Virgin River 2.

Első fejezet-2

– Körülmények? – kérdezte a fiatal nő, és rémület suhant át az arcán.

– A kocsiajtóra gondoltam…

– Nem, csak fárasztó napom volt. Tudja, hogy van ez.

– Biztosan. És az autópálya utáni szakasztól idáig az az egy óra is elég rossz lehetett. Ha nincs hozzászokva, hogy ilyen utakon vezessen.

– Kicsit ijesztő – ismerte be a nő halkan. – Ráadásul fogalmam sem volt, hol járok…

– Most már Virgin Riverben van, és csak ez számít. Csak egy kis kitérő az úton, de jó emberek lakják. Segítenek, ahol csak tudnak. Érti?

A fiatal nő halvány, félénk mosolyt vetett rá, de kerülte a tekintetét.

– Hogy hívják? – kérdezte még egyszer Preacher. A nő lebiggyesztette a száját, és a fejét rázta. A szemébe ismét könnyek szöktek.

– Nincs semmi baj – nyugtatta lágyan Preacher. – Esküszöm.

– Paige – suttogta a nő, és az arcán legördült egy könnycsepp. – Paige – rebegte ismét halkan.

– Remek. Szép név. Errefelé félelem nélkül kimondhatja ezt a nevet.

– És a magáé?

– John – válaszolta a férfi, és eltűnődött, miért ezt a nevet mondta. Talán a nőben volt valami, ami erre ösztönözte. – John Middleton. De senki sem hív annak. Úgy ismernek, hogy Preacher.

– Maga prédikátor?

– Nem – nevetett fel kurtán Preacher. – Távolról sem.

Az egyetlen, aki valaha is Johnnak hívott, az anyám volt.

– És az apja hogy szólította? – kérdezte a nő.

– Kölyöknek – válaszolta Preacher, és elmosolyodott. – Szia, kölyök, így – hangsúlyozta.

– És miért szólítják Preachernek?

– Hát – húzta be a nyakát félénken Preacher – nem is tudom. Régen, még a haditengerészetnél ragadt rajtam ez a becenév. A fiúk azt mondták, hogy túlságosan szigorú erkölcsű és konzervatív vagyok.

– Tényleg? És valóban az?

– Nem igazán – vonta meg a vállát Preacher. – De sosem káromkodtam, misére jártam, amikor misét tartottak. Papok és apácák közelében nőttem fel, az anyám igen jámbor volt. Amennyire emlékszem, a fiúk nem jártak misére. És nem tartottam velük, amikor eljártak inni meg nőket hajtani. Nem is tudom… valahogy sosem éreztem szükségét egyiknek sem. Nem értek a nők nyelvén. – Hirtelen elmosolyodott. – Ez rögtön szembetűnik, igaz? És sosem vonzott, hogy leigyam magam.

– Mégis egy italmérése van?

– Ez Jack bárja. Ő aztán nagyon ért ahhoz, hogy vigyázzon másokra. Senkit sem engedünk el innen, ha nem biztonságos, ugye, érti? A nap végén szoktam inni egy kupicával, de semmi értelme, hogy emiatt gondom legyen, igaz? – vigyorgott a fiatal nőre.

– Szólítsam Johnnak? – kérdezte a nő. – Vagy Preachernek?

– Ahogy akarja.

– Legyen John. Rendben?

– Ahogy szeretné. Igen, ez tetszik. Régen nem szólított így senki.

A nő egy pillanatra lesütötte a szemét, aztán megint felnézett rá. – Igazán méltányolom, amit tett, John. Hogy nyitva tart miattam meg a többit.

– Nem nagy ügy. Az esetek többségében ennél tovább is nyitva tartunk. – A kisfiúra intett a fejével. – Ha felébred, nem lesz éhes?

– Előfordulhat. A kocsiban volt mogyoróvaj és gyümölcskocsonya, de nagyon hamar megette.

– Rendben van. Odafent van egy külön szoba, ami közvetlenül a konyha felett van. Nyugodtan jöjjön le és szolgálja ki magát, majd égve hagyom a villanyt. Vegyen el bármit, amit akar. A hűtőben van tej. És narancslé. Müzli, kenyér, mogyoróvaj, és ott talál még levest is. És van mikró is. Rendben?

