Nem rázhatsz le

Egy

Egy

Fázom, és vaksötét van.

Hol a fészkes fenében vagyok?

Briannáért kellene mennem, de nem látok semmit. Mintha valaki bezárt volna egy szobába, és leoltotta volna a villanyt.

Éreztem már ehhez hasonlót.

Hideg, és a semmi.

Nem mondhatnám, hogy szerencsés párosítás, és tutira nem akarok meghalni.

Lehetséges, hogy elájultam, és az önkívület határán vagyok?

Próbáltam visszaemlékezni valamire, bármire.

Az biztos, hogy megnyertük azt a versenyt, és én elindultam Briannáért.

Ennyi, amire képes voltam, mert éles fájdalom hasított a fejembe. Mintha az agyam nem akarna együttműködni, és próbálná kizárni cikázó gondolataimat.

Éreztem, hogy valami dolgom lenne, de képtelen voltam felidézni bármit is.

Briannát el kell vinnem ebédelni. Szüksége van rám

– zakatolt a fejemben a gondolat, de nem láttam és nem éreztem semmit.

Anyám arca kúszott a látómezőmbe.

Oh, az átkozott ribanc! Mindig a legrosszabbkor tűnik fel.

Olyan kedvesen mosolygott, mintha soha nem hagyott volna el. Pont úgy, ahogy az utolsó boldog emlékeimbe fel tudtam idézni. De nem érdemelte meg, hogy gondoljak rá. Magamra hagyott, egyedül, elveszetten egy fájdalommal és szenvedéssel teli életben.

Aminek úgy tűnik, már soha nem lesz vége. Mert minden jó, ami történik, csupán délibáb.

Igyekeztem anyám arcát elhalványítani, és rájönni a legfontosabbra: mi történt, és hol vagyok. De nem érzékeltem semmit, csak a sötétséget és hideget.

Eddig legalább nem fáztam, mert folyamatosan körbevett valami meleg érzés, mint egy puha takaró. De most az egész testem reszketett.

Fel akartam ülni, körbenézni, valami támpontot keresni, de nem éreztem a testemet. Olyan könnyű voltam, mintha benne sem lettem volna. Valahogy így képzeltem el a súlytalanságot.

Nem csak a testem lett könnyű, hanem a lelkem is, ami rémisztő volt. Mintha minden fájdalom elszállt volna. Megbocsátottam apámnak mindenért, amit tett velem, vagy inkább azért, amit nem tett. Hogy soha nem szeretett annyira, amennyire megérdemeltem volna. Hogy soha nem törődött velem igazán. Valahogy ezek már nem számítottak.

Lehet, hogy meghaltam?

– furakodott a gondolat ködös agyamba, és hirtelen nagyon is hiányolni kezdtem azt a meleg, puha érzést.

Volt benne valami, amit akartam, amire szükségem volt. Bármire képes vagyok, hogy újra érezhessem.

Brianna

– kúszott a név ködös agyamba, és már pontosan tudtam a választ. Nem látom, nem hallom, de érzem a jelenlétét magam körül.

Semmit sem szerettem volna jobban, mint kitörni ebből a sötétségből és a karjaimba zárni.

Kiáltani akartam, hogy jöjjön vissza, szükségem van rá, de nem jött ki hang a torkomon. A békesség, ami az előbb elöntött, semmivé vált, és erősen küzdöttem, hogy kitörjek ebből a fura állapotból. Nem akartam elveszíteni, hisz épp csak most találtam rá. Magára sem hagyhatom, amikor olyan nagyon szüksége van rám, hogy szembenézhessen a szörnyű múlttal.

Lassan emlékfoszlányok kezdtek kába agyamba kúszni, én pedig próbáltam néhányat elkapni. De tovaúsztak, és én nem képtelen voltam kitörni jelenlegi állapotomból. A testem végül győzedelmeskedett az akaratom felett.

Fájdalom.

Iszonyú fájdalmat érzek.

Még mindig sötétségben vagyok, de legalább már érzek.

Képtelen vagyok másra gondolni. Olyan erős, hogy majdnem szétszakít. Ki kell jutnom erről a helyről. Mégis annyira szilárd az érzés, hogy teljesen lebénít. A fájdalom az egyetlen, amit képes vagyok érzékelni. De én küzdeni akarok, uralni a fájdalmat Briannáért és kettőnkért.

