Randevú Rómában

Fejezet 2

ELSŐ RÉSZ

I.

I.A kertben még nyíltak a magnóliák. Édes illatuk összekeveredett a kesernyés füstszaggal, amit a hulló pernyékkel együtt idesodort a szél.

A lány a magnóliacserjék védelmező árnyékában egészen az ablakig osont. Kissé félrehúzta a függönyt, és benézett a szobába. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy azok odabent észrevegyék.

Most látta őket először. Ott ültek a nagy ebédlőasztal körül, vidáman beszélgettek, az egyik éppen nagyot nevetett.

Nem értette egy szavukat sem, angolul beszéltek.

„Angolok! Ellenség…” – gondolta valami babonás rémülettel.

Ma délután jöttek be a kis olasz faluba. Hajnalban még a németek voltak itt, a templom melletti nagy ház, amit felgyújtottak, még most is égett. Nem messze a háztól egy kilőtt harckocsi állt, mint valami megbénított óriási szörny. Lent, a Volturno-parton még ott hevertek a német katonák holttestei, mert nem volt, aki elföldelje őket. A faluból elvitték a férfiakat, csak a megrémült asszonyok és gyerekek maradtak itt, elrejtőzve a pincék mélyén.

– Giovanna! Giovanna!… – suttogta most egy hang a kert sötétjéből.

– Giovanna, hol vagy?

A lány nem mert megszólalni, mert azonnal észrevették volna, csak állt némán az ablak alatt, és hagyta, hogy az anyja keresse.

Azok, odabent, megint nevettek. Az egyik tiszt, éppen aki az ablakkal szemközt ült, egy nagy dobozból kekszet kínált. Nagy, négyszögletű csokoládés kekszet ettek.

Ettek…

A lány gyomrába fájón belemart az éhség. Hány napja nem ettek már rendesen! Tegnap még volt egy kis kenyér, de mára elfogyott minden, amit levittek a pincébe. Ki gondolhatta, hogy a harc ilyen sokáig tarthat? És ki gondolta, hogy a németek közben elvisznek mindent az éléskamrából, még az üres zsákokat is.

Vajon ezek is rabolnak? Ölnek?…

Talán nem… Nem látszanak olyannak. Ez, aki a kekszet kínálta, milyen fiatal. Milyen szőke a haja, és a szeme szelíden kék. A másik is szőke, aki folyton úgy nevet.

Nem lehetnek ezek olyan rosszak! Mi történne, ha bemenne, és kérne tőlük, akármit – csak ennivaló legyen! Ennivaló! Valami maradék, nem is magának. Beppónak vinné.

Szegény fiú, ott fekszik a pincében a szörnyű sebével, sír a fájdalomtól, és olyan éhes. Ha egy ilyen csokoládés kekszet vihetne le neki, csak egyetlen darabot…

Hirtelen elhatározással beszaladt a tornácra, de mielőtt bekopogott volna, a félhomályban megkereste tekintetével a falba vésett Madonna-képmást.

– Madonna mia, segíts!

Egy beidegzett mozdulattal keresztet vetett, aztán félénken bekopogott. Bentről hangos nevetés hallatszott, nem is vehették észre a halk kopogtatást.

Ismét kopogott, most már erősebben, bár közben egy pillanatra az az érzése támadt, hogy elszalad, mégsem merészkedik be.

– Come in! – hangzott most bentről.

Négy szempár szegeződött a bizonytalanul nyíló ajtóra, ahol félszegen, rosszul palástolt félelemmel állt egy fiatal lány. Vállig érő, kékesfekete hajával, nagy, sötét szemének riadt pillantásával végtelenül bájos volt, szinte megható. Tizennyolc éves lehetett, talán még annyi sem.

A tisztek közül Barcker kapitány beszélt legjobban olaszul. Ahogy megpillantotta a lányt, azonnal felugrott a helyéről, odasietett, és udvariasan az asztalhoz invitálta. Olyan hangnemben szólt hozzá, mintha legalábbis a londoni Mayfairben volnának, és nem egy most elfoglalt kis olasz faluban.

A lánynak jólesett ez a barátságos fogadtatás. Mind a négy tiszt bemutatkozott, és az asztalfőre ültették.

Barcker kapitány szorosan mellé ült, és rögtön heves udvarlásba kezdett. Többször is elismételte, hogy egész Olaszországban eddig nem látott ilyen szép kislányt, már csak ezért is érdemes volt megcsinálni a partraszállást. Micsoda kellemes meglepetés, igazán remek lesz, ha velük tölti az estét…

Közben kínálgatta mindenfélével, szendviccsel, süteményekkel és itallal. Így közelről jól szemügyre véve megállapította, hogy tényleg nagyon csinos. Ma éjszakára mindenesetre megfelel…

Barcker kapitány az a férfi volt, aki egyetlen kínálkozó alkalmat sem akart elmulasztani. Egy-egy kaland nem jelentett számára többet, mint a pohár whisky, amit szomjasan felhajt, aztán továbbmegy.

– Ez a kislány vagy egészen naiv, vagy már teljesen romlott. Beállít ide, késő este, vadidegen férfiak szobájába…

Barcker kapitány végigment már néhány kifosztott, kiéheztetett olasz városon. Látta a fiatal lányokat, akik egy doboz konzervért vagy egy tábla csokoládéért árulták magukat a megszálló katonaságnak.

Ez is nagyon éhes. Akármilyen illedelmesen eszik. Látszik rajta, ki van éhezve. Szegényke! A szeme olyan ártatlan gyerekszem.

Talán még szűz…

Nem, ez nem valószínű, a németek sokáig voltak itt, erőszakoskodtak mindenkivel. Jó lesz vigyázni, nincs az a kaland, ami megérné, hogy rossz következményeivel bemenjen egy hadikórházba. Az a sok csinos doktornő mind mulatna rajta…

Bunny, a kis szőke hadnagy is megkínálta a lányt a csokoládés kekszéből. Neki is nagyon tetszett. Az egészen északi típusú férfiak elragadtatásával bámulta a kreol bőrét, mélyfekete haját.

De tudta, hogy számára csak a bámulás lehetősége marad. Barcker úgyis lefoglalja saját magának a lányt.

Bunny még nagyon tapasztalatlan volt, a tisztek tréfáinak ez volt a kedvenc célpontja, a Bunny ártatlansága…

Clarcke főhadnagy nem örült a váratlan vendégnek, már szeretett volna lefeküdni. Ma végre ágyban alusznak. Micsoda gyönyör!

Ha maga a milói Vénusz hívná nászéjre, akkor is inkább egy kényelmes ágyat választana, ahol kedvére kialhatja magát. Ebben a házban négy ágyat is látott, már kinézte magának a másik szobában azt a nagy, bárkára emlékeztető alkotmányt, matracok is voltak benne. Csak az a nagy Szent Antal-kép ne függne felette, a vastag rámában, még ráesik éjjel. A fedezékből élve került ki, itt meg majd Szent Antal végez vele! Remélhetőleg Dowery őrnagy nem ezt a bárkát választotta, ő a rangidős, övé a választás joga.