– Nagyon kedves magától, de…

– Nézze, Paige, úgy néz ki, mint akire ráférne egy kis pihenés, és ha a fiú tényleg elkapott valamit, akkor igazán nem akarhatja kivinni ebben a hideg, esős, pocsék időben.

A nő elgondolkodott rajta, aztán így szólt:

– Mennyibe kerül?

Preacher akaratlanul is felnevetett, de aztán gyorsan kijózanodott.

– Bocs, nem akartam kinevetni. De tudja, ez a régi szobám, nem valami szállodai szoba vagy hasonló. Két évig ott laktam, de aztán Jack és Mel összeházasodtak, és megkaptam a lakását hátul. A konyha feletti régi szobámnak reggelente kicsit szalonna- és kávéillata van, de elég tágas, és fürdőszoba is van hozzá. Egy éjszakára megteszi – vonta meg a vállát. – Ahogy egy jó szomszédhoz illik. Rendben?

– Nagylelkű ajánlat – mondta a nő.

– Igazán nem jelent megerőltetést, hiszen ez csak egy üres szoba. Örülök, hogy kisegíthetem. – Megköszörülte a torkát. – Van bőröndje, amit behozhatok? Vagy valami más?

– Csak egy, a hátsó ülésen.

– Behozom. Maga csak igya meg ott a konyakját – vetette fel. – És töltsön még, ha szüksége van rá. A helyében nekem jól­esne azok után, hogy áthajtottam a hegyeken ebben az esőben. – Preacher felállt. – Hozza magával, és megmutatom a szobát. Fent van az emeleten. Izé… felvigyem a gyereket?

A fiatal nő is felállt. – Köszönöm. – Megmozgatta a vállát, mintha a hosszú vezetéstől megmerevedett volna.

– Ha nem jelent gondot.

– Dehogy – válaszolta Preacher. – Nézze, hogy eloszlassam az aggályait: a szobája és a lakásom között nincs kapcsolat. Elválaszt minket a konyha és a lépcső. Zárja csak be nyugodtan az ajtaját, és pihenjen háborítatlanul. – Gyöngéden és kicsit esetlenül vette a karjába a gyereket. A kisfiú feje a vállán pihent, és ezt különösnek érezte. Preachernek nem volt sok tapasztalata a gyerekek cipelésében, de kellemes érzésnek tartotta. Néhányszor hosszan, lassan megsimogatta a hátát. – Erre jöjjön.

Mutatta az utat a konyhán át, majd fel a lépcsőn. Amikor kinyitotta az ajtót, így szólt:

– Bocs. Rendetlenség van. Itt hagytam pár dolgot, például a súlyzóimat. De az ágynemű tiszta.

– Nagyon jónak látszik. Reggel azonnal továbbállunk.

– Ne hamarkodja el. Ha szüksége lenne még pár napra, megegyezhetünk. Mint mondtam, ezt a szobát nem igazán kiadásra vagy ilyesmire szánjuk, csak üresen áll. Vagyis, ha a gyerek elkapott valamit vagy tudom is én…

Gyöngéden lefektette a kisfiút az ágyra. Furcsa módon szívesen tartotta volna még a karjában. A kis meleg test kellemes érzés volt a mellkasán. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megsimogassa a gyerek homlokba hulló, szőke haját. Gyönyörű kisgyerek, gondolta.

– Ideadná a kocsikulcsokat? Most akár felhozhatnám a bőröndjüket…

A nő kotorászni kezdett a steppelt táskájában, ami inkább pelenkahordozó zsáknak látszott, bár a fiú kinőhetett már a pelenkás korból. Aztán átadta a kulcsokat.

– Máris jövök – mondta Preacher.

Kiment a nő kocsijához, egy kis Hondához, és beszállt.

Az ülést ütközésig hátra kellett tolnia, és a térde súrolta a kormányt. Az épület háta mögé került, és a teherautója mellé parkolt, ahol az autót nem lehetett a főutca felől észrevenni, ha valaki a nőt keresné. Nem tudta, hogy magyarázza majd meg a fiatal nőnek. De nem akarta, hogy féljen.