De a hevessége maga alá gyűrt, és visszakerültem arra a sötét, hideg helyre, pehelykönnyűen.

Rettegtem legbelül, hogy ez azt jelenti, elveszítettem Briannát. Az nem lehet, hisz épp csak rátaláltam. Ő volt a lelkem másik fele, aki olyannak szeretett, amilyen vagyok. Ő az egyetlen jó dolog az életemben, amiért érdemes küzdeni.

Mégis folyton anyám arca kúszott a látómezőmbe, azzal a boldog mosollyal az arcán, amit már évek óta gyűlölök.

Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, de magamat még jobban, amiért képes lennék neki megbocsátani, ha megajándékozna még egyszer azzal a mosollyal.

Minek? Hisz magamra hagyott, és egyszer sem nézett vissza. Nem igazán érdekelte, hogyan vagyok képes tűrni az elviselhetetlent.

Brianna. Ő az, aki minden áldozatot megér.

Az első hivatalos találkozásunk emléke sejlett fel bennem.

Ott feküdtem abban a szennyes, koszos sikátorban a halált várva, ami csak nem akart eljönni értem.

Néhány pillanatra még ki bírtam nyitni a szemem, amikor egy gyönyörű, éteri arc kúszott a látómezőmbe, és biztos voltam abban, a mennyország kapujában ácsorgok. Nem értettem, mit keresek én ott, de behunytam a szemem, és átadtam magam a nyugalomnak és a sötétségnek. Ha ilyen a halál, én boldogan adom meg magam neki.

Aztán életben voltam, ő pedig ott ácsorgott a kórterem ajtajában. Gyönyörű arca fáradt volt, és iszonyú zavarról árulkodott. Úgy nézett rám, ahogyan talán soha senki az életben. Aggódó, szeretetteljes tekintete a szívemig hatolt, aminek létezéséről már meg is feledkeztem. Nem ez volt az a pillanat, amikor először megdobogtatta a szívemet, de az biztos, hogy ott végleg elrabolta. Akkor is, és most is élni akartam érte.

Küzdenem kellett még akkor is, ha közben széttépett a fájdalom. Nem hagyhattam magára. Nem érdemli meg, hogy a könnyebb utat válasszam.

Már nem.

Azt hiszem, soha többé nem is akarom, hogy a halál legyen az egyetlen lehetséges megoldás. Még egy kis időt akartam, hogy láthassam, megérinthessem őt.

Újra elhatalmasodott rajtam a fájdalom. Szinte már kibírhatatlan volt, ahogy feszítette a testemet. Semmi más dolgom nincs, mit elviselni. Inkább lássak csillagokat, mint azt az átkozott hideg sötétséget. Újra éreztem a testemet, és azt hiszem, ez jó volt.

Valami bódultságféle közeledett, amit eddig nem éreztem. Mintha a fáradtság ólomsúlyként nehezedne rám, és maga alá gyűrne.

Brianna elmosódó arcképébe kapaszkodva lassan lebegni kezdtem.

Gyakran jártam ebbe a bárba az utóbbi időben. Szerettem ülni és nézni, ahogyan a pult mögött keverik a koktélokat. Valami olyan dolog volt, amiről úgy éreztem, nekem soha nem adatik meg. Normális élet.

Már nem vonzott a Tony által kínált élet. Az állandó pia és drogok. Fiatalon lázadva a szüleim döntése ellen jó ötletnek tűnt. De most… csak átlagos akartam lenni. Keményen küzdöttem, hogy az esti iskolában leérettségizzek, és tiszta maradjak még akkor is, ha az emberek úgy gondolják, erre képtelen vagyok.

– Tudod, nem muszáj csak nézned, meg is próbálhatod – lépett hozzám egy középkorú férfi, és barátságosan nyújtotta felém a kezét.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – jegyeztem meg, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet.

– Észrevettem, hogy szinte minden délután itt ülsz, és figyeled őt.

– Igen, de akkor sem jó ötlet.

– Biztos vagyok benne, hogy segítene józannak maradnod – felelte, én pedig rákaptam a tekintetemet. – Gyere el holnap délelőtt, és meglátjuk. Ha jól megy, még állást is kaphatsz – felelte a férfi és elment.

Én pedig úgy döntöttem, meg fogom ragadni a hirtelen jött lehetőséget.

