Egy éj a szigeten

Cleo

Október 2.

Megváltás-sziget

A VILÁG VÉGÉN REKEDTEM HAN SOLÓVAL

Nem tudom, mitévő legyek. Mármint, tudom. Tudom, hogy nincs más választásom, mint megosztani a Vidra-lakot egy idegen amerikaival. Látva, hogy milyen vihar tombol odakint, valószínűleg valami drámai dolgot tenne, például meghalna, ha elfogadom az ajánlatát, hogy a verandán alszik. És most itt bujkálok a fürdőszobában, a vécén ücsörgök a felhorzsolt bokámra tolt, rémesen vizes farmeromban, és teljes szívemből azt kívánom, bárcsak újra a londoni lakásomban lehetnék. Ennyit a magányos szépségről.

Lecibálom magamról a csizmát és a nadrágot, és indulatosan átrúgom a nedves vászongombolyagot a helyiség túlsó sarkába. Istenem, milyen hívogatóan néz ki ez a fürdő! Lehet, hogy a ház az isten háta mögött van, de valaki, akinek jó érzéke van a belsőépítészethez, komoly varázslatot művelt itt. A szobát nem tudtam rendesen szemügyre venni a közepén terpeszkedő kétméteres amerikai miatt, de most itt ülve értékelem a megnyugtató semleges színeket, a rézlábakon álló kádat, a drága fürdőtermékeket, a vastag templomi gyertyát és az üvegben álló hosszú gyufaszálakat. A palakő padló jólesően meleg a talpam alatt, és egy halom hófehér törölköző hever egy gyalulatlan fapolcon, amely úgy néz ki, mintha a tenger sodorta volna partra. Ha valami ilyesmit keresnék a Pinteresten, a „rusztikus-luxus” kifejezést írnám be. Ez egy igazi nyaraló. Alig várom, hogy élvezhessem anélkül, hogy folyvást egy idegen lenne a látóteremben.

– Ideadnád a bőröndömet? – kiáltom, remélve, hogy nem próbál több pontot szerezni azzal, hogy visszautasít.

– Az ajtó mellett.

Résnyire nyitom az ajtót, hogy megbizonyosodjam arról, nem leselkedik, de nem látom sehol, így becipelem a bőröndömet, és a padlóra téve kinyitom.

Nős vagyok, ha ez segít. Bosszúsan ingatom a fejem, ahogy eszembe jutnak a szavai. Mit gondolt, mi járhat a fejemben, hogy ezt mondta? Minden gyilkos nőtlen? Nem hiszem. Ami azt illeti, honnan tudja, hogy nem fogom én megölni? Háromszor is ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtót, majd egy kis drága fürdőolajat cseppentek a kád zubogó vizébe – felborzolt idegeimet megnyugtatja az exkluzív fürdők és a távoli, napsütötte tengerpartok illata.

– Megfürdök! – kiáltom, és lehúzom a pulóveremet. Minden egyes réteg, amit levetek, olyan érzés, mintha egy súly kerülne le rólam. Nem vagyok télimádó ember; nem értem azokat, aki azt mondják, hogy jobban szeretik a havat, mint a kánikulát. Én olyan nő vagyok, akit strandpapucsra és olyan helyekre teremtettek, ahol soha nincs szükség kabátra. Alapvetően az ellenkezőjére ennek. Amikor meggyújtom a gyertyát, és beleereszkedem a víz bizsergető melegébe, az olyan dédelgető érzés, hogy sírni tudnék. De nem fogok – azzal a váratlan sírós jelenetemmel odafent már kipipáltam a mai napot. Te jó ég, milyen bizarr volt! Nem éreztem, hogy az a horrorisztikus túra a hegyre könnyekre fakasztana. Inkább örültem, hogy felértem a csúcsra, és aztán a semmiből becsúszott az az ellenállhatatlan érzelmi kitörés.

Visszatartom a lélegzetemet, és lemerülök a víz alá. Ez a hely határozottan kezd eluralkodni rajtam. Vagy ami valószínűbb, csupán ez életem leghosszabb napja, az idáig vezető út tele volt veszéllyel, és a várva várt egyedüllétemet megfúrta egy kellemetlen betolakodó. Általában igyekszem alkalmazkodó lenni, olyan ember, aki a legjobbat hozza ki a helyzetből, de képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy már az első akadályon elbuktam.

– Van kávé a tűzhelyen.

Bólintok, képtelen vagyok hálás szavakat kipréselni magamból, bár most, hogy pizsamába bújtam, a hajam törölközőbe csavarva, valamivel emberibbnek érzem magam.

– És kenyér a pirítóshoz. Én már ettem egy kicsit, rád is rád férne.

– Nem kell emlékeztetned rá, hogy egyek.

– Nekem nyolc – dünnyögi, és a fürdőszoba felé veszi az irányt. – Megyek, én is megfürdök.

Gonoszság tőlem, ha azt remélem, hogy nem maradt elég forró víz a tartályban ahhoz, hogy igazán belemerülhessen a kádba?

Ránézek az ablakokon doboló esőre, és felsóhajtok, mert itt az ideje, hogy felnőttként viselkedjem.

– Ma este bent maradhatsz.

– Kösz. – Visszafordul a fürdőszobaajtóból. – Te is.