Kivette hátulról a bőröndöt, és kicsinek találta ahhoz képest, ha valaki hosszabb útra indul. A méret inkább arra utalt, hogy az illető egy szál ruhában távozott.

Amikor visszaért az emeleti szobához, a nőt az ágy szélén ülve találta. Feszült volt. A fia mögötte feküdt. Preacher letette a bőröndöt, a kulcsokat az ajtó melletti fésülködőasztalra rakta, és egy pillanatig az ajtón belül téblábolt. A nő felállt, és szembenézett vele.

– Nézze – fogott hozzá Preacher. – Én… szóval, a kocsijával hátramentem, és a teherautóm mellé parkoltam. Az úttól távol. Most az út felől nem lehet észrevenni. Szóval, ha felkel vagy kinéz az ablakon, ne ijedjen meg, ott van az épület mögött. Azt tanácsolom, hogy húzza itt meg magát, várja meg, míg eláll az eső, és nappal, száraz időben induljon útnak. De ha… tudja… nyugtalanság fogná el, tudnia kell, hogy a bárt csak belülről lehet bezárni, és tessék, ezek a kulcsok hozzá. Nem nagy ügy, ha… szóval, ha nem tud lazítani, és el kell mennie, akkor sem jelent gondot, ha a bár ajtaját nyitva hagyja, mert ez a városka igazán csendes, biztonságos hely. Néha el is felejtünk ajtót zárni. Ma éjjel, hogy itt van a gyerekkel, gondoskodom róla, hogy be legyen zárva. És Paige… Ne aggódjon vagy ilyesmi. Megbízható fickó vagyok. Jack különben nem bízná rám a bárt. Rendben van? Csak pihenjen egy kicsit.

– Köszönöm – válaszolta a fiatal nő, a hangját alig lehetett hallani.

Preacher behúzta az ajtót. Hallotta, hogy a nő ráfordítja a kulcsot, hogy védje magát. Amióta megérkezett ebbe a kisvárosba, Preacher most először tűnődött el azon, miért szereltek fel egyáltalán zárat.

Preacher egy pillanatig álldogált az ajtó előtt. Öt másodperc alatt kifundálta, hogy valaki – feltehetően egy barát vagy egy férj – lekevert a nőnek pár pofont, és a nő most menekül a gyerekével. Preacher tisztában volt vele, hogy megesik az ilyesmi. Állandóan előfordulnak hasonló esetek. Csak azt nem értette soha, hogy miféle örömét leli egy férfi abban, ha elver egy nőt. Ezt képtelen volt felfogni. Ha valakinek ilyen csinos partnere van, szépen bánik vele. Magához öleli, hogy biztonságban legyen, és megvédi.

Lement a bárba, eloltotta a világítást, ellenőrizte a konyhát, és égve hagyott egy lámpát arra az esetre, ha a nő lejönne, aztán átment a konyha mögötti lakásába. Pár perce lehetett ott, amikor eszébe jutott, hogy nincsenek fent tiszta törülközők; korábban kiürítette a fürdőszobát, és a sajátjait lehozta ide. Bement a fürdőszobába, felkapott egy halom tiszta törülközőt, és visszament az emeletre.

Az ajtó résnyire nyitva volt, mintha a nő már járt volna lent a konyhában. Az öltözőasztalon egy pohár narancslé volt, és Preachert átjárta az öröm, hogy a nő önállóan ellátta magát. A résen át megpillantotta a nőt a fésülködőasztal tükrében. Háttal állt a tükörnek, és a bő tréningfelsőt vette le, miközben igyekezett egy pillantást vetni a hátára és a felső karjára. A teste tele volt zúzódásokkal. A hátán nagyobb véraláfutások voltak, egy volt a vállán és több a két felső karján.

Preacher földbe gyökerezett lábbal állt. Egy pillanatig meredten nézte a lilásvörös foltokat, aztán egy szusszanásra suttogta maga elé:

– Ó, jézusom…

Gyorsan elhátrált az ajtóréstől, aztán a folyosó falának dőlt, hogy ne legyen szem előtt. Szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát. Le volt taglózva. El volt szörnyedve. Csak az járt a fejében, hogy miféle vadállat képes ilyesmit tenni. Tátva maradt a szája, mert ilyesmit elképzelni sem tudott. Katona volt, hivatásos harcos, és majdnem biztosra vette, hogy még soha nem tett ennyi kárt egy másik, hozzá hasonló erőben lévő férfiban, akivel egyenlő küzdelemben vette fel a harcot.