Dowery őrnagy némán ült, egyikük sem vette észre a megdöbbenést, amikor a lányt megpillantotta. Barnára sült arca hirtelen elsápadt, majdnem felkiáltott: Mirjam!…

Hihetetlen volt ez a hasonlatosság. Mintha Mirjam lépett volna be, a nagy, égő fekete szemével… Varázslat játszik vele? Ugyanaz a riadt kis mosoly az arcán, amivel Mirjam lépett be hozzá, azon a téli estén, mikor megjelent az életében…

Az évek távlatából most felmerült a kis félvér lány, az egyiptomi szeretőjének képe.

Ez, aki itt ül az asztalnál, mégis más. A bőre világosabb, a szája vékony. Mirjam szája olyan volt, mint senki másé. Mintha a perzselő forróságát, a vad, szenvedélyes szerelmét mint egy bélyeget viselné az ajkán.

De a hangja ugyanaz. Halk, lágy, kicsit éneklős. Vagy csak ez a dallamos olasz nyelv teszi olyanná.

Eddig még nem szólt a lányhoz, pedig tudott olaszul. Most felé fordult, és megkérdezte a nevét. Egy pillanat századrészéig úgy érezte, valami csoda folytán ezt is csak Mirjamnak hívhatják. De nem.

– Giovanna a nevem – mosolygott a lány, és felnézett az őrnagyra, aki eddig olyan mereven hallgatott. A többiek mind beszéltek, a fiatal, szőke hadnagy még egy szótárt is elővett, abból állította össze a mondatait.

A lány már levetette félszegségét, a gin, amit megitattak vele, megoldotta nyelvét. Elmondta, hogy apja itt, a faluban tanító, de elvitték, hogy hová, nem lehet tudni. Vőlegénye is van, mondta büszkén – repülő! Már három hónapja az sem írt, ki tudja, mi történt vele?…

– Biztosan talált egy másik menyasszonyt magának! Látja, nem érdemes hűnek lenni – tréfálkozott Barcker kapitány. – Leghelyesebb, ha sürgősen visszacsalja! Illetve csaljuk, mert én boldogan vállalkozom erre a feladatra!…

A lány egész gyengén elmosolyodott. Aztán gyerekes komolysággal hozzátette: – Filippo nem olyan! Mielőtt elment, megcsókolt, és ez a csók a jegyesemmé tette…

Barcker kapitány majdnem elnevette magát. Ilyen ostoba kis teremtés! Talán még a gólyamesében is hisz.

– És a jegyese legalább jól tud csókolni? – kérdezte gúnyosan.

Giovanna elpirult. Sápadt, kreol bőre bíborszínt váltott. Nagyon szép volt ebben a pillanatban. Barckernek most még jobban tetszett, most már semmiképp sem akarta kihagyni.

„Mégis szűz” – gondolta, és a sok mulatóbeli olcsó lány után, akik itt Olaszországban az útjába akadtak, ez igazán remek fogás lett volna…

Micsoda szerencse, hogy éppen ebbe a házba szállásolták be magukat. Bunny ötlete volt. Úri háznak látszott, és eléggé tisztának. Ráadásul ez a szép lány…

Szegény Bunny, most ismét lecsúszik, ha ez így megy, hát a háború végéig megőrizheti az ártatlanságát. De ez a kislány, ez kevésbé…

– Hol alusznak?– kérdezte.

– Odalent a pincében. Ott rendezkedtünk be, mert folyton bombáznak a repülők. Ilyenkor este borzasztó!… Nem is értem, hogy ma nem jönnek, ilyenkor már mindig…

– Hát hogy jönnének, hiszen azok a mieink voltak, Royal Air Force! Most, hogy kifüstöltük innen a németeket, nyugodt lehet, saját magunkat csak nem fogjuk bombázni!

– Már nem lesz több légiveszély? – kérdezte bizakodva a lány. – Talán már fel is költözhetnénk a pincéből?

– Nyugodtan, egész nyugodtan feljöhet – biztosította Barcker, de közben rájött, jobb, ha a lány családja a pincében marad. Neki elég, ha a lány felköltözik. – Kik vannak még odalent? – kérdezte.

– Az édesanyám meg az öcsém. A szolgálónk az elmenekült. Szegény öcsém sebesülten fekszik, nagyon rosszul van. A németek elvitték sáncot ásni, pedig még csak tizenöt éves. Jött egy akna és… A repeszdarabok a lábába mentek, de ott hagyták a sáncnál, vérében, félholtan… Másnap egy falubeli öreg bácsi hazahozta a taligáján…

A lány hangja remegett a felindulástól, de visszatartotta a sírást. Tekintete a kekszes dobozra esett.

– Vihetnék neki egy szeletet ebből a csokoládésból?

Bunny arca felragyogott.

– Hogyne, természetesen! Nem egyet, vigye az egész dobozt. Van még egy másfajta kekszem is, azt is szívesen odaadom, azon még több a csokoládé.

Már ugrott is fel, és a szoba sarkában felhalmozott poggyászok között keresgélt.

– Megvan! – kiáltotta diadalmasan. Örült, hogy most lefőzheti Barckert, aki csak udvarol, beszél, de arra nem is gondol, hogy valamit adhatna a lánynak.

– Nagyon köszönöm – mondta a lány Bunnynak. – Szegény Beppo nagyon fog neki örülni. Sietek le hozzá, úgyis már át kell kötni a sebét, estére mindig átázik, borzasztó…

– Van steril kötszerük? – kérdezte Dowery őrnagy. – Mert ha nincs, szívesen adunk.

– Köszönöm – rebegte Giovanna –, maguk olyan jók!

A könnyes, hálás tekintete most megint megzavarta Doweryt, mintha csak Mirjam nézne rá…

Bunny rögtön vállalkozott, hogy ő majd bekötözi a fiú sebét. Kijelentette, hogy a tiszti iskolában is ő volt a legügyesebb az elsősegély-nyújtási gyakorlatokban.

Barcker kapitánynak ez sehogy sem tetszett… – Mi az ördögöt tolakszik Bunny, hagyná őt kettesben a lánnyal. Biztosan nem unatkozna vele odakint a koromsötét kertben. De Bunny velük megy, fontoskodik, ő is jön a pincébe. Kötözni! Na sebaj, később majd csak lerázza, elküldi.

A lány a hóna alá szorította a két nagy dobozt, mint valami értékes zsákmányt. Illedelmesen megköszönte a vacsorát is, aztán hirtelen eszébe jutott egy angol szó, hogy mondják: jó éjt. Egy divatos dalnak volt a refrénje, gyakran hallotta a rádióban.

– Good night! Good night!

A hangja édes volt, és szinte belenyilallt George Dowery szívébe. Szerette volna megsimogatni a lány arcát, vagy valami gyöngéd szót mondani neki. Igen, valami furcsa gyöngédség fogta el a lánnyal szemben, már az első pillanatban. Vajon Barcker mit akarhat vele? Nem kétséges, csak egyet akarhat… Jó, hogy Bunny velük megy.

Barcker dühös volt. Ahogy kiléptek a sötét kertbe, rögtön belekarolt a lányba. Közben mintegy véletlenül hozzáért a lány melléhez. Keményen feszülő kis melle még izgatóbb volt a vékony selyemblúzon át, mintha födetlen volna…

Barcker most ismét hozzáért, de ez már simogató mozdulat volt, bár még mindig véletlennek vehette, tekintve a teljes sötétséget, ahogy ügyetlenül botorkáltak a pince felé.

A lány mintha mégis észrevett volna valami szándékosságot, most Bunnyhoz húzódott, sőt megfogta a hadnagy kezét.

