– Kaden, gyere egy kicsit ide a mamihoz! – hallottam meg anyám hívó szavát, és szinte repültem.
Imádtam, amikor szólított, hisz az mindig valami közös mókát ígért.
A konyhában volt, és épp a kedvenc muffinjaimat helyezte tálcára. Boldogan tapsikolva ugráltam, és máris elvettem egyet.
Kedvesen mosolygott rám, de most nem bujkált jókedv a szemében, ahogy mindig. Szerettem, mert az mindig játékot ígért, de nem bántam, ha ma kimarad. Épp beleharaptam a sütibe, amikor megfogott, és felültetett a konyhapultra. A szemünk egy vonalba került, én pedig boldogan kacagtam.
– Sose felejtsd el, Kaden, hogy nagyon szeretlek – súgta, és éreztem, ahogy megremeg a hangja.
– Semmi baj, mami, ne légy szomorú, nagyon finom a süti.
– Akkor jó, kincsem. Egyél, amennyi csak beléd fér.
– Nem baj, hogy