– Azta! Dögös vagy. Ezt nem mondták – huppant le mellém egy lány, és felhúzott szemöldökkel felé fordultam. Annyi idős lehetett, mint én, vagy egy kicsit fiatalabb, és biztosan nem ismerem.

– Biztos voltam benne, hogy az egész város fantasztikus képességeimről beszél – jegyeztem meg szórakozottan.

– Ha beszélnek is, én nem hallottam. Nem az a dolgom, hogy a pletykákra figyeljek.

– Akkor mi a dolgod?

– Fred a bátyám

– Áh, újabban kislányokra bízza a behajtást? De rossz helyen vagy, szivi, mert nem tartozom neki – mondtam, és még én is éreztem, hogy a hangom rideggé válik.

– Nem kell mindjárt leharapni a fejem. Tony küldött.

– Tony tartozása, hát intézd vele, szivi –mondtam, ahogy kifizettem a vizemet és elindultam.

– Hát jó, mivel ennyire szexis vagy, teszek neked most egy szívességet – tekeredett körém. – De tartozol nekem – mondta, ahogy egy puszit nyomott az arcomra.

– Nem tartozom neked semmivel. Intézd az ügyeidet Tonyval.

– Úgy döntöttem, inkább veled akarom – felelte, és szó nélkül otthagyott.

Megölöm Tonyt, ha megint belekever a piszkos ügyeibe. Normális életet akartam. Olyat, amit a bárpult a másik oldala kínált.

Brianna

– kúszott a név az agyamba, és a rossz álom tovatűnt. Éreztem újra a jelenlétét, hisz úgy vett körbe, akár egy meleg, puha takaró. Éreztem, ahogy életre kel a testem. A vér lüktetése újraindult az ereimben, fájdalmas, égető érzést hagyva maga mögött. A szívem egy hatalmas dobbanással munkába állt, egyetlen ép bordát sem hagyva.

Óriási fájdalommal járt, de legalább éreztem a testemet, és vele együtt őt.

Mintha halk hangfoszlányok jutottak volna el ködös tudatomig, de nem érettem a szavak jelentését. Próbáltam kinyitni a szemem, de ez az egyszerű és ösztönös mozdulat is hatalmas erőfeszítéssel járt. Túl fáradt voltam, és tudtam, hamarosan újra elragad a sötétség.

Nem tudom, mennyi ideig ment ez így. A sötétség és a hangfoszlányok váltottak egymást, de a melegséget folyamatosan éreztem. Tudtam, hogy mellettem van, és minden rendben lesz. Szerettem volna tudatni vele, hogy küzdök érte, de nem volt elég erőm, hogy mozduljak. Az átkozott testem pedig egyáltalán nem akart együttműködni az akaratommal.

Rá akartam jönni, mi történhetett, és hogyan tudnék gyorsan szabadulni ebből a helyzetből, ehelyett az agyam folyamatosan anyám arcát vetítette elém.

Emlékek, melyekre gondolni sem akartam, hisz nem volt jelentőségük.

Szavak, melyek anyámmal kapcsolatban teljesen értelmetlenek voltak.

Megbocsátás.

Hát kurvára biztos lehet abban mindenki, hogy soha nem fogok neki megbocsátani. Sem éltemben, sem holtomban. Egyedül csak ő tehet róla, hogy most itt vagyok. Az ő önző döntése cseszte el az egész életemet, és sodort olyan helyzetekbe, amit soha nem akartam megélni. Soha nem törődött azzal, hogyan alakult az életünk. Nem gondolt ránk, nem nézett vissza. Akkor most miért foglalkozom vele?

Brianna

– kúszott az agyamba az imádott név.

Persze ha anyám nem így dönt, talán ma nem birtokolhatnám a szerelmét. Vagy megadhatnám neki, amire szüksége van, a további problémák helyett.

Tony…

A testvérem, akiért sok mindent megtettem, most mégsem akarom többé a közelemben tudni. Éreztem, hogy ő tette velem ezt a szörnyűséget, és nem érdemel újabb megbocsátást.

Mégis, egy szép emlék derengett fel. A kedvenc macim, ami hosszú ideig volt az egyetlen vigaszom. Egyszer egy búcsúban lőtte nekem, hogy ne sírjak, amiért leesett egy gombóc a fagyimról. Ma is őrzöm, hiszen arra az időre emlékeztet, amikor még igazán törődött velem. Már nem hittem abban, hogy anyám miattam ment el, és nem érdemelt bocsánatot a sok rosszért, amit velem tett.