– Majd vezetem magukat, itt lépcső van, vigyázni kell!

A ház végében külön kis épület volt a pince. Rozoga lépcsőkön haladtak le, ócska hordók, kerti taligák és egy fok nélküli létra tűnt fel Barcker most felkattantott zseblámpájának éles fényében. Újabb ajtó következett, mielőtt ide beléptek, a lány bekiáltott:

– Én vagyok! Én vagyok, ne féljetek!

Az ajtó kinyílt, kövér, fekete hajú asszony állt az ajtóban, rémülten tekintett a két idegen katonatisztre. De ezek barátságosan, olaszul köszöntötték. Az egyik, a fiatalabb még kezet is nyújtott neki.

– A tiszt urak igen jók! – mondta Giovanna. – Nézd, anyám, mit adtak nekem, egyél belőle! És Beppónak kötszert, orvosságot… És a hadnagy úr beköti a sebét. Beppo meg fog gyógyulni, jobban lesz rögtön!

Az asszony lassan felengedett. A rémület lassan bizakodó mosollyá vált az arcán, és szapora, gyors beszéddel betessékelte őket a helyiségbe.

Egy füstölgő mécses világította meg a szobának alig nevezhető lomtárt, ahol a falak mellé kerti szerszámok, ásók, kapák, gereblyék voltak támasztva, a sarokban egy sezlonon magasra polcolt dunyhák alatt egy fiú feküdt. Sovány gyerekarcából nagy, lázasan csillogó fekete szempár tekintett rájuk. A fogai vacogtak a láztól, keskeny homlokán verítékcseppek gyöngyöztek.

– Beppo drágám, nézd, mit hoztam neked! Finom csokoládét!

Kibontotta ezüst burkából a kekszet, és odanyújtotta az öccsének. De az félrehúzta láztól cserepes ajkát.

– Beppo, carissimo mio! Beppo, egyél, nagyon finom! Hiszen éhes vagy! Nem vagy éhes?…

A fiú nem válaszolt. Fátyolos, révült tekintetével mintha a mennyezet dohos boltívét nézegetné, nem is nézett a nővérére.

Az asszony az ágy lábánál sopánkodott. Pergő, gyors szavaiból alig érthettek valamit. Átkozta a németeket, elvitték ezt a gyereket sáncot ásni, pedig mondta nekik – kérem, ez csak tizenöt éves, még nem köteles menni! De vitték mégis! Most itt van, csupa repeszdarab a lába, el is gennyedt már, majd még nyomorék lesz örök életére, vagy meghal… Úr Jézus, még meg is halhat!

– Mentsétek meg a tiszt urak, Jézus szent szívére kérem, mentsék meg, ez az egyetlen fiam! Mindenünk odaveszett, ki lettünk rabolva, az uramról sem tudok, csak ez az egyetlen szép fiam, ez ne haljon meg nekem!…

A két tiszt tanácstalanul állt az ágy mellett. A fiú szemlátomást nagyon rosszul volt. Tekintete a semmibe meredt, nem látta se a nővérét, se őket. Valami ködös messzeségben egy parancsnokot látott, nagy tornacsarnokban menetelni kellett…

– Nem bírok! – akarta kiáltani. – Nem bírom emelni a lábam, fáj! Fáj! De a parancsnok csak vezényelt, a balilláknak most éljenezni kellett:

– Evviva Mussolini! Evviva il duce!

Rekedten tört elő a hang a fiú cserepes ajkáról. Barcker ránézett Bunnyra. A fiatal hadnagy zavarban volt, kínos, mikor a megszálló angol haderő tisztjei előtt éppen Mussolinit éltetik. De hát ez a fiú önkívületben van szegény…

– Megpróbálom átkötni a sérüléseit, itt a steril géz – mondta, és felhajtotta a takarót.

Giovanna és az anya is segített. A fiú lábai törülközőkbe voltak kötözve, mindegyiken már átütött a vér és genny. Mikor Bunny hozzáért, a fiú felordított fájdalmában.

Bunny még egyszer megpróbálkozott, de a fiú még nagyobbat ordított, és fájdalmában szinte feldobta magát. Az átázott törülközőkből undorító gennyszag áradt, és az aludt vér émelyítően édeskés szaga.

Barcker elfordította a fejét. Sehogy sem volt ínyére ez az egész dolog. Ez a családi jelenet, a siránkozó asszony meg ez a fasiszta kölyök. Semmi köze hozzájuk, a lány szép, az tetszik neki, de ezekkel nem hajlandó az idejét vesztegetni. Akkor inkább lefekszik, végre is napok óta nem aludt ágyban.

– Kórházba kell vinni a fiút, csak ez az egy megoldás – mondta.

– Igen, kórházba, ott megmentik, ugye? Ott nem hagyják meghalni az én kis drágámat! – siránkozott az asszony. – Kedves jó tiszt urak, vitessék kórházba!

– Sajnos azt most nem lehet. Talán egy-két hét múlva, ha előrébb jön a hadtápvonal, lesz kórház is itt. De most… Nem is tudnám megmondani, milyen távolságra van innen a legközelebbi hadikórház.

– Egy-két hét… – ismételte a lány. – De hisz addig meghal! Biztosan meghal… Nézze, már egészen eszméletlen. Most lett ilyen rosszul, mikor felmentem, még beszélt, szólt hozzám, kenyeret kért. Ó, mentsék meg, próbálják kórházba juttatni!…

Most a lány könyörgött, és ez inkább hatott Barckerre. De nem tehetett semmit.

– Nézze, a legközelebbi kórház innen elérhetetlenül messze van. Különben is az öccse polgári személy. Ez itt szigorúan hadizóna, most nem tehetünk semmit. Igazán sajnálom…

– Talán az őrnagy úr tehetne valamit – ajánlotta Bunny, aki röstellte, hogy sebkötözési tudományát nem mutathatta be a lány előtt. – Az őrnagy úr talán tehetne valamit…

– Meg fogom kérni – mondta a lány –, most azonnal megkérem!

Mikor ismét kijutottak a pincéből, Barcker szinte fellélegzett. Már egyenesen az idegeire ment az olasz asszony sopánkodása, ez az egész buta helyzet. A lány tetszett neki, de ez nem ok, hogy ott virrasszon abban a bűzben, a fiú mellett.

Háború van, különb emberek is meghalnak. Dowery sem tehet semmit, legfeljebb valami biztató ígérettel megnyugtatja a lányt. Legalább nyugodtabb lesz, és akkor kihívja a kertbe sétálni. A többi aztán jön magától… Jó, hogy a sarokszobát választotta magának, kulcs is van az ajtón.

Gyönyörködve nézett a lányra, aki kipirultan és izgatottan sietett most az őrnagyhoz.

George Dowery már éppen lefeküdni készült. Még elszívott egy cigarettát, megitta a maradék whiskyjét. Clarke főhadnagy nagyokat ásított, és azon bosszankodott, hogy elhagyta a pizsamáját.

– Ma végre ágyban alhatom, és erre nincs meg az egyetlen pizsamám! Nem láttad a pizsamámat? – kérdezte a belépő Bunnytól. – Te rakosgatsz mindig!

– Azt a csíkosat? De láttam, kölcsönadtam egy zebrának. Szerencse, hogy elveszett, olyan voltál benne, mint egy Sing-Sing-rab!

