Virgin River 2.

Első fejezetA heves és évszakhoz nem illő szeptemberi szél az ablaküveghez verte a hideg esőt. Preacher letörölte a bárpultot, és bár még csak este fél nyolc volt, már teljesen besötétedett. Virgin Riverben a kutya sem mozdult ki ilyen időben. A hideg, esős éjszakákon a vacsora végeztével mindenki otthon maradt. A környékben tartózkodó táborozók és horgászok bezárkóztak a viharban. A medve- és a szarvasvadászat szezonja volt, de valószínűtlen volt, hogy ilyen ítéletidőben egyetlen vadász is erre járna a faházakból vagy vadlesekből jövet vagy hazafelé menet. Jack, Preacher társa és a bár és grillező tulajdonosa, aki tudta, hogy nem lesz nagy forgalom vagy egyáltalán semmilyen, már bevette magát újdonsült feleségével az erdei faházukba. Preacher már a tizenhét éves kisegítőjét, Ricket is hazaküldte. Amint a kandallóban leég kicsit a tűz, Preacher is le akarta oltani a NYITVA feliratot, hogy aztán végleg bezárjon. Töltött magának egy kupica whiskey-t, és odavitte a tűzhöz legközelebbi asztalhoz, aztán a széket a kandalló felé fordította, és feltette a lábát. Szerette az ilyen nyugalmas estéket. Magányos farkas volt. Mégsem adatott meg a békesség. Valaki lenyomta a kilincset. Preacher a homlokát ráncolta. Az ajtó kicsit kinyílt. A szél meglökte, és az ajtó döngve a falnak csapódott. Preacher azonnal felpattant. Karjában egy gyerekkel egy fiatal nő lépett be, majd az ajtóval birkózva próbálta becsukni. A nő baseballsapkát viselt, és a vállán egy nehéz steppelt szövettáska lógott. Preacher odasietett, hogy becsukja helyette az ajtót. A nő megfordult, felnézett rá, és mindketten meglepetten hőköltek hátra. Nem csoda, hogy a fiatal nő megriadt, mert Preacher félelmetes látvány nyújtott: száznyolcvan-egynéhány centijével fölé tornyosult, fekete szemöldöke bozontos volt, az egyik fülében gyémántot viselt, a válla meg olyan széles volt, mint egy szekérderék. A sapka sildje alatt Preacher egy csinos fiatal arcot látott ütésnyomokkal. A nő alsó ajka felrepedt. – Bocsásson meg… nagyon sajnálom, de láttam a táblát… – Igen. Jöjjön csak be. Ma már nem számítottam arra, hogy bárki idevetődik. – Éppen bezárni készül? – kérdezte a nő, és feljebb emelte a terhét, egy kisfiút, aki három-négy évesnél nem lehetett több. A gyerek a nő vállán aludt, hosszú lába ernyedten lógott. – Mert akkor én… Bezár? – Jöjjön csak – állt félre Preacher, hogy beengedje. – Semmi gond, úgy sincs hova mennem. – Az egyik asztal felé intett a karjával. – Üljön oda, a tűz mellé. Melegedjen át. Száradjon meg. – Köszönöm – válaszolta a fiatal nő alázatosan. A kandalló melletti asztalhoz ment, de amikor meglátta az italt, így szólt: – Itt ült? – Üljön csak oda nyugodtan. Megittam egy kupicával, mielőtt fájrontot csinálok. De nem sürget semmi. Nem szoktunk ilyen korán bezárni, csakhogy most itt ez az eső… – Haza készült? – kérdezte a nő. Preacher rámosolygott. – Itt lakom. Így aztán elég rugalmas a munkaidőm. – Ha egész biztos benne… – Az vagyok – mondta Preacher. – Ha szép az idő, általában legalább kilencig vagyunk nyitva. A fiatal nő a kandalló előtti asztalt választotta, a kisfiú az ölében ült, az anyja felé fordulva átvetette rajta a lábát. A nő hagyta, hogy a steppelt szatyor lecsússzon a válláról a földre, és szorosabban magához húzva a gyereket, a hátát simogatta. Preacher eltűnt hátul, és magukra hagyta őket, hogy kicsit átmelegedjenek. Az