Az apám, aki passzívan figyelte életem minden egyes eseményét. Vele nem igazán tudok mit kezdeni. Az ő közönye jobban fájt, mint Tony ütései. Legalább ő tudomást vett rólam. Az apám még arra sem volt igazán képes, csak magára hagyott egy négyéves rémült gyereket. Pont ugyanolyan önző módon fordított hátat nekem, mint az anya, aki világra hozott.

Biztosan nem vagyok halott. Azt mondják, aki meghal, békére lel. De a lelkem ebben a pillanatban gyűlölettől és fájdalomtól volt terhes.

Halk hangfoszlányok kezdtek áthatolni tompa agyamon. Mintha többen suttognának körülöttem, de nem értettem, miről beszélnek. Összemosódó morajlás volt, nem több, de már ez is teljesen kimerített.

Éreztem őt. Ott volt minden percben, és én annyira szerettem volna látni, megérinteni. De nem volt elég erőm ahhoz, hogy kinyissam a szemem. A fáradtság ismét legyőzött, és én hagytam, hogy magával ragadjon.

Most egy igazán szép emlék sejlett fel lelki szemeim előtt.

A táncteremben voltam, és a falnak támaszkodtam.

Brianna.

Az egyetlen, akire tényleg szívesen emlékeztem. Eleinte csak figyeltem. Olyan gyönyörű volt. Minden mozdulata kecses és bájos, mint egy igazi úrinőnek.

Az volt a tervem, hogy leteszem a borítékot és elmegyek. Nem ő volt a hozzám való lány. Mégis ott álltam, és teljesen belefeledkeztem a látványába. Fogva tartott, megbabonázott, és elkezdtem vágyni arra, hogy kedveljen. Buta kis álom volt, hisz nem akarhatja az én zűrös életemet, mégis lecsúsztam a küszöbre, és figyeltem őt. Azt hiszem, ez volt életem első igazán jó döntése.

Vártam, hogy újra úgy nézzen rám, ahogyan a kórházban. Hogy tudjam, a rengeteg mocsok alatt meglátta az embert. Ezt tette az első pillanattól fogva. Látott bennem valamit vagy valakit, aminek létezéséről talán magam sem tudtam.

Akartam az érzést, amit kiváltott belőlem az, ahogyan rám nézett. Különös vágy lett úrrá rajtam, hogy megismerjem a történetét. Kellemesen bizsergető volt az újdonság. Rejtélyes volt és kiismerhetetlen, ami a lányok nagy részéről, akik az utóbbi időben megfordultak nálam, nem volt elmondható,

A kórházban szinte zavarban volt, miután magamhoz tértem. Megmosolyogtam, hogy nem tudja kezelni a helyzetet, és megdöbbentett, amikor kiderült, a mennyasszonyomként mutatkozott be.

Ki tenne ilyet egy idegennel, aki önkívületi állapotban hever az utcán?

Az, ahogyan rám nézett, amikor azt hitte, nem látom, a mennyekig emelt. Olyan érzéseket keltett bennem, melyekről nem is tudtam, hogy léteznek.

Először nem is állt szándékomban megkeresni. Nem akartam egy újabb elkényeztetett gazdag liba játékszere lenni. Épp elégszer átéltem már, és most tényleg új életet akartam kezdeni. A pályán történtek után viszont képtelen voltam megállni. Izgalmas volt a lány, gyönyörű, okos, és egyértelműen vonzódott hozzám. Hülyeség volt, mégis feldobott a gondolat. Képes voltam hat órán át ülni a küszöbön, és áhítattal figyelni minden egyes mozdulatát. Volt benne valami, ami más volt, mint a többi lányban, akit eddig ismertem. Amikor végre rám nézett, az egész belsőm beleremegett. Meg akartam érinteni, de nem mertem. Már most többre vágytam, mint egy gyors menetre a táncterem közepén.

Olyan volt, mintha kaptam volna néhány napot a mennyországban. Ahogy megfogtam a lábát, vágy söpört végig rajtam, abból a fajtából, amit eddig nem ismertem. Nemcsak a testem vágyott a közelségére, hanem a lelkem is. Úgy tombolt bennem, akár egy vad hurrikán. Azt hiszem, azon a napon döntöttem el, hogy soha többé nem engedem el.