Clarke elnevette magát. Ez a széles, vidám nevetés most bántóan hatott a lányra, aki a félholt testvére mellől jött be.

– Őrnagy úr, kérem, könyörgök, juttassa kórházba az öcsémet! Meghal különben, biztosan meghal…

Könnyes tekintetével könyörögve nézett fel Doweryre. Megragadta a kezét, úgy kérte.

– Őrnagy úr, tegye meg, biztosan meg tudná tenni, szegény Beppo már eszméletlen, biztos vérmérgezése van. Kórházban még meg tudnák menteni! Mentse meg, az egyetlen testvérem, oly nagyon szeretem.

George Dowery elfordította a fejét. Nem bírta el ezt a pillantást, mintha csak Mirjam könyörögne. Mirjam, aki hiába könyörgött neki…

Hiába, mert otthagyta, és mégis Kairóba ment. Ott feküdt Mirjam meztelenül a kereveten, karcsú, bronzszínű testét szinte rázta a vad zokogás, ő mégis elment… Azután nem látta többé, csak egyszer még, a gyilkolás tébolyult pillanatában. Mirjam ölni akart. Ölni tudott volna féktelen szenvedélyében… Mi történt aztán? Szegény kis Mirjam halálának titkát az alexandriai rabkórház őrzi… Pedig meg lehetett volna menteni. Meg kellett volna menteni idejében, de ő elkésett.

„Elkésett, kapitány úr – mondta az írnok, ott, a börtönirodában –, tegnap temették…”

– Őrnagy úr, ha most nem vitetjük kórházba, elkésünk vele! Tegye meg, tegyen valamit!…

Giovanna nem értette, miért fordítja el az őrnagy az arcát, talán haragszik, talán mégis túl nagy merészség a kérése.

– Rendben van. Én magam viszem kórházba. Bunny, intézkedj, a kocsim perceken belül legyen itt! Most pedig adjatok egy térképet!

A tisztek összenéztek. Az őrnagy tisztára meg van őrülve. Ma végre kipihenhetné magát, ágyban alhatna, a napokig tartó támadás elvégre nem volt gyerekjáték, és erre fogja magát, és sebesültet szállít.

Az őrnagy a térkép fölé hajolt.

– Azt nézem, hogy juthatnék el a 418-as hadikórházba.

– Sehogy! – szólt közbe Barcker, akinek egyáltalán nem tetszett ez a fordulat. Még nem tudta, a lányt is viszi-e, vagy az itt marad. Ha igen, akkor rendben van, de ha a lány is megy, akkor…

Az őrnagy tovább tanulmányozta a térképet.

– A Volturno túlsó partján volna egy amerikai hadikórház, de úgy látom, a híd fel van robbantva. Marad mégis a 418-as.

A lány megbabonázva nézett az őrnagyra. – Hát megteszi, megmenti Beppót…

Nem is tudott most szólni, csak várt, mi lesz most, mi következik.

– A fiút csomagolják takarókba, aztán mehetünk. Úgyis késő van, hajnalra pedig szeretnék visszajutni! Addig is, ha valami előadódna, Barcker kapitány helyettesít. Ha esetleg keresnek… – hát terepszemlén vagyok…

– Itt a kocsi – jelentette a sofőr.

Néhány perc múlva Barcker megrökönyödve látta, hogy a lány is megy. Az eszméletlen fiút felrakták a kocsira, az anyja siránkozva segítette fel, és még egy takarót borított rá.

A lány mellé ült, félig az ölébe vonva a beteget.

– A jóságos Jézus vezérelje az útjukat! – rebegte az asszony, és siránkozva keresztet vetett.

II.

II.Terrandolában, egy falunál nagyobb, de városkának mégsem nevezhető helységben volt a 418-as hadikórház. Egy iskolát alakítottak át erre a célra, kívül-belül kifestették az ódon, kétemeletes épületet, amely most szinte ragyogott a tisztaságtól, vakító fehérségtől. Az osztályokból kórtermek lettek, a földszinten külön terem a polgári sebesülteknek.

Ha valaki belépett a kórházba, rögtön olasz beszéd ütötte meg a fülét, mert az olaszok még sebesülten, betegen is örökösen zsibongtak, kiabáltak, ha jobban voltak, még énekeltek is. Mikor a kedvencük, Gibbs doktor kisasszony lépett a kórtermükbe, nem törődve a többszöri figyelmeztetéssel, hogy ez tilos, mindig éljenezni kezdtek.

– Evviva la dottoressa! Evviva la bella dottoressa!

A doktornő ilyenkor elmosolyodott, de kijelentette, ha még egyszer így lármáznak, akkor holnap egyáltalán be sem jön hozzájuk. Elvégre késő este van, a többi kórteremben alusznak már.

Ma éjjel, mint leggyakrabban, megint Gibbs doktornő volt az ügyeletes. A két másik alorvos jobb szórakozásnak tartotta bemenni a városkába, ahol egy tavernában jó cinzanót mértek, és valódi jambózenekar játszott.

Ellen Gibbs főhadnagyi rangban szolgált a hadseregben. Ha valaki először látta, nyugodtan nézhette fiatal medikának. Simán hátrafésült, világosbarna hajával, csontkeretes szemüvege mögül élénken csillogó tekintetével olyan volt, mint egy diáklány. De a szája sarkában volt egy energikus vonás, és olykor, ha túlságosan kimerült, ez a vonás élesen kirajzolódott, és szinte szigorúvá tette különben kedves arcát.

Ellen rengeteget dolgozott, sokáig teljesített szolgálatot kint a tűzvonalban, egy segélyhelyen, ahová nőket csak nagy ritkán osztottak be. Igaz, hogy a zubbonyán olyan kitüntetést viselt, amelyre bármely férfi is büszke lehetett volna.

– Remélem, ma könnyebb éjszakánk lesz, mint tegnapelőtt – mondta Miss Perkins, az ügyeletes ápolónő, miközben a tükör előtt feltette a fityulát gondosan kibodorított fürtjeire.

– Már megint kifestette a száját, Miss Perkins, mi értelme van ennek, ha szolgálatban van? – kérdezte a doktornő, és a hangjában határozott rosszallás volt.

– Mi értelme van?… – mosolygott az ápolónő. – Szeretek mindig csinos lenni, hiszen sohasem tudhatom, melyik percben hoznak be valakit, akinek érdemes lenne megtetszeni! Minden hordágyra úgy nézek, hogy nem tudhatom, a rajta fekvő sebesült nem a nagy sanszot jelenti-e számomra…

– Ha így gondolkozik, Miss Perkins, helyesebb lenne, ha egy cukrászdába menne kiszolgálónőnek, és nem a frontra ápolónőnek!

– Téved, doktornő! A cukrászdába a férfiak mindig párosával térnek be, de ha egyedül, akkor sem érzik azt a meghatott hálát, ha egy csésze teát szendviccsel elébük teszek, mint ha itt egy lényegesen prózaibb edényt tolok alájuk, és orvosságot adok szendvics helyett…

A doktornő elnevette magát. Tetszett neki ez a gátlástalan őszinteség.

– És mondja, eddig hány kérője akadt a sebesültek közül?

– Négy vőlegényem volt eddig, de sajnos, mint utóbb kiderült, a legtöbb ezek közül nős volt.

– Na látja, kár volt a sok rúzst elpazarolni, főleg pedig azt a sok időt, amit ezzel a hajbodorítással eltölt!

