Zoltán szinte megkövülten ült. Csak hallgatta Dowery szavait, csak nézte a könnyfátyolos szemét, a szája sarkában azt a meg-megvonagló, fájdalmas vonást.
Nem szólt semmit. De hogy nem szól, az is becstelenség, az már maga a hazugság. Vagy mégse?…
Anna meghalt. Igaz. George Dowery számára meghalt…
A régi Anna nincs többé, az, akit visszahozott az életbe, egy egészen más asszony. És magának hozta vissza, azért harcolt érte a halállal, azért gyógyította ki ebből a szerencsétlen szerelemből, mert ő is szereti, imádja…
Vegye úgy George, hogy még akkor meghalt, akkor, a búcsújuk idején. Vegye úgy, és próbáljon vigasztalódni.
– Nézze, őrnagy úr, az ön számára, aki olyan hódító férfi, fog akadni vigasztalás. Annyi szép nő közül válogathat, jön majd egy új szerelem…
– Szerelem, az soha!… Ő vo