Újra hangfoszlányok. Egyre hangosabbak, és én szeretnék szólni, hogy hagyják abba, mert széthasad a fejem. De nem hiszem, hogy képes lennék rá. Még mindig abban a furcsa sötétségben voltam, bár a fájdalom most nem volt olyan éles.

Próbáltam előhívni a szép emlékeket, de a zajok egyre hangosabbak lettek, és a fejemet hasogatták. Képtelen voltam visszakerülni abba a nyugodt, lebegő állapotba. A fájdalom egyre valóságosabb lett. Folyamatosan elértek a külvilág zajai, noha a testem még nem tudott reagálni.

Lassan a folyamatos zúgás is hangokká különült. Volt egy állandó pityegő hang, és fertőtlenítőszag terjengett. Még mindig túl ködös volt az agyam ahhoz, hogy összerakjam az apró darabokat. Néha halkabb hangok vegyültek a csendbe, de nem tudtam kivenni szavakat. Csak a hasogató fejfájás maradt, amit a zajok okoztak.

Próbáltam felidézni valami szép emléket, ami kizárja egy kicsit a külvilágot.

Az első alkalom jutott az eszembe, amikor kezét a legnagyobb természetességgel az enyémbe csúsztatta. Emlékszem, mennyire meglepődtem az egyszerű mozdulaton.

Azt hiszem, már túlságosan is megszoktam, hogy a lányok soha nem engem akartak, csak a testemet. Egy gyors numera, amivel henceghetnek a barátnőik előtt, de az utcán már ciki volt velem mutatkozni. Azt hiszem, nem is volt normális kapcsolatom előtte. Félelem nélkül mutatkozott velem, a mennyasszonyomnak adta ki magát, és olyan természetességgel fogta a kezemet, mintha mindig összetartoztunk volna. Furcsa és rémisztő érzéseket keltett bennem a viselkedése. Elkezdtem akarni őt, és birtokba akartam venni az egész lényét. Arra vágytam, hogy a nap minden percében rám gondoljon, vágyjon a jelenlétemre, a társaságomra.

Éreztem én ilyet valaha?

Nem.

Csak használtam a lányokat, ahogy ők engem, aztán mehettek. Nem voltak érzések, nem voltak bonyodalmak, hangos szóváltások. Azt hiszem, attól a pillanattól fogva nem is akartam érezni, amikor Tony először bántalmazott.

Brianna mellett a vágy felülírta a józan eszemet. Érezni akartam, szenvedélyesen szeretkezni, és veszekedni, más akartam lenni, normális, jobb ember. Olyan, aki méltó a szerelmére, és erős támasza lehet. Ehelyett csak újabb bonyodalmakat hoztam amúgy sem egyszerű életébe. Sokszor gondoltam rá, hogy jobb lenne elengedni, de képtelen voltam. Szükségem volt rá, hogy a helyes úton tudjak maradni.

Ha elmúlik ez az átkozott fájdalom, rendbe fogom hozni az életünket.

A szemem lassan engedett, és kinyílt résnyire. Nem ez volt életem legegyszerűbb feladata, de megoldottam. Nem tudtam, hol vagyok, és egy pillanatra pánikba estem. Aztán a fájdalom ismét áthaladt a testemen, és teljesen elfelejtettem a pánikot. Még meg sem mozdultam, mégis úgy éreztem, hogy darabokra szakítanak. Óvatosan megpróbáltam körbenézni. Láttam valamit, ami valaha a testem volt, majd megláttam az infúziós tűket. Vélhetően a monoton pityegés azt jelzi, hogy ver a szívem.

Hangok értek el hozzám, de alig bírtam kivenni a szavak jelentését.

– Kaden, hall engem? – kérdezte egy ismerős hang, de képtelen voltam felelni. A szám túl száraz volt, a testem túl fáradt. Képtelenség volt, hogy tovább nyitva tudjam tartani a szemem.

– Kaden, szeretlek, hallasz engem? – hallottam meg a szívemnek oly kedves és kétségbeesett hangot.

Próbáltam kinyitni a szememet, de nem ment. Túlságosan sok erőfeszítésembe került már az előző alkalom is. A testemnek jelenleg nem volt ennyi tartaléka.

Végül bólintottam, és hagytam, hogy a fáradtság újra magával ragadjon.

Élek, ő pedig mellettem van – jelenleg nem volt szükség ennél többre.