– Dehogy volt kár! Sőt, megbocsát a doktornő, ha azt mondom, szintén jól tenné, ha kibodorítaná a haját, sokkal jobban állna, mint így simán hátrafésülve.

– Én nem akarok senkinek sem tetszeni – mondta elutasítólag a doktornő, és a kórháznaplót kezdte lapozgatni.

Miss Perkins vállat vont. „Furcsa nő – gondolta –, túl komoly, az a baja. Pedig milyen csinos még így is, ezzel az örökös szemüvegével. Azt mondják, a kórházparancsnok megkérte a kezét. Vajon igaz-e? Mi lenne, ha egyszerűen megkérdezném tőle?”

– Ne vegye tolakodásnak, doktornő, de mikor szabad gratulálni? Úgy tudjuk, rövidesen férjhez megy a kórházparancsnok úrhoz…

– Rosszul tudják, mert nem megyek hozzá. Egyáltalán soha nem megyek férjhez – tette hozzá, és hangjában mintha valami fojtott keserűség bujkált volna.

Miss Perkins már meg is bánta, hogy megkockáztatta a kérdést. Felesleges bizalmaskodás volt, legjobb, ha most sürgősen eltűnik. Halkan kiment a szobából, ha kell, majd csengetnek érte.

Ellen Gibbs összecsukta a kórháznaplót. – Soha nem megyek férjhez… Furcsa. Ezt ilyen határozottan még nem jelentette ki senkinek. Most mintha saját magát is meglepte volna ez a kijelentés. Úgy látszik, ez a mondat így készen, megfogalmazva már benne élt régen, csak alkalom kellett rá, hogy kimondja. De miért?… Tényleg hozzámehetne Sullivan doktorhoz. Jó ember, okos ember, kitűnő orvos. Ha véget ér a háború, közös rendelőt nyithatnának Londonban, a Harley Streeten. Kis Sullivanokat szülhetne, aztán lassanként abbahagyná a kutatómunkát, kísérleteiről nem írna cikkeket a szaklapokba, hanem pudingreceptekkel kísérletezne, amelyeket a szakácsnőjével tárgyalna meg.

Nem. Nem vágyik erre. Az önállóságát, a függetlenségét nincs kedve feláldozni. Ezt egy férfi sem érné meg. Vagy mégis…

Eszébe jutott valaki, akiért mindezt boldogan feláldozta volna. De annak nem kellett ez az áldozat. Sőt. Ő maga sem kellett. Egy napon elment, udvarias búcsúszavai már nem jelentettek semmit… Fájt nagyon, de Ellen tudta fegyelmezni magát. Egyetlen könnyet sem ejtett. A szerelmi bánatot szentimentális varrólánykáknak találták ki, nem neki…

Sullivan doktorral odakint a tűzvonalban ismerkedett meg. Kölcsönösen csodálták egymást. Ellen a doktort, aki a legnagyobb aknatűzben olyan hidegvérrel operált, amputált, mintha egy jól felszerelt szanatórium nyugodt légkörében tenné. Sullivan viszont Ellent bámulta, aki képes volt a saját fekhelyét átadni egy sebesültnek, még akkor is, ha már több éjjel egyhuzamban dolgozott, és hetvenkilós operáltakat cipelt le egymaga a bunkerba, ha hirtelen senki sem volt kéznél.

Most, hogy Sullivant parancsnoknak nevezték ki a 418-as hadikórházba, első dolga volt, hogy Ellen Gibbset behozta ide. Itt már volt alkalom hosszabb beszélgetésekre, nagyon sokra becsülték egymást, mint orvos és mint ember is – de mint nő és férfi, nem, így sohasem álltak szemben egymással.

Az örökösen pletykázó ápolónők persze félreértették ezt a barátságot, de flörtnél még ők is többre tartották, és házasságot szimatoltak. Sullivan doktor tényleg házasságra gondolt, ha egyelőre nem beszélt is róla, de nem akart elébe vágni a dolgoknak. Egy esetleges visszautasítás nagyon bántotta volna. Túl volt már a negyvenen, viszont Ellen csak huszonnyolc éves volt. Tökéletesebb élettársat, mint Ellen, nem tudott volna elképzelni a maga számára. Ugyanaz a lelki konstrukció, mint ő maga. Testileg valószínűleg kissé frigid, mert ha nem volna az, alkalmat adott volna a közeledésre, vagy viszonya volna valamelyik fiatal tiszttel. De nincs, ez biztos.

Tényleg, Ellent nem érdekelte senki. Ha szabadnapos volt, cikket írt vagy tanult. Minden pénzét drága szakkönyvekre költötte, egyetlen ruhája sem volt. Ha nem az orvosi köpeny volt rajta, akkor a főhadnagyi zubbonyt hordta, női ruhája nem volt egy sem. Néha kísértés fogta el, ha látta az olasz nőket, akik alaposan kiöltöztek a megszálló angol csapatok számára, ezerszínű empriméruhákban pompáztak, és virágos florentinkalapokat viseltek.

Egy napon végre Ellen is elhatározta, hogy selyemruhát vásárol, már csak a florentinkalap kedvéért. Szabadnapos volt, bement a városkába, de mikor egy könyvkereskedő kirakatában egy régóta keresett, különleges, latin nyelvű szakkönyvet pillantott meg, nem tudott ellenállni, bement, és megvette. A ravasz olasz olyan borsos árat kért, hogy Ellen először megdöbbent, de végül mégis úgy tért vissza a kórházba, hogy a szalagos florentinkalap helyett a vaskos orvosi könyvvel tért meg, melyet úgy szorongatott a hóna alatt, mint valami zsákmányt.

Ma éjjel is, hogy ügyeletes volt, lehozta magával, hogy jegyzeteket készítsen belőle.

Az éjszaka csendesnek ígérkezett, alig volt légi tevékenység. Az arcvonal is jóval távolabbra került, a gyorshadtest az utóbbi két napban ismét nagy tért nyert, már átjutottak a Volturnón.

Ellen nyugodtan dolgozott. Miss Perkins néha benézett, de aztán visszavonult a folyosóra, ahol a kék éjszakai égő homályos fényénél szorgalmasan kötött. Pulóvert készített, a legközelebbi vőlegénye számára, aki egyelőre még meg sem jelent a láthatáron. Az eddigi vőlegények is kaptak tőle efféléket, egyáltalán, Miss Perkins ugyanolyan szorgalommal kötötte a pulóvereket, mint az ismeretségeket.

Nem is volt olyan utolsó dolog az ő vőlegényének lenni, kimondottan adakozó természetű nő volt, aki az érzelmein kívül dupla adag kompótokkal, csokoládéval, saját kötésű sálakkal halmozta el a kiválasztottját, na meg fényképeivel, de ezeket elvégre nyugodtan el lehetett dobni, fő, hogy amíg a jegyesség tartott, a szíve felett viselje az illető.

Éjfél előtt megszólalt a csengő. Odalent nagy dörejjel felcsapódott a nehéz tölgyfa kapu, és autó gördült be rajta. Beteget hoztak.

Ellen abbahagyta a munkát, és lement a felvételibe. Megrökönyödve pillantotta meg Miss Perkinst, aki a mosdó feletti tükörben az arcát púderozta.

– Ez mégis túlzás, hogy ilyenkor készíti ki magát, ahelyett hogy a sebesültnek készítené az ágyát!