ágyáról elvett néhány párnával meg a kanapéján lévő takaróval jött vissza. Letette a nő melletti asztalra a párnákat, aztán így szólt: – Tessék. Fektesse csak le a gyereket. Biztos nehéz. A nő olyan tekintettel nézett fel rá, mint aki rögtön elsírja magát. Jaj, csak azt ne!, gondolta Preacher. Nem bírta, ha egy nő sír, ugyanis fogalma sem volt, ilyenkor mit kell tenni. Jack kezelni tudta az ilyen helyzetet. Ő lovagias volt, pontosan tudta, mihez kezdjen egy nővel bármilyen körülmények között. Preacher ezzel szemben feszélyezetten viselkedett női társaságban addig, míg jobban meg nem ismerte őket. Ha a lényeget nézzük, akkor tapasztalatlan volt. Bár nem szándékosan tette, eleve a külsejével megrémisztette a nőket és a gyerekeket, bár fogalmuk sem volt, hogy néha a zord külső alatt egy félénk ember rejtőzik. – Köszönöm – mondta a fiatal nő még egyszer. Áttette a gyereket a párnákra. A kicsi rögtön összegömbölyödött, és bevette az ujját a szájába. Preacher csak állt mellette, és esetlenül fogta a takarót. A nő nem vette át tőle, így Preacher végül a fiúra terítette, aztán bebugyolálta. Feltűnt neki, hogy a fiú arca kipirult, az ajka pedig élénk rózsaszín. A nő körülnézett, amikor visszaült a helyére. Látta a bejárati ajtón a szarvasfejet, és megborzongott. Aztán teljesen körbeforgott, és sorban tudomásul vette a medvebőrt a falon és a bárpult fölött a tokhalat. – Ez valami vadászhely? – kérdezte. – Nem igazán, bár sok vadász és horgász megfordul errefelé. A partnerem önvédelemből lőtte le a medvét, a halat viszont szándékosan fogta. A folyóban ez volt az egyik legnagyobb tokhal. A szarvasbakot én ejtettem el, de jobban szeretek horgászni, mint vadászni. Szeretem a nyugalmat – vonta meg Preacher a vállát. – Szakácsként dolgozom itt. Ha fogok vagy elejtek valamit, azt meg is esszük. – Szarvast lehet enni. – És meg is tesszük. Idén télen kiváló szezonja volt a szarvas­húsnak. Esetleg ihatna egy kortyot – javasolta, és próbált lágy, nem fenyegető hangon beszélni. – Éjszakai szállást kell keresnem. Különben hova érkeztem? – Virgin Riverbe. Távol mindentől. Hogy talált ránk? – Én… – Megrázta a fejét, és kis nevetés bukott ki belőle. – Letértem az autópályáról, és olyan várost kerestem, ahol szálloda is van… – Már elég messze letérhetett róla. – Sehol sem volt elég széles az út, hogy visszaforduljak. Aztán megláttam ezt a helyet, a világító reklámtáblát. A fiamnak… azt hiszem, láza van. Jobb lenne megszállni. Preacher tudta, hogy a nő a közelben sehol sem tudna szobát kivenni. Nem kellett észkombájnnak lennie, hogy tudja, ez a nő bajban van. – Segítek keríteni valamit – mondta. – De előbb nem szeretne inni egy kortyot? És enni? Ma finom levest főztem. Sonkás babot. Mellé kenyeret. Azt is ma sütöttem. Szeretek sütni, amikor esős, hideg idő van. Mit szólna egy konyakhoz, ami átmelegítené? – Konyakhoz? – Vagy bármihez, amihez kedve van… – A konyak jó lesz. És a leves is. Órák óta nem ettem. Köszönöm. – Ne mozduljon. Preacher a pult mögé ment, és Remyt töltött egy konyakospohárba. Túl előkelő ital egy ilyen helyhez, gondolta. A szokásos vendégkör esetében szinte sosem vette elő a konyakospoharakat, de ezt a nőt valami különlegessel akarta meglepni. Biztos elpártolt tőle a szerencse. Odavitte neki a konyakot, aztán hátrament a konyhába. A levest már betette a hűtőbe éjszakára, de most kivette, mert belőle, és betette a mikróba. Míg melegedett, szalvétát és evőeszközt vitt ki. Mire visszament a konyhába, a leves már felmelegedett, és Preacher elővette a kenyeret, a legfinomabb kenyereinek egyikét, egy puha, édes és tápláló veknit, és pár másodpercre betette a mikróba. A kenyeret meg egy kis vajat egy tányérra tette. Amikor kilépett a konyhából, látta, hogy a nő nehézkesen próbál kibújni a kabátjából, mintha merev lenne vagy fájna valamije. A látottak megtorpanásra késztették, a nő pedig olyan pillantást vetett rá, mint akit valami rosszaságon kaptak. Preacher elétette az ételt, de közben vadul kergették egymást a gondolatai. A fiatal nő talán százhatvankét centi magas lehetett, és törékeny testalkatú volt. Farmert viselt és göndör barna haját lófarokban hordta, amit áthúzott a baseballsapka hátsó nyílásán. Fiatalnak látszott, de Preacher becslése szerint talán a húszas éveiben járhatott. Lehet, hogy autóbalesetet szenvedett, de valószínűbb, hogy valaki ellátta a baját. A gondolattól Preacherben felment kicsit a pumpa. – Finomnak látszik – fogadta el a levest a fiatal nő. Preacher visszament a pult mögé, amíg a nő evett. A nő belapátolta az ételt, vajjal kente meg a kenyeret és farkasétvággyal befalta. Az étkezés közepén szégyenlős, már-már bocsánatkérő mosollyal nézett rá. Preachert megrázta a véraláfutásos arc, a felrepedt száj látványa. A nő éhsége. Amikor a fiatal nő az utolsó falat kenyérrel felitatta az utolsó korty levest, Preacher visszament az asztalához. – Hozok még – ajánlotta. – Nem, nem, elég lesz. Azt hiszem, iszom még egy kis konyakot. Igazán nagyra értékelem. Mindjárt megyek is tovább… – Nyugalom – szakította félbe Preacher, és remélte, hogy nem szólt rá túl élesen. Időbe telt, míg egy új ismerős felengedett vele szemben. Leszedte az asztalt, a piszkos edényt a bárpultra tette. – Errefelé nem lehet kiadó szobát találni – magyarázta, amikor visszament az asztalhoz. Leült a nővel szemben, és közelebb hajolt. – Az utak, főleg esőben nehezen járhatók. Biztos nem akar megint útnak indulni. Innen nemigen tud továbbmenni. – Jaj, ne mondja. Nézze, elég, ha elárulja a legközelebbi hely nevét… találnom kell valamit… – Csak nyugodtan. Van még egy szobám, igazán nem gond. Rémes éjszaka van. – A nő szeme előre láthatóan elkerekedett. – Ne izgassa magát, van az ajtaján zár. – Nem úgy értettem… – Megértem. Tudom jól, hogy elég félelmetes a külsőm. – Nem arról van szó. Csak éppen… – Ne nyugtalankodjon. Tisztában vagyok a külsőmmel. Távol tartja a férfiakat. Rögtön meghátrálnak. – Halványan a nőre mosolygott, de a fogát nem villantotta ki. – Nem kell felajánlania. Van autóm… – Jézusom! Nem viselném el, hogy a kocsiban aludjon! – háborodott fel Preacher. – Bocs. Néha olyan ijesztően nyilatkozom, mint ahogy kinézek. De most komolyan, ha a gyerek nem érzi jól magát… – Nem tehetem – tiltakozott a nő. – Nem is ismerem magát. – Persze, tudom. És ez valószínűleg kérdéseket ébreszt magában, de higgye el, jóval veszélytelenebb vagyok, mint amilyennek látszom. Itt nem esik baja. Garantáltan nagyobb biztonságban lesz, mint az autópálya mellett egy szállodában. És ezerszer nagyobban, mint odakint a viharban, azokon a hegyi utakon. A fiatal nő egy pillanatig keményen farkasszemet nézett vele. – Nem – mondta végül. – Továbbmegyek. Csak mondja meg, mennyit fizetek… – Csúnya véraláfutása van. Hozhatok valamit a szájára? A konyhában van elsősegélydoboz. – Jól vagyok – rázta a fejét a nő. – Rendezzük a számlát, és… – A gyereknek nincs lázcsillapítóm. Csak a szobát tudom felajánlani. Aminek zárja is van, hogy biztonságban érezze magát. Az ember nem utasít vissza egy ilyen ajánlatot ebben az időben, egy gyerekkel, akiben bujkál valami. Nagydarabnak és elvetemültnek látszom, de nálam jámborabb embert nem talál. Hacsak nem vadon élő állat – vigyorgott rá. – Nem látszik elvetemültnek – mondta félénken a fiatal nő. – A frászt szoktam hozni a nőkre meg a kisgyerekekre, és ezt nagyon utálom. Menekülőben van? – kérdezte. A nő lesütötte a szemét. – Mit képzel, hogy hívom a zsarukat? Ki tette ezt magával? A nő azonnal elsírta magát. – Hé, ne csinálja már! A nő az asztalon összefont karjára hajtotta a fejét és zokogott. – Ajjaj. Ugyan már, ne csinálja ezt. Ilyenkor sosem tudom, mit kéne tennem. – Tétován, kényesen megérintette a nő hátát, amire az megriadt. Preacher leheletfinoman megérintette a kézfejét. – Ugyan, ugyan, ne sírjon. Talán segíthetek. – Nem. Nem tud. – Sosem tudni – paskolta meg alig érezhetően a nő kezét Preacher. A nő felemelte a fejét. – Bocs – törölte meg a szemét. – Azt hiszem, kimerültem. Baleset ért. Ostoba baleset. Éppen Chrisszel küszködtem… – Hirtelen elhallgatott, és idegesen körülnézett, mintha attól félne, hogy kihallgatják. Megnyalta az alsó ajkát. – Próbáltam beültetni Christophert a kocsiba, és közben a kezem is tele volt, így aztán nekinyitottam az ajtót az arcomnak. Teljes erővel. Tudja, nem kéne az embernek kapkodnia. Baleset volt, semmi komoly. Minden rendben. – Az orrához emelte a szalvétát. – Értem – mondta Preacher. – Persze. Nagyon sajnálom. Fájdalmasnak látszik. – Rendbe fog jönni. – Hogyne. Szóval… hogy is hívják? – Amikor a nő egy hosszú pillanatig nem válaszolt, Preacher így folytatta. – Semmi gond, nem mondom el senkinek. Ha bárki itt keresné magát, egy szót sem szólok, hogy itt láttam. – A nő szeme elkerekedett, a szája kissé elnyílt. – Ó, a fenébe is, nem jót mondtam, igaz? – ostorozta magát Preacher. – Csak azt akartam ezzel mondani, hogy ha bujkál vagy menekül, akkor semmi gond, itt nyugodtan megteheti mindkettőt. Nem árulom el magát. Szóval mi a neve? A fiatal nő szótlanul, finoman beletúrt a gyerek hajába. Preacher felállt, és a NYITVA feliratot ZÁRVA feliratra változtatta, aztán bereteszelte az ajtót. – Úgy ni – ült vissza a nő mellé. A kisfiú a mellettük lévő asztal nagyját elfoglalta. – Igyekezzen megnyugodni – mondta halkan. – Itt senki sem bántja. A barátja lehetek. Én biztos nem félek egy gyenge senkiházitól, aki ilyesmit tesz egy nővel. Bocs. A nő lesütötte a szemét, hogy kerülje a szemkontaktust. – A kocsi ajtaja volt… – A rohadt kocsiajtóktól sem félek – mondta Preacher. A nőből kis nevetés szakadt ki, de még most sem nézett Preacherre, inkább remegő kézzel felvette a konyakospoharát, és a szájához emelte. – Éppen erre van szüksége – folytatta Preacher. – És ha úgy gondolja, hogy a fiúnak orvos kell, velünk szemben van egy az utca túloldalán. Átmehetek érte. Vagy átvihetem magukat. – Szerintem csak egy nátha bujkál benne. Szemmel tartom. – Ha orvosság vagy ilyesmi kellene… – Azt hiszem, rendben van… – A haverom, akié ez a hely, szóval az ő felesége ápolónő. Szakápoló, gyógyszert adhat, betegeket látogathat… És kiválóan ellátja a környékbeli nőket. Tíz perc múlva itt lehet. Ha a körülmények között szívesebben beszélne egy nővel.