– Mindig ilyen idegesítő vagy?

– Úgy tűnik, igen – feleli kis szünet után. Rám néz, és egy pillanatra emlékeztet valakire, de nem jut eszembe, kire. – Tiéd az ágy, én majd a kanapén alszom.

Miután kiment, töltök magamnak kávét, és ujjaimat a meleg bögre köré fonva leülök a kis, szögletes étkezőasztalhoz. Úgy érzem magam, mintha egy régi, közhelyes film nyitójelenetébe csöppentem volna, ő a fiatal Robert Redford, én pedig a harmatos szemű Jane Fonda, és arra várok, hogy a klasszikus véletlen összetalálkozásunk után fülig szerelmes legyek belé. Eltekintve attól, hogy nem így van. Lehet, hogy abból élek, hogy a szerelemről írok, de nem vagyok romantikus, és ebben a találkozásban nincsen semmi elbűvölő. Az amerikai goromba. Szakállas. Aztán eszembe jut, hogy kire emlékeztet, behunyom a szemem, és felsóhajtok. A bátyám óriási Star Wars-rajongó, fiatalabb korunkban szinte zsinórban nézte azokat a filmeket. Nem mondhatnám, hogy osztottam a lelkesedését, de tagadhatatlan, hogy a fiatal Harrison Ford úgy néz ki, mint aki tiszta karizmát eszik reggelire, és ebéd előtt megmenti a világot. A világ végén rekedtem Han Solóval. Csak remélni tudom, hogy Darth Vader átjön a hegyen dombon, és egy fénykarddal leszedi a fejét.

Azóta nem bújtam ágyba hétkor, mióta elég idős vagyok ahhoz, hogy magam válasszam meg a lefekvési időt. Mindig is inkább voltam éjjeli bagoly, mint korai pacsirta, és túl sok őrült szombat estét éltem át Rubesszal, amikor egyáltalán nem feküdtem le, vagy pedig olyan helyeken ébredtem, ahol nem emlékszem, hogy elaludtam volna. Ám a mai nap után magától lecsukódik a szemem.

Töltöttem magamnak egy második csésze kávét, hogy ébren maradjak, és az ágy szélén ülök. Az amerikai még mindig a kádban van; hallom, hogy néha megengedi a vizet, így tudom, hogy nem bóbiskolt el, és nem fulladt meg.

Te jó ég, az ágy isteni. A puha szőrmék és a súlyos kötött takarók mind hozzájárulnak a hygge4 hangulathoz. Hátradőlök a párnákra a halvány lámpafényben, lehunyom a szemem, és ez a napom legboldogabb pillanata. De sajnos nem itt alszom. Inkább a kanapét választom, köszönöm szépen, és a vele járó erkölcsi magaslatot. Az ágyra majd holnap kerül sor, ha ő már elhúzta a csíkot.

Az erkölcsi magaslat azonban nem akadályoz meg abban, hogy ellopjak néhány párnát és egy vastag takarót, és fészket építsek magamnak a kanapén. Elég kényelmes. Leheveredek, és nyugodtan megiszom a kávémat a tűz melegében sütkérezve, amit bizonyára ő gyújtott meg, amíg én a fürdőben voltam. Ahogy leteszem az üres bögrét, elnehezülnek a tagjaim, és lehunyom a szemem, aztán rögtön felriadok, mert kinyílik a fürdőszoba ajtaja, és már nem vagyok egyedül.

– Én alszom a kanapén – közlöm kimérten, és az államig húzom a takarót.

A kanapéról az ágyra vándorol a tekintete, és egy pillanatig úgy érzem, mintha vitatkozni akarna, de csak megvonja a vállát.

– Te tudod.

Én is megvonom a vállam – olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik azon versenyeznek, hogy kit zavar kevésbé a dolog –, miközben ő a hatalmas táskájában turkál.

– Én iszom egy sört.

– Tégy, ahogy jólesik.

– Ezért vagyok itt.

– Tessék?

Előkotor egy négyes csomag Budweisert, és felbont egyet, majd a többit beteszi a hűtőbe.

– Ezért jöttem ide. Hogy azt tegyem, ami jólesik.

Majdnem rákérdezek, aztán veszek egy nagy levegőt. Nem kell tudnom.

– Ma este itt maradhatsz, de holnap keresned kell egy másik helyet, ahol nyugodtan teheted, ami jólesik.

Kibámul a sötét konyhaablakon, és hosszan belekortyol a sörbe.

– Pokoli egy nap volt – morogja az orra alatt.

Nem értékelem, hogy kitért a beszélgetés elől, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy most vívjam meg ezt a csatát. Majd holnap reggel. Eloltom az asztali lámpát, hirtelen sötétségbe borítva a házat, és nem tudom, hogy ettől rémes ember vagyok-e, de némi elégedettséggel tölt el, amikor nekimegy az asztalnak, miközben az ismeretlen térben megpróbál eltalálni az ágyhoz. Várok, hallom, ahogy káromkodik és beleütközik ebbe-abba; levett ruhák susogása, a takaró felhúzásának, a párnák megütögetésének a hangja.

– Egy pillanatra felkapcsoljam a lámpát? – kérdezem, miután elcsendesedett. Nem méltat válaszra.