– Bocsásson meg, doktornő, máris csinálom az ágyat…

– Kit hoztak be? Biztosan megint egy „sanszot” a maga számára!

– Nem, dehogy! Egy olaszt, még gyerek…

– Hát akkor minek szépíti magát, kinek?

– A kísérőjének. Jaj, micsoda remek férfi! Egy fiatal őrnagy, az hozta be a kocsiján a fiút. Bemutatkozott nekem, Dowery őrnagy…

– Hogy mondja? Dowery?

– Igen. A doktornő ismeri talán?

– Ismerem.

Ellen furcsa izgalmat érzett. George Dowery van itt. A nagy szerelmi dráma hőse, aki nem is sejti, hogy ebben a drámában ő, a szerény kis doktornő is szereplő volt…

George Dowery ott állt a folyosón, és az ügyeletes tiszttel beszélt. Az olasz fiút hordágyra emelve éppen vitték az ambulanciára. Egy lány is volt velük, nyilván a fiú testvére.

A homályos folyosón, a gyér kék fényben első pillanatban nem ismerte meg a doktornőt. Nagyon ismerősnek tetszett ez a szemüveges, fiatal arc, mikor aztán megszólalt, a hangjáról ráismert.

– Gibbs doktor kisasszony!… Ez aztán meglepetés! Hogy kerül ide Terrandolába?

– Főhadnagy vagyok, itt dolgozom most.

– Mikor jött el Egyiptomból?

– Nem sokkal később, hogy a Gold Stream Gárdát elvitték.

Ellen tudta, hogy most csak egy kérdés következhet. Mi történt Annával?… Mi történt az asszonnyal, akit George Dowery annyira szeretett…

Ellen még nem döntötte el magában, hogy erre mit fog válaszolni. Hirtelenjében fogalma sem volt, mit mondjon. Az igazat? Vagy valami sablonos kitérő választ? Mindenesetre időt akart nyerni, legalább néhány percet.

Otthagyta az őrnagyot, és besietett az ambulanciára, hogy megnézze a sebesültet. A fiú nagyon rossz állapotban volt, magas seblázában félrebeszélt.

Ellen bemosakodott, hogy ellássa a sérüléseit. Az egyik comb már üszkösödött, talán csak amputáció segíthetne. Le kell hívatni Sullivan doktort.

Miss Swithin, a műtősnő elszörnyedt, mikor a piszkos, átázott kötéseket leszedte.

– Hogy ezek az olaszok milyen mocskosak, aztán csodálkoznak, ha vérmérgezést kapnak!

– Ne sopánkodjon, Miss Swithin, hanem siessen! Rögtön lejön Sullivan doktor!

– Amputáció lesz?

– Reméljük, nem. Szegény gyerek, olyan fiatal még…

A fiú most felnyitotta a szemét. Lázas, révült tekintettel nézett körül a fehérre festett helyiségben, az idegen arcokra, a szemüveges orvosnőre, aki fölé hajolt és megsimogatta a homlokát. Az öreg műtősnőre, aki most egy injekciós tűvel közeledett felé.

– Beppo! Drága kis testvérem!

Az olasz lány somfordált be az ajtón, félénken közeledett a fiúhoz. Ugyanaz a nagy fekete szempár, mint a fiúé, de telve bizakodással.

– Ugye meggyógyítják? Ugye nem hal meg?

Miss Swithin szigorúan rámordult, hogy azonnal menjen ki, hogy merészelt ide egyáltalán bejönni. De Ellen szelíden megnyugtatta, ne féljen, nem lesz semmi baj, csak menjen ki.

Kint, a folyosón türelmetlenül várakozott Dowery őrnagy. Már alig várta, hogy a doktornő kijöjjön, és beszélhessen vele.

Talán tud valamit Annáról. Azon a napon, mikor az Admiral Nelson kifutott az alexandriai kikötőből, azon a napon még ott volt vele Ellen Gibbs, még találkozhatott vele, beszélhetett vele.

George alig tudott uralkodni az izgatottságán, most, végre most, valami hírt hallhat róla… Lehetetlenül hosszúnak tűnt az idő, míg a doktornő visszajön.

Közben a kórházparancsnok is lejött, azzal is kellett néhány udvarias szót váltani, na meg ezzel a kis ápolónővel, aki itt sürgölődik körülötte, csábmosolyokat vetve rá, ahelyett hogy a pokolba menne már. Aztán itt a kis olasz lány. Ez nem mer szólni, csak félénken ácsorog, a műtőbe bemerészkedett, onnan kizavarták. Ha most megtud Annáról valamit, ennek a kislánynak köszönheti, illetve saját magának, hogy behozta ide a fiút. Micsoda véletlen. Bejön ide, a 418-asba, és az első, akit meglát, Gibbs doktornő, az alexandriai Szent Nepomuk Kórház orvosnője.

Végre! Nyílik az ajtó, és kihozzák a fiút. A kis kacér ápolónő legalább eltűnik, de most meg a kórházparancsnokkal kell beszélgetni.

– A fiú rendbe jön, amputáció nélkül. Szerencsére még idejében került ide, holnap már késő lett volna. Szepszises tünetek mutatkoztak már…

Sullivan doktor hosszas fejtegetésekbe kezdett, majd érdeklődött az előnyomulás felől.

George válaszolgatott, de végül is eljutott arra a pontra, amikor a türelme elhagyta.

– Beszélhetnék magával négyszemközt, Gibbs doktornő? Valamit okvetlenül szeretnék kérdezni…

– Kérem, a világért sem zavarok – mondta Sullivan sértődötten, és elköszönt.

– Annáról tud valamit? Találkozott vele az után, hogy én elkerültem Alexandriából?

– Nem találkoztam. De tudom, hogy elment, vissza Európába. Szeptember tizenhetedikén ment, az utolsó hajóval, az Esperiával…

– Ilyen pontosan megjegyezte a dátumot?

– Igen, mert azzal a hajóval ment el Zilahy Zoltán is…

– Az a szimpatikus magyar orvos, aki megmentette Anna életét?…

– Igen…

Ellen most egy pillanatig tétovázott, hogy elmondjon-e mindent, vagy jobb, ha mégsem kavarja fel az őrnagyot. Minek? Nem volna értelme…

– Beszéljen, doktornő! Érzem, még akart valamit mondani. Minden, ami Annával kapcsolatos, fontos nekem! A háború kitörése elszakított tőle, akit jobban szerettem, mint az életemet!

– Ő is magát. Azon a napon, mikor maga elment, Anna Jörgsen meg akart halni, megmérgezte magát…

– Az Istenért!

– Zilahy doktor közömbösítette a mérget, a néger szolga még idejében áthívta… Anna meggyógyult, és… a doktorral együtt visszamentek Magyarországra…

George alig tudott uralkodni magán. Anna meg akart halni. Képes lett volna eldobni a fiatal életét. De él! Él! Viszontlátja egy napon, ha véget ér a háború. Fel fogja keresni, ha a világ végére is kell mennie érte…

Ellen Gibbs arcán most megjelent az a fáradt, keserű vonás, a hangja se csengett úgy, mint máskor.

– Igen, Zilahy Zoltán másodszor is megmentette Anna életét. De saját magát talán elvesztette. Hirtelen olthatatlan honvágy fogta el, és visszament a hazájába.

– Budapestre mentek? Mit gondol, doktornő, még oda tudtak jutni?