Az ösztönei azt súgták, hogy ne árulja el, mit látott. A nő máris rettegett mindentől, még tőle is. El kellett fogadnia a valóságot, hogy ezt a nőt nem felpofozták, hanem ököllel verték. Bár még jószerivel nem ismerte ezt a fiatal nőt, mégis legszívesebben megölte volna azt a gazembert, aki ezt tette vele. Öt- vagy tizenegy havi verés után halál a nyomorult féregre.

De nem adhatja a nő tudtára az érzéseit, mert azzal halálra rémítené. Néhányszor mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Aztán halkan bekopogott.

– Tessék! – hallotta a nő riadt hangját.

– Csak törülközőket hoztam – válaszolta Preacher.

– Egy kis türelmet, rendben?

– Csak nyugodtan, ráérek.

A nő rögtön nagyobb résre nyitotta az ajtót. Már ismét a felsőt viselte.

– Elfelejtettem, hogy a fürdőszobából elvittem mindent – magyarázta Preacher. – Szüksége lesz törülközőkre. És most már magára is hagyom. Nem zavarom többé.

– Köszönöm, John.

– Szívesen, Paige. Pihenjen egy jót.

Paige óvatosan és a lehető leghalkabban az ajtó elé húzta a fésülködőasztalt. Szívből remélte, hogy John nem hallotta, de amennyire meg tudta állapítani, a konyha közvetlen ez alatt a szoba alatt volt. És ha ez az ember bántani akarta volna őt vagy Christophert, már megtehette volna, arról nem is beszélve, hogy egy csukott ajtó és egy üres szekrény aligha tartotta volna távol.

Bármennyire szeretett volna is hosszan ázni a forró vízben, túlságosan védtelennek érezte magát meztelenül. A zuhanyra sem tudta magát rábeszélni (nem hallaná az ajtógomb elfordítását vagy Christopher hívását), ezért csak megmosdott a csap alatt, és tiszta ruhát vett. Aztán a fürdőszobai világítást égve hagyva, a takarót fel sem emelve elnyúlt az ágyon. Tudta, hogy úgysem tudna aludni, de egy kis idő múlva megnyugodott. Felbámult a mennyezetre, a lambéria lécei tökéletes V alakban futottak a feje fölött. Eszébe jutott, hogy életében harmadszor fekszik egy ágyban és bámul fel egy ilyen mennyezetre.

Először abban a házban, amelyben felnőtt: ott a gerendák csupaszok voltak, és a rózsaszín szigetelés kilógott közöttük. Kicsi, mindössze kétszobás ház volt, és már akkor régi volt, amikor a szülei beköltöztek, de akkoriban, húsz éve, a környék tiszta és csendes volt. Amikor Paige kilenc lett, az anyja felköltöztette a padlásra, ahol bedobozolt háztartási eszközökkel osztotta meg a teret, amiket az egyik fal mellé toltak. De a saját kuckója volt, és amikor csak tudott, felmenekült ide. Az ágyából hallgatta az anyja és az apja vitáit. Tizenegy volt, amikor meghalt az apja, utána pedig a bátyja, Bud vitatkozását hallgatta az anyjával.

Abból, amit az elmúlt években megtudott a családon belüli erőszakról, jóformán biztosra vehette, hogy egy családverő mellett köt ki, bár az apja sosem ütötte meg őt vagy az anyját, és Bud sem tett vele rosszabbat, mint hogy a karjánál fogva meglökte, vagy rásózott. De istenem, hogy tudtak a férfiak ordítani a családjukban! Olyan hangosan, olyan megveszekedetten, hogy Paige csak azt nem értette, hogy nem repedtek meg az üvegablakok. A legkegyetlenebb szavakkal követelődztek, becsméreltek, sértegettek, vádaskodtak, duzzogtak, büntettek. Csak a fokozatokban volt különbség, a szóbeli erőszak ugyanaz volt.