Virgin River 2.

Második fejezet-1

Második fejezetPreacher alig aludt. A fél éjszakát a számítógép előtt töltötte. Úgy érezte, ezt a kis gépet neki találták fel, mert szeretett utánajárni dolgoknak. Már korábban is szerette volna rávenni Jacket, hogy a leltárt és a nyugtákat vigye be a gépbe, de Jacknek volt egy csíptetős táblája, ami a karja meghosszabbításának tűnt, és hallani sem akart Preacher technikai újításairól. Preacher gépe lassú volt, idekint nem volt internet, de Preacher türelmes volt. És elvégezte a munkát.

Az éjszaka hátralévő részében próbált egy kicsit aludni, de nem járt sikerrel. Többször is felkelt, kinézett a hátsó ablakon, hogy lássa, ott van-e még a kis Honda. Végül hajnali ötkor végleg felkelt; kint még koromsötét volt. Lement a konyhába, feltette a kávét főni, megrakta a kandallót. Fent csend volt.

Elállt az eső, de felhős, hűvös idő volt. Szívesen nekilátott volna fát vágni, kicsit levezetni az energiáját, de Jack szeretett fát hasogatni, így erről lemondott. Jack fél hétkor jelent meg a bárban, és szokás szerint fülig ért a szája. Amióta megnősült, nem volt nála boldogabb ember Virgin Riverben. Mintha nem bírta volna letörölni a mosolyt a képéről.

Preacher a kávésbögréjével állt a bárpult mögött, és egy biccentéssel üdvözölte a legjobb barátját.

– Szia – köszönt Jack. – Rendesen esett.

– Figyelj csak, Jack – kezdte Preacher. – Csináltam valamit…

Jack kibújt a kabátjából, és az ajtó belső felén egy szegre akasztotta.

– Megint a levesbe pisiltél, Preacher?

– Odafent alszik egy nő…

Jack arcára kiült a teljes megrökönyödés. Preacher nem hozott fel nőket. Nem kajtatta őket, nem flörtölt, semmi ilyet nem tett. Jack persze nem igazán értette, hogy élhet így, de hát Preacher már csak ilyen volt. Amikor a srácok, a tengerészgyalogosok, akikkel együtt szolgáltak, nőket kerestek, akikkel együtt tölthetik az éjszakát, Preacher a táborban maradt. Viccesen csak a Nagy Eunuchnak hívták.

– Tényleg?

Preacher levett egy bögrét, és teletöltötte kávéval Jacknek.

– Múlt éjjel, a vihar alatt tért be – mesélte Preacher. – Gyerek is van vele… ilyen kicsi – mutatta irdatlan lapáttenyerével. – Lehet, hogy a gyerekben bujkál valami. A nő azt mondta, lázas. A régi szobámat adtam nekik, mert errefelé sehol sem lehet megszállni…

– Nos – emelte fel a kávéját Jack –, ez rendes volt tőled. Azt hiszem. Nem lopta el az ezüsteszcájgot?

Preacher elfintorodott. Nem tartottak ezüstöt a bárban, az egyetlen értékes a készpénz volt, amit jól elzártak. Vagy az ital, ami nehezen mozgatható volt egy kisgyermekes anyának. Nem mintha ennek az eshetősége valaha is felmerült volna Preacherben.

– Van valami… Úgy fest, hogy bajba került. Lehet, hogy menekül vagy ilyesmi.

Jack ismét megrökönyödött.

– Micsoda?

Preacher keményen Jack szemébe nézett.

– Szerintem segítségre van szüksége – vélte, pedig közben biztos volt abban, hogy így van. – Ütésnyom van az arcán.

– Jesszusom – mondta Jack.

– Mel átjön ma a dokihoz? – kérdezte Preacher.

– Persze.

– Akkor vizsgálja majd meg a gyereket. Érted. Hogy biztos ne legyen baja. És a nő… Paige… azt mondja, neki kutya baja, de talán… Mel esetleg megnézhetné őt is… tudod, hogy biztos legyen.

– Aha – kortyolt a kávéból Jack. – És még?

Preacher vállat vont.

– Azt hiszem, el akar innen menni. Olyan ijedős. Láthatóan fél. Szeretném, ha legalább Mellel beszélne.

– Jó ötletnek tűnik.