– Valószínűleg…

Ellen nem beszélt tovább, nem mondta el, hogy Zilahy Zoltán beleszeretett az asszonyba. Minek?

Mindez most már úgyis mellékes, nem valószínű, hogy valaha még összetalálkoznak az életben. Budapest messze van, ellenséges ország, köztük a végtelen nagy frontsáv, az egész közép-európai arcvonal választja el őket. Hány ezer embernek kell még meghalni addig Hitler hatalmi tébolyáért, a fasiszta rögeszmékért?

Lehet, hogy Zoltán is katona, a szövetségesek ellen? Ha erre gondolt, végtelen keserűséget érzett.

– Ma még ki sem nyitottam a rádiót, akarja a híreket meghallgatni? Megiszik közben egy erős feketét, jó?

– Köszönöm, az jó lesz! Már néhány éjjel nem aludtam.

Bementek a doktornő szobájába. George kinyitotta a rádiót, Ellen csészéket készített, kibontott egy feketekávés konzervet.

Most, az éles világításban jobban megnézte a férfit. Megállapította, hogy nem változott semmit, ugyanolyan hódító külsejű, mint öt év előtt. Élénk kék szemének fénye töretlen, szálfaegyenes a tartása, legfeljebb az arcáról hiányzik az a napsütötte bronzszín, amit az afrikai nap égetett rá. A háború viszontagságai, úgy látszik, nem tudták megtörni, George Dowery ma is az a férfi, akibe első látásra beleszeretnek a nők. Itt a példa, a kis Miss Perkins.

Éppen jött is be, valami ürüggyel.

– Doktornő, kérem, ennek az olasz gyereknek adjak altatót?

– Felesleges, az injekciótól úgyis fog aludni!

Az ápolónő most csábos pillantással fordult az őrnagy felé.

– A kis olasz lányt beengedtem, ott ül a kórteremben a fiú mellett. Készítsek neki is valahol fekhelyet?

– Nem, semmi esetre, megyünk máris vissza.

Miss Perkins visszavonult, de látszott rajta, hogy szívesen inna kettesben feketekávét az őrnaggyal… A rádió most a légi csatákról számolt be.

Budapest fölé zárt kötelékekben nehézbombázóink repültek be. Több hadifontosságú célpontot bombáztak. Német hadigépezetet szolgáló gyártelepeket, pályaudvarokat, német katonaságtól megszállt középületeket. A magyar főváros több helyen hatalmas lánggal ég…

Budapest fölé zárt kötelékekben nehézbombázóink repültek be. Több hadifontosságú célpontot bombáztak. Német hadigépezetet szolgáló gyártelepeket, pályaudvarokat, német katonaságtól megszállt középületeket. A magyar főváros több helyen hatalmas lánggal ég…

George elzárta a rádiót. A doktornő ránézett, és pontosan tudta, mit gondol, mit érezhet most. Az asszony ott van, az ellenséges, égő, halálra ítélt városban…

Talán éppen most, ebben a pillanatban omlik rá a törmelék, hogy örökre eltemesse. Vagy benne ég a tűzben, tündöklő szőkeségéből nem marad más, mint néhány megszenesedett csont. Vagy repeszdarabok sebzik halálra. Nem, nem…

– Irtózatos ez a háború – szólalt meg szelíden Ellen Gibbs, és konyakot töltött az őrnagy poharába.

– Csirió!

George Dowery egy hajtásra kiitta az italt, aztán elbúcsúzott. Kint, a folyosón ott ácsorgott a kis olasz lány, és felragyogó szemmel nézett rá. Mielőtt megakadályozhatta volna, odaugrott, és megcsókolta a férfi kezét.

– Megmentette Beppót! Köszönöm! Nagyon köszönöm!

George-nak ez kínos volt, szinte szigorúan szólt rá a lányra.

– Ne nekem köszönje, hanem a doktor kisasszonynak!

A lány most zavartan hebegett valami köszönetfélét Ellennek, majd odament a kórházparancsnokhoz is, aki most lépett ki a folyosóra. Ez szórakozottan megveregette a lány arcát, néhány sablonos szót mondott neki, közben fürkésző pillantással figyelte, hogy búcsúzik el az őrnagy Ellentől.

George mélyen meghajtotta magát a doktornő előtt, de nem csókolt neki kezet.

– Remélem, még találkozunk – mondta melegen.

– Én is remélem…

Miss Perkins is előkerült, a fiú takaróit hozta, nincs szükség rájuk, visszavihetik, ő maga segített berakni az autóba, forró mosolyáról ítélve, amivel az őrnagyra nézett, nyilván inkább saját magát pakolta volna fel melléje a takarók helyett.

Ahogy kigördült az autó, a kórházparancsnok odalépett Ellenhez.

– Fájt a búcsú? – kérdezte.

Hangjából, akármennyire igyekezett is leplezni, határozott féltékenység áradt.

Ellent ez meglepte. A komoly, az okos Sullivan doktor féltékeny. Erre igazán nem számított. Sullivan tehát nemcsak az embert vagy a jó orvost becsüli benne, hanem mégiscsak elsősorban a nőt. A nőt, aki most behívott a szobájába egy másik férfit, ha csak néhány percre is.

– Nem fájhat a búcsú valakitől, akihez semmi közünk sincs.

– Akihez nincs közünk, azzal nincsenek titkaink, és nem vonulunk vissza négyszemközti beszélgetésre. Engem például még sosem hívott be a szobájába…

– Most behívom, ha óhajtja. Még talán forró a feketekávé.

– Köszönöm, de a világért sem akarnám megzavarni a hangulatát, amit ez a találkozás idézett fel magában. Mert hogy Dowery őrnagy fontos szerepet játszhatott az életében, azt rögtön megállapítottam.

– Nem rossz a megállapítása, tényleg szerepet játszott. Csak nem azt a szerepet, amire maga gondol…

Beléptek Ellen szobájába. Sullivan doktor vizsga tekintettel nézett körül. Első pillantását az ágyra vetette. A fehér kórházi takarón egyetlen gyűrődés sem volt, mereven, érintetlenül volt megvetve, semmi áruló jelét nem mutatta egy váratlan viszontlátásból kirobbanó, hirtelen, önfeledt ölelésnek.

Az asztalon a kávéscsészék és elszívott cigarettavégek csupán egy beszélgetésről tanúskodtak.

Nem. Ellen nem az a nő, aki…

Ellen felfogta a férfi vizsgálódó pillantásának az értelmét. Szinte meghökkent erre a felfedezésre, hogy Sullivan ilyen kevésre becsüli őt. De szokott nyugodt mosolyából azt nem láthatta a férfi.

– Foglaljon helyet, és igyon egy csésze kávét. Kinyissam a rádiót? Dowery őrnagy megkért rá az imént, érdekelték a hírek.

– Engem nem érdekelnek. Maga érdekel, Ellen, tudja jól…

– Tudom. És azt is tudom, hogy főleg az érdekli, mi közöm van az őrnagyhoz…

– Egyiptomból ismerik egymást, ha jól hallottam.

– Igen. A háború előtt ott voltam, Alexandriában. Nem tudom, ismeri-e a Közel-Keletet. Gyönyörű… Minaretek, pálmaligetek, márványpaloták a tengerparton…

– Szép lehet!

