Egy éj a szigeten

Mack

Október 2.

Megváltás-sziget

AZT HISZED, A LONDINERED VAGYOK?

A kulcs nincs itt. Három repülő, két hajó és majdnem ötezer kilométer, és az utolsó akadálynál négykézláb mászkálok a koszban egy rohadt ajtókulcsot keresve. Biztos vagyok benne, hogy Barney azt írta, itt van. „Egy kő alatt az ajtó mellett”, pontosan ezek voltak a szavai. Fölegyenesedem, majd a széles, kopott falépcsőkön fölmegyek a mély, körbefutó tornácra, és megrázom a kilincset. Zárva van. Pontosan úgy, mint amikor két perccel ezelőtt próbáltam. Sóhajtok, és a tornác korlátjára támaszkodva kinézek az öbölre, miközben a lehetőségeimet mérlegelem. Betörhetnék. Jogom van itt lenni, és az ajtó egyik kis üvegének javítási költsége nem lehet olyan óriási, inkább csak kellemetlen – csakhogy Megváltás-sziget lakossága valahol száz körül mozog, és komolyan kétlem, hogy lenne köztük üveges. Elhessegetem az ötletet, inkább körbejárom a házat. Talán az egyik ablak nyitva van. Ha nem, nos, akkor valószínűleg már túl késő a civilizáció keresésére indulni, mivel nem biztos, hogy visszaérek, mielőtt leszáll a sötétség.

Ma már nem először örülök, hogy hagytam, hogy otthon az eladó rábeszéljen erre a hülye dzsekire – ha kell, a verandán is meghúzhatom magam. Aludtam már rosszabb helyeken is. Néhány évvel ezelőtt, amikor egy hajléktalansággal foglalkozó projekt keretében New York utcáin dolgoztam, ijesztő módon tudatosult bennem a tető és a négy fal nyújtotta luxus. A legjobb munkáim közül néhány azokon a csontig hatoló hideg éjszakákon született, de mintha súlyos sziklák töltenék meg a gyomrom, valahányszor ránézek azokra a sovány, éhes arcokra. Megtanultam, milyen vékony lehet a határvonal siker és kudarc között, hogy néhány rossz lépés milyen spirálban vezethet egy üzlet ajtajában megvackolt fekhelyhez, egyetlen műanyag szatyorban az összes vagyonoddal. Hallottam, hogy néhány ember, akikkel akkor találkoztam, azóta meghalt, és biztosan tudom, hogy mindegyikük azonnal helyet cserélne velem, hiányzó kulcsok ide vagy oda. Fordult a szerencse kereke, és itt, a Vidra-lak verandáján dobott le, nekem pedig a legjobbat kell kihoznom belőle.

A ház oldalához kerülök, és egy pillanatig csodálom annak a bátorságát, aki úgy döntött, hogy megépíti ezt az őrhelyet a semmi közepén. Az épület szigorú, szürke kőből készült, amelyet valószínűleg a környéken fejtettek, és semmiben nem emlékeztet arra a faházra, amit a Michigan-tónál béreltünk pár évvel ezelőtt. Magam előtt látom a fiúkat: Nate vékony lábai a kifakult, piros cargo nadrágjában, Leo egy fejjel magasabb és sokkal csendesebb. Örömmel kászálódtak ki a kocsiból, hogy teljes sebességgel rohanjanak a tó felé, miközben a napfény megcsillant szőke fejükön. Száguldoztunk az árnyas erdei ösvényeken, Susie pedig utánunk kiabált, hogy lassítsunk. És most itt vagyok egyedül, és bezárom az ajtót az emlékek előtt.

Koncentrálj a jelenre. Találj egy bejáratot.

A súlyos felhők odafent épp most hasadtak szét, szúrós eső csapkod a szélben. Ablaktól ablakig loholok, de mindegyik biztonságosan be van zárva, hiába rángatom. Sóhajtok, a fejemben már formálódik egy terv. A hátizsákom lesz a párna, a tornác elülső sarka nyújtja majd a legtöbb védelmet az elemek elől. A hátsó ajtó is zárva van. Várjunk, van egy hátsó ajtó. És ott is van – egy ezüstös csillanás a kőcsiga alatt, közvetlenül az ajtótól balra. A lábammal felbillentem, és majdnem hangosan fölnevetek a megkönnyebbüléstől. Rossz ajtónál kerestem, ennyi az egész. A kint éjszakázás terhe lecsúszik a vállamról, amikor becsúsztatom a kulcsot a zárba, és jóleső kattanást hallok, ahogy elfordul. Bejutottam.

Nem tudom, mire számítottam. Nem néztem meg egyetlen fotót sem a neten, és Barney nem küldött semmilyen konkrétumot. Számomra a Vidra-lak egy hely, ahol enni, aludni és dolgozni lehet. Egy hely, ahol összeszedhetem magam. De ahogy szélesre tárul az ajtó, és belépek, kellemesen meglepődöm. Ez egyike azoknak az egyterű házaknak – konyha az egyik sarokban, a nyitott kandalló előtt egy mély kanapé, amely a tér nagy részét elfoglalja. Hátul egy régi rézágy áll, rajta szőrme ágytakaró és skót kockás plédek, amik otthonossá teszik a helyet.

Kibújok a vizes kabátomból, és a fejemet lehajtva belépek az egyetlen belső ajtón egy kicsi, de megfelelő fürdőszobába – zuhanyzó nincs, de van egy mély kád, ami csak rám vár. Ám előbb még ennem kell valamit. Susie mindig azt mondja, hogy olyan ember vagyok, akinek tervre van szüksége ahhoz, hogy működjön. Valószínűleg van némi igazság a fanyar jellemzése mögött, és az én tervem most kaja, fürdés és korai lefekvés. Talán még egy sör is akad valahol, gondolom, és a fájó vállaimat megmozgatva kilépek a fürdőszobából. A hátsó ajtó megnyikordul a zsanérjain, emlékeztetve arra, hogy szedjem össze a cuccaimat a verandáról, zárjak be mindent, és készüljek fel az előttem álló viharos éjszakára.

Hangos sikolyt hallok, és egy pillanatra ledermedek a meglepetéstől. Egy nő áll a verandámon.

– Bocs, megijesztettél – szorítja a szívére a kezét. Aztán amikor nem sikerül egy szót sem kinyögnöm, hozzáteszi: – Öhm… szia.

– Te hogy kerülsz ide? – Mert én már láttam ezt a nőt.

Lehúzza vizes, piros gyapjúsapkáját, és rám mered.

– Londonból.

– Nem, úgy értem…

– Várj csak – szakít félbe, miközben összehúzott szemmel méreget. – Nem te voltál ott a hajón? Ha ki akarod dobni a taccsot, célozz a hajó oldalára? – kérdezi, szörnyű, mímelt amerikai akcentusra váltva.

– Á. És te vagy az a kedves nő, aki felajánlotta, hogy lehányja az arcomat. – Mosolyt színlelek.

Felsóhajt.

– Nem vagyok abban a hangulatban, hogy elviseljem, hogy lekezelően viselkedjen velem egy – kezével a fejlámpám felé int – küklopsz.

Nekem meg a társasághoz nincs semmi hangulatom, gondolom, és leveszem a lámpát a fejemről. Miért van egyáltalán itt? Talán eltévedt?

Pár pillanatig néz rám, aztán lehúzza a cipzárt a teljességgel ide nem illő vékony kabátján.

– Nézd, hálás vagyok, hogy átjöttél megnézni a dolgokat, de jól elboldogulok. Átcipeltem a bőröndömet a hegyen, teljességgel képes vagyok tüzet gyújtani, és eligazodom az elektromosság terén. Nincs szükségem arra, hogy körbevezess.

– Azt hiszed, a londinered vagyok?

Elszántan mosolyog, láthatóan tétovázik az udvariasság és aközött, hogy elküld a fenébe.

– Akkor a gondnok? Brianne barátja?

– Hölgyem, én is ugyanazon a hajón utaztam, mint kegyed. Kérdezd meg, honnan jöttem.

– Nem kell tudnom.

Jézusom, milyen nehéz felfogású.

– Bostonból.

– Nem kérdeztem.

– Mindegy, most már tudod, ami azt jelenti, hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy sokkal messzebbről jöttem, mint te, és megkönnyebbülve fogod hallani, hogy nekem sincs szükségem arra, hogy körbevezess. – Látom, ahogy a megértés kezd átszivárogni a bosszúságán.

Bámuljuk egymást a szoba két oldaláról, az ablakon doboló esőtől eltekintve néma csendben, aztán ellazul a válla.

– Ez a Vidra-lak.

Bólintok.

– Tudom.

– És mától én bérlem.

– Én is – mondom.

A tenyere sarkával dörzsölgeti a homlokát, erősen és gyorsan, mintha a szavaimat dömöckölné, hogy valami olyasmit jelentsenek, aminek a hangzása jobban tetszik neki.

– Az nem lehet.

– Teljes mértékben biztosíthatlak, hogy de igen.

Lehajol, kinyitja a táskáját, beletúr, és előhúz egy köteg szépen összehajtogatott papírt.

– Tessék. Itt áll feketén-fehéren. – Kisimítja a lapokat a fából készült konyhapult végén, és az ujját végigfuttatva a lapon, felolvassa a lényeges részeket. – Vidra-lak, október 2-ától lefoglalva. Kifizetve. Brianne-től, a házkezelőtől. És a kulcs is nálam van.

Diadalmas csillogással a szemében meglóbálja a kulcsot.

– Nekem nincs szükségem papírra – közlöm. – Ez az én házam. És itt a kulcsom. – Cserébe én is meglóbálom az enyémet.

– A te házad – ismétli faarccal. Látom, hogy nem hisz nekem.

Nyelek egyet.

– Az unokatestvérem háza, hogy pontos legyek. – Még ez is túlzás. Barney a harmad-unokatestvérem vagy valami ilyesmi. Személyesen még csak nem is találkoztunk. A ház a nagynénjéé, anyám unokatestvéréé volt, és most Barney és a Kanadában élő nővére közös tulajdona. Említette, hogy néha bérbe adja, de fogalmam sincs, ki az a Brianne. – Vannak e-mailjeim, de lemerült a telefonom.

– Milyen kényelmes.

Nem tudom, mitévő legyek. Öt óra múlt, már besötétedett, és nyilvánvaló, hogy egyikünk sem ismeri a Megváltás-szigetet. Nem biztonságos elindulni, főleg ilyen időben. A bolt a legközelebbi épület, ami kétségkívül rég bezárt, és azon túl az egyetlen rendes lakóház északon van. A Vidra-lak pedig a sziget legdélibb csücskén áll.

– Meglehet – bólintok. – De igaz.

Feszült csöndbe burkolódzunk. A sörre, fürdőre és ágyba bújásra vonatkozó tervem a szemem előtt válik köddé, és ez csöppet sem tetszik. A nő előhúzza a telefonját a zsebéből, néhány másodpercig bökdösi, aztán a plafonra emeli a tekintetét. Azt mondanám, hogy magában számol, ahogy akkor szokott az ember, amikor nem akar felrobbanni a dühtől.

– Én ma ugyan vissza nem mászom azon a hegyen – vonja meg a vállát.

– Nem hibáztatlak érte – mondom. – Én sem. Bár szigorúan véve ez egy domb.

Széles száját keskeny vonallá préseli, pontosan úgy, ahogy Nate teszi, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő szeretné.

– Nem lehet mindkettőnknek igaza – mutat rá. – És én tudom, hogy nekem van igazam.

Ember, ez a nő dühítő. Még mindig hisztizik, miközben én itt azon agyalok, hogyan fogjuk ezt átvészelni.

– Mindkettőnknek itt kell maradnia ma éjszakára.

Erre egy korántsem bájos, fuldokló hangot hallat.

– Ó, nem. Nem hinném.

– Oké. – Összefonom a karom magam előtt. – Tudod, hol az ajtó. – Csak a rend kedvéért: valójában nem várom el tőle, hogy ilyen időben elmenjen, csak meg kell értenie, hogy ez számomra sem opció.

Az ajtóra villantja a tekintetét.

– És bezárom, rögtön azután, hogy elmentél.

Kivárok pár pillanatig.

– Nem megyek el.

– De… muszáj! – tör ki belőle, mint egy gyerekből.

Sóhajtok, és megdörzsölöm a szemem. Tudom, hogy ez számára biztosan nehezebb, mint nekem. Nem vagyok akkora seggfej, hogy ne látnám be, bármelyik nő óvakodna attól, hogy egy olyan pasival töltse az éjszakát, akiben semmi oka megbízni.

– Nős vagyok, ha ez segít. – Előveszem a tárcámat a farzsebemből, és kinyitom Susie és a srácok fotójánál. – A feleségem és a fiaim.

– És az mi a francért segítene? – csattant fel.

– Valaki elég rendes embernek tartott ahhoz, hogy hozzám jöjjön, nem igaz?

A nő jelentőségteljesen körülnéz a házban.

– Hát, most nincs itt, hogy kezeskedjen érted, ugye? Ha egyáltalán létezik.

– Létezik – mormogom mérgesen. Létezik… csak innen ötezer kilométerre van a gyerekeimmel.

– Ez nem megy – jelenti ki. – Te idegen vagy, és férfi és… – Meglengeti a karját. – Termetes.

Megvonom a vállam. Ezen nem segíthetek.

A homlokára szorítja az ujjait.

– Csak hogy tudd, krav magázom.3

Nem vigyorgok, de erősen kétlem, hogy igazat mondana.

– Oké.

– Ha kell, simán le tudlak teperni.

– Biztosítalak, hogy nem lesz rá szükséged – mondom. Susie-ra gondolok, és arra, hogyan szeretném, hogy valaki viselkedjen vele, ha valaha is ilyen helyzetbe kerülne. – Figyelj, ma éjjel kint alszom a verandán. Nem azt mondom, hogy igazad van, vagy hogy elmegyek, csak megértem, hogy sötét van, és nem ismerjük egymást. Majd holnap napvilágnál elrendezzük a dolgot.

Rám bámul, az arcára kiül a határozatlanság.

– Gondolkodnom kell – motyogja, és kinyitja az ajtót, hogy kimenjen a verandára. Távoli mennydörgés hallatszik, és a szél megpróbálja kitépni az ajtót a kezéből, mire ő becsapja. Tényleg durvul az idő odakint. Az ajtónak veti a hátát, és nagyot nyel. – Hol van a fürdőszoba?

Félreállok, hogy utat engedjek neki, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor eltűnik az ajtó mögött. Jézusom, tényleg jól jönne az a sör.