– Igen. Így van. Ezt fogjuk tenni. Meg kell kérni, hogy engedje meg, hogy Mel megvizsgálja. De nem tudom rávenni. Talán neked kellene szót értened vele. Próbáld meg nem megijeszteni.

– Nem, Preach, te is el tudod intézni. Ez a te dolgod, én még csak nem is ismerem. Egyszerűen csak beszélj vele. Szép csendesen, halkan. Igyekezz nem megrémíteni.

– Eleve halálra van rémülve, ezért gondolom, hogy bajban van. A gyerek viszont még nem találkozott velem. Aludt. Biztos sikoltozva elrohan.

Preacher fél nyolckor egy tálcára odakészítette a reggelit: tálkákban müzlit, hozzá pirítóst, kávét, narancslevet és tejet. A hátsó lépcsőn ment fel, és halkan bekopogott. Az ajtó rögtön kinyílt. Paige lezuhanyozott és felöltözött. Ugyanazt a farmert és egy hosszú ujjú vászoninget viselt. A nyitott gallér alól egy kis fekete-kék folt kukucskált ki, és a láttán Preacherben rögtön felment a pumpa, bár igyekezett, hogy ez ne látsszék az arcán. Inkább a nő szemébe nézett, ami sötét smaragdzöld volt és a nyirkos hajára, ami göndör tincsekben omlott a vállára.

– Jó reggelt – köszönt, és vigyázott, hogy ahogy Jack tenné, halkan és lágyan beszéljen.

– Jó napot – köszönt vissza a nő. – Korán fent van.

– Már órák óta.

– Mami – hallatszott a nő mögül egy hang. Preacher elnézett a nő mellett, és látta, hogy a kisgyerek, Christopher törökülésben trónol az ágy közepén.

A nő kinyitotta Preacher előtt az ajtót. Amikor Preacher belépett, letette a tálcát a fésülködőasztalra, de ő maga az ajtó mellett maradt, és odabiccentett a gyereknek. Próbálta ellágyítani a vonásait, de nem volt biztos benne, hogy kellene.

– Szia, kishaver. Kérsz reggelit?

A gyerek megvonta a vállát, de a szemét tágra nyitotta, és Preacherre koncentrált.

– Nem érzi jól magát férfitársaságban – súgta Paige. – Eléggé félénk.

– Tényleg? – kérdezte Preacher. – Én is ilyen vagyok.

A gyerekre nézett, és egy mosollyal próbálkozott. A kisfiú Preacher fejére mutatott.

– Bojotválnod kell? – kérdezte.

Preacher ezt hallva felnevetett.

– Persze. Megsimogatod? – kérdezte. Lassan, óvatosan ment oda az ágyhoz, és kopasz fejét a gyerekhez hajtotta. Érezte, ahogy a kis kéz megsimítja a kopasz búráját, és ettől megint nevethetnékje támadt. Felemelte a fejét, és így szólt:

– Király, mi? – És a gyerek bólintott.

Preacher visszament Paige-hez.

– A haverom felesége, Melinda, ma reggel idejön a dokihoz. Szeretném átkísérni oda magát. Hadd nézze meg a fiát, hadd bizonyosodjon meg arról, hogy minden rendben, és ha orvosság kell vagy bármi, rögtön segíthet is.

– Azt mondja, hogy nővér?

– Igen. De inkább szakápoló. Szülésznő. Babákat segít a világra.

– Ó! – Paige nagyobb érdeklődést mutatott. – Alighanem jó ötlet. De nincs sok pénzem…

– Nem törődünk itt ilyesmikkel – nevetett Preacher –, ha valakinek egy kis segítségre van szüksége. Minden rendben lesz.

– Ha biztos benne…

– Semmi gond. Ha elkészültek, jöjjenek le. Mel reggel nyolc körül lesz a rendelőben, de maguk csak szép kényelmesen készülődjenek. Errefelé nem akad sok beteg, és a rendelőben általában nincs nyüzsgés.

– Oké. Aztán megyünk is tovább…

– Hm… ha kell, itt is tölthetnek pár napot. Mármint, ha a kissrác nem érzi jól magát. Vagy ha magát elfárasztotta a vezetés.

– Valószínűleg folytatom az utat.

– Hova tart? Nem említette.

– Innen nem messze. Egy barátomhoz… meglátogatjuk egy barátomat.

– Aha. – Ha csak egy kicsit kellett volna még menni, a nő nem állt volna meg itt. – Mindenesetre gondolja meg. Az ajánlat továbbra is áll.

Míg Christopher keresztbe tett lábbal müzlit evett az ágyon, Paige a tükörhöz hajolt, és alapozóval próbálta eltakarni a lilás véraláfutást az arcán. Az alapozó kicsit világosított rajta. De a felhasadt ajkát, ami már kezdett behegedni, semmivel sem tudta elrejteni. Christopher majd megérinti, és azt mondja: „Mami bibije.”

A gondolatai elkalandoztak, és eszébe jutott az utolsó verés. Legjobban az rázta meg, hogy nem emlékezett, mi váltotta ki. Valami azzal kapcsolatban, hogy Christopher széthajigálta a játékait a nappaliban, és talán még az is, hogy Wes öltönyeit nem hozta még el a tisztítóból. És Wes nem örült annak, amit vacsorára főzött. Vagy csak az volt a baj, amit a játékokról mondott?

– Jézusom, Wes, hiszen vannak játékai, azokkal játszik! Egy perc, és máris… – Wes akkor ütötte meg? Nem, közvetlenül az után, amikor maga elé motyogta: – Ne izgasd fel magad, ne viselkedj így, máris rendet rakok…

Honnan tudta volna, hogy így reagál? Onnan, hogy sosem tudta, mit tesz majd. Hónapok óta nem volt erőszakos vele. De már amikor Wes hazajött az irodából, látta a szemében. Már akkor ott volt… a szeme azt mondta, megütlek, és még és még, és egyikünk sem fogja tudni, pontosan miért. És mint máskor is, mire ráérzett arra a baljós csillogásra, már késő volt.

Akkor kezdett el vérezgetni, és fenyegette a veszély, hogy elveszti a babát, az újat, akiről nemrégiben Wesnek is szólt. Mily meglepő: azóta vérzett, hogy Wes megrúgta. Nagy keservesen felkászálódott az ágyból, és elment Christopherért a napközibe. A recepcióslány, Debbie felsikoltott, amikor meglátta Paige arcát.

– M… Mr. Lassiter – dadogta aztán – azt kérte, hívjuk fel, ha eljön Christopherért.

– Nézzen rám, Debbie. Esetleg ez egyszer elfelejthetné felhívni. Csak most az egyszer. Talán még egy darabig.

– Nem is tudom…

– Magát nem fogja megütni – vágta oda bátran Paige.

– Mrs. Lassiter, esetleg értesíthetné a rendőrséget vagy…

Paige nevetése örömtelenül kongott. Hát persze.

– Biztos azt képzeli, hogy eddig nem tettem.

Legalább sikerült kijutnia a városból. Egyetlen bőrönddel, ötszáz dollárral és egy spokane-i címmel.

És most itt volt, egy újabb V alakú mennyezet alatt ébredt, még mindig halálra volt rémülve, de legalább pillanatnyilag – úgy látszott – biztonságban.

Míg Christopher evett, egy kicsit körbejárta a szobát, de nem nyúlt semmihez. Nem volt nagy szoba, de elég hely volt Preacher padjának és súlyzóinak. A padlón néhány tárcsás súlyzót látott; darabonként harminckilósak voltak. A fekve nyomó padon kétszáz kilót látott; Wes örökösen a százhuszonöt kilós nyomásaival hencegett.

A fal mellett egy közepes könyvespolc állt. Tele volt, és még mellette is meg a tetején is könyvek tornyosultak. Paige összefonta a kezét a háta mögött. A szokás hatalma: Wes nem szerette, ha a holmiját megérintette, csak a szennyesét foghatta meg. Szokatlan címek: Napóleon életrajza, második világháborús harci repülők, középkori hadseregek. A hitleri megszállás, ettől borsódzott a háta. A könyvek jórészt kopott, régi példányok voltak. De volt néhány új is. Egy regényt sem látott, mind tényirodalom volt, mind katonai vagy politikai témájú. Lehet, hogy Preacher apjának vagy a nagybátyjának a könyvei voltak. Preacher nem látszott nagy olvasónak, viszont súlyemelőnek annál inkább.