– Nagyon szép! Én az európai negyed egyik kórházában, a Szent Nepomukban dolgoztam. Ez volt az első állásom. Tele voltam ambícióval, és talán egy kicsit boldog is voltam abban az időben. Jött egy férfi az életembe, aki majdnem olyan fontos lett nekem, mint a munkám.

– Ez a férfi volt Dowery?

– Nem. Egy magyar orvos volt. Ő is ott dolgozott a Szent Nepomukban… Két év telt el. Egészen közel kerültünk egymáshoz…

– Mennyire közel? – kérdezte most Sullivan, és a tekintete ismét fürkészővé vált.

– Fontos ez? Nem mindegy magának, hogy akkor, huszonhárom éves koromban odaadtam-e magam annak a fiatal férfinak, akit szerettem, vagy sem? Azt hiszem, ez most lényegtelen. Nem tudom, rájött-e már arra, hogy mindnyájan csak bábok vagyunk a sors kezében. Vékony dróton rángatott bábuk, akik a véletlen szeszélyeitől függünk. Ha a véletlen nem hozza oda George Doweryt a Szent Nepomukba, ma nem volnék itt a fronton, az biztos…

– Dowery mit csinált Egyiptomban?

– Ott szolgált a Gold Stream Gárdában. Akkor még kapitány volt. Egy napon, ahogy ma behozta ide ezt az olasz fiút, egy nőt hozott be a kórházba. Karjában cipelte, a nő vérzett, leszúrták.

– Izgalmas eset lehetett! Ki volt a nő?

– A nő a kapitány kedvese volt, az ő lakásán szúrták le.

– És ki volt a gyilkos?

– Egy félvér lány, a kapitány régi kedvese.

– Kész dráma. A nő meghalt?

– Nem. Felgyógyult. Képzelje, a magyar orvos a saját vérét adta a transzfúzióhoz. A nő is magyar volt, honfitársak voltak.

– Azt mondják, a magyar nők nagyon szépek, nyilván ez is csinos lehetett.

– Igen… Szép volt. Az a szőkeség, akit a fodrászkirakatban lehetne mutogatni – tette hozzá Ellen, valami leplezhetetlen megvetéssel. – Férje is volt, és szeretője is. A férje dúsgazdag svéd gyáros, de persze már idős. A szeretője a daliás kapitány. A férj aztán lezuhant egy athéni repülőgép-szerencsétlenségnél, a szőke asszony özvegy lett. Dowery eljegyezte, de közbejött a háború. A Gold Stream Gárdát elvitték, az asszony ottmaradt. Most következik az újabb dráma… Ezek a nők, akik kizárólag egy szerelemre építik az életüket, ha a szerelemnek vége, az életüket is feleslegesnek tartják. Az asszony megmérgezte magát, de a magyar orvos megmentette az életét… Hogy közben beleszeretett az asszonyba, ez talán nem is meglepő! Otthagyta a kórházat, otthagyta a munkáját, otthagyott engem is, és elment… Az első hajóval visszament Európába, azóta nem tudok róla… Nem is érdekel! Túl vagyok rajta! De Dowery őrnagy, úgy látom, nincs túl. Még mindig szereti az asszonyt, és meg akarja keresni, ha véget ér a háború…

– Magának mik a tervei, Ellen, ha véget ér a háború?

– Nincsenek terveim.

– Nekem vannak. Szeretném magát feleségül venni…

Ellen elmosolyodott. Valami kitérő választ akart adni, valamit, amivel nem bántja meg a doktort, de mégsem tesz ígéretet neki.

– Ne tervezgessünk! Jöhet egy bomba, és eltemet minket a terveinkkel együtt…

– Legyen őszinte, Ellen! Mondja meg szépen, nyíltan, mit gondol felőlem. Mondja meg, hogy el tudná-e képzelni az életét mellettem. Szeretem magát, és hogy mennyire szeretem, erre csak most jöttem rá, mikor észrevettem, hogy ennek a másik férfinak, ennek a csinos fickónak hogyan tudott örülni. Olyan féltékeny lettem, mint egy ostoba diák. Látja, van erőm ezt is bevallani, hogy legszívesebben kihallgattam volna minden szavukat. Én, az egyetemi magántanár, egy gimnazista kölyök nívójára szállottam le, azt hiszem, ez az, amit általában szerelemnek neveznek. Remélem, nem zavarná magát, Ellen, ha olyan ember lenne a férje, aki szerelmes magába…

– De… Valószínűleg zavarna. Az én életemben a szerelem csak mellékes lehet, sőt esetleg egészen el is maradhat… Én a munkámnak akarok élni, a kísérleteimnek…

– De Ellen, hát jobb munkatársat találhatna-e nálam?

– De ehhez miért kell összeházasodnunk?

– Mert szeretem, és tudom, hogy magának sem vagyok közömbös.

Megsimogatta Ellen kezét, a két egyformán agyonmosott, szublimáttól kiérdesedett kéz lassan egymásba kulcsolódott…

III.

III.George némán vezette a kocsit. Az éjszaka vaksötét volt, kénytelen volt reflektort használni. Odafelé menet még sütött a hold, de most a sűrű, sötét éjszakában robogtak. Az utat hatalmas ciprusfák szegélyezték, mellettük nagy halomba dobálva német autóroncsok, kilőtt tankok hevertek.

Giovanna most elöl ült, az őrnagy mellett. A hátsó ülésen a sofőr mélyen aludt. Nagyobb zökkenőknél, ahol hirtelen kerülni kellett, mert az úttest aknától vagy gránáttól volt feltépve, a sofőr felriadt és valamit dünnyögött magában.

Giovanna az ülés sarkába húzódott, és megilletődve bámulta az őrnagyot. A szerelvénytábla megvilágította a férfi arcát, és a lány nem tudta levenni szemét erről az arcról. Végtelen hálát érzett iránta, és még valamit, amiről ő maga sem tudta, mi lehet… Valami csodálat, bámulat. Sírni tudott volna, és sokszor egymás után megcsókolni a férfi kezét.

George ügyet sem vetett a lányra. Amit az orvosnőtől hallott, annyira megrendítette és felkavarta, hogy képtelen volt másra gondolni.

Anna meg akart halni… Mire képes egy asszony, aki igazán szeret. Neki is fájt a búcsú, kegyetlenül fájt, de a halálra mégsem gondolt. Inkább a viszontlátásra, hisz örökké nem tarthat ez a háború. Megpróbálta áthidalni a távolságot, írt. Diplomáciai futárral küldött levelet Annának, de a levél már nem érte el, akkor már nem volt Alexandriában.

Ismét írt, megpróbálkozott a svéd követség révén, a semleges Stockholmon keresztül összeköttetést találni, de hiába… És most, végre! Terrandolában, egy isten háta mögötti hadikórházban találkozik Ellen Gibbsszel.

– Jótettért jót várj – mondta sokszor anyja, aki szerette az ilyen közmondásokat alkalmazni. Úgy látszik, így van, ha ezt a nyomorult olasz kölyköt nem viszi be, sosem kerül össze a doktornővel.

De vajon csak a fiút akarta-e megmenteni?…

George szeretett néha magába nézni, és egész objektíven bírálni saját magát. Nem. A kislány könnyes, könyörgő tekintete hatott rá, a Mirjam tekintete…

Ez a kísérteties hasonlatosság. Most is, a kórházban, mikor odarohant, és megcsókolta a kezét. A Mirