakire a társkereső rovathoz, én pedig pont a megfelelő pillanatban röppentem be az ajtaján, de ez nem számított, mert találtam egy fészket, és gondoskodtam róla, hogy elég jól kibéleljem ahhoz, hogy egyetlen vándorló szarka se tudjon onnan kiszorítani.

A következő néhány évben Cleo Wilderből a flamingóját kereső nő lettem, és igazán csodás időszakot éltem át. Olyan emberekkel találkoztam, akik jóbarátaim lettek, olyan helyeken jártam, amelyeket másképp sosem fedeztem volna fel, és addig nevettem, amíg kicsordultak a könnyeim. Néha persze sírtam is, mert olykor valaki egy ideig flamingónak tűnt, de aztán kiderült, hogy nem több egy átutazó galambnál. Ha azonban ebben a pillanatban egy szóval kellene jellemeznem az életemmel kapcsolatos érzéseimet, akkor a kimerültséget választanám. Egészen a csontjaim velejéig fáradt vagyok, és ezen a szigeten valahol van egy ágy, ami rám vár.

Most az a legfontosabb, hogy megtaláljam Brianne boltját, ami Ali nyomtatott tájékoztatója alapján a szárazföld belsejében áll, átvegyem a kulcsokat, és elinduljak az ideiglenes új otthonomba, a Vidra-lakba. Olyan helynek hangzik, ahol finom párnák vannak, így hát egyik lábamat határozottan a másik elé téve a civilizáció keresésére indulok.

A civilizációról kiderül, hogy zárva van. A kis, fehér deszkaborítású épület ajtaján lógó tábla szerint a bolt mindennap csupán pár órát tart nyitva. De szerencsére van egy boríték is az ajtóra tűzve, amire kék filctollal azt írták: „A Vidra kulcsai”. Oké, rendben. Hűha! Ha Londonban próbálkozna ezzel, valaki fogná magát, beköltözne, és egy órán belül marihuánaültetvényt telepítene. Leveszem a borítékot az ajtóról, megfordítom, és látom, hogy egy üzenetet firkáltak a hátuljára.

Helló! Bocs, hogy elkerültük egymást. Itt a Vidra-lak bejárati ajtajának a kulcsa, a hátsó ajtóét a csiga alatt találod. Haladj tovább ezen az úton egészen a végéig, aztán menj fel a dombra, és onnan már látod a háztetőt lent a parton. Csupán egy kis kapaszkodó. Tettem pár dolgot a hűtőbe indulásnak, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozunk. Brianne x2

Kirázom a boríték tartalmát a tenyeremre – ezüstkulcs egy sárga műanyag napot formázó kulcstartón. Egy adag optimizmus. Abból, amit olvastam, a nap meglehetősen ritka látogató errefelé, de az idegenvezető azt mondta, hogy amikor mégis előbukkan, ez és a szomszédos szigetek kék és zöld drágakövekké változnak, amelyek úgy sorakoznak az óceánon, akár egy elszakadt nyakláncról lepergett gyöngyök. A napsütésre azonban belátható időn belül semmi esély; ma reggel megnéztem az előrejelzést, és szürke, hideg, szeles időre van kilátás, amennyire megbízhatóan meg tudják jósolni. De sebaj. Nem napozni jöttem a Megváltás-szigetre.

Brianne azt elfelejtette megemlíteni, hogy ez egy nagyon-nagyon hosszú út. Vagy talán nem is az, de egy ormótlan bőröndöt vonszolva, ólomnehéz, vizes farmerban és erős szélben annak tűnik, és minél kevesebbet beszélek a dombra (más néven hegyre) való feljutásomról, annál jobb. Brianne erősen bagatellizálta a dolgot, amikor azt írta, hogy ez egy „kis kapaszkodó”. De mindez most már nem számít, mert a hegytetőn állok, lenézek, és a látvány még ezen a borús délutánon is színtiszta varázslat. Hullámzó, sziklákkal tarkított zöld lejtők húzódnak a horizontig, amelyet alacsony, egyenetlen kőfalakkal szelnek át. Az egyik irányban, a távoli hegyoldalakon néhány elhagyott kunyhó áll, a másik irányban a hegyoldal lejt egy homokos parttal szegélyezett öböl felé. És ott a Vidra-lak, egy zsindelytetős házikó, amely a sziklák közé ékelődik, és mély, fából készült tornác veszi körül, olyan, amilyet az amerikai filmekben lát az ember. Ha nincs rajta szék, majd kivonszolok egyet.

Az újságnál töltött évek során sok mindenre írtam már azt, hogy lélegzetelállító, ám ez a hely valóban kiszippantja a levegőt a tüdőmből. Leereszkedem egy kényelmes sziklára, próbálok levegőhöz jutni és befogadni a látványt. Lenyűgöző. Fenséges, magányos szépség ostromolja szemem. Úgy érzem, elnyelt, mintha egyszerűen belesétáltam volna Megváltás-sziget tárt karjaiba. Hallgatom a saját kapkodó lélegzetemet, miközben a szél szorosan körbeölel, és ekkor különös, váratlan dolog történik. Elsírom magam.