Amikor Chris befejezte a reggelijét, ráadta a kabátját, aztán ő is felvette az övét, majd fogta a steppelt táskát, és a vállára akasztotta. A bőröndöt becsomagolva az ágyon hagyta, és a hátsó lépcsőn levitte a tálcát. Johnt a konyhában találta, ahol kötényben fasírtot forgatott, mellette nagy lángon omlett gőzölgött a serpenyőben.

– Tegye csak le a pultra, egy perc, és kész vagyok – mondta Preacher. – Aztán átkísérem.

– El is mosogathatom – ajánlotta fel jámboran Paige.

– Nem. Intézem. – Paige nézte, ahogy a nagy lapáttal Preacher lenyomta a fasírtokat, reszelt sajtot szórt az omlettre, aztán ügyesen félbehajtotta és megfordította. A pirítós is elkészült, Preacher megvajazta, és mindent egy nagy ovális tálra tett. Levette a kötényt, és egy kampóra akasztotta. Farmert és fekete pólót viselt, ami úgy feszült széles mellkasán, hogy az ember attól tartott, mindjárt széthasad. A bicepszei akkorák voltak, mint két dinnye. Ha fehér pólót viselt volna, akár a Mr. Clean is lehetett volna.

Levett egy farmerdzsekit a szögről, és belebújt. Aztán felvette a tányért.

– Jöjjenek – mondta, és átment a bárba. Letette a tányért egy férfi elé, gyorsan újratöltötte a bögréjét kávéval, és így szólt.

– Pár perc és itt vagyok. Itt a kancsó. Jack hátul van, ha bármire szüksége lenne.

Paige lopva kinézett a hátsó ablakon, és meglátott egy farmert és kockás flanelinget viselő férfit, aki éppen fejszét lendített a magasba és lesújtott egy farönkre. Ez a zaj ébresztette fel. Látta, milyen izmos a válla és széles a háta, bár nem annyira, mint Johné, de azért mégis lenyűgöző volt.

Wes nem volt olyan megtermett, mint ez a két férfi: száznyolcvan centi magas volt, és jó erőben, de izmok tekintetében meg sem közelítette őket, még a gyógyszeres rásegítés mellett sem. Ha John ököllel megütne egy nőt, ahogy Wes szokta, az a nő később már nem mesélne róla. Paige akaratlanul is megborzongott.

– Nézd, mami! – mutatott Chris az ajtó feletti kitömött szarvasfejre.

– Látom. Hűha! – A hely vadászházra emlékeztetett.

John kikukkantott a hátsó ajtón, és kikiáltott.

– Jack! Átsétálok a dokihoz. Mindjárt jövök.

Aztán a nő felé fordult, és biccentett. Kinyitotta az ajtót, hogy a nő követhesse a szabadba.

– Hogy érzi magát? – kérdezte a kisfiúról.

– Reggelizett. Ez jó jel.

– Jó bizony – értett egyet John. – A láz? – súgta kérdőn.

– Nincs nálam hőmérő, ezért nem tudom. Kicsit melegnek érzem.

– Akkor érdemes megméretni Mellel – javasolta John. A nő mellett ment, de vigyázott, nehogy túl közel menjen hozzá. Paige a fia kezét fogta, Preacher azonban zsebre vágta a kezét. A fiúra pillantott, a gyerek meg az anyja mögül őt nézte. Óvatosan méregették egymást. – Minden rendben lesz – igyekezett megnyugtatni a nőt. – Melnek nincs párja. Majd meglátja.

Paige felnézett rá és kedvesen elmosolyodott, amitől Preacher teljesen elérzékenyült. A nő tekintete olyan szomorú és rémült volt. Preacher belátta, hogy nem tehet róla. Ha nem látta volna a szemében a félelmet, biztos megfogta volna a kezét, hogy bátorságot öntsön belé, de ez az asszony nem csak attól tartott, aki ezt művelte vele. Félt szegény mindenkitől, tőle is.

– Ne idegeskedjen – biztatta. – Mel nagyon kedves.

– Nem vagyok ideges – mondta Paige.

– Miután bemutattam neki, visszamegyek a bárba. Hacsak nem akarja, hogy maradjak. Ha esetleg szüksége lenne a segítségemre.

– Megleszek, köszönöm.

Melinda a doki ajtaja előtti lépcsőn ült a reggeli kávéjával, és hallgatta Jack fejszéjének hangos csattanásait, ahogy rönköket hasogatott. Jack felhívta, amikor a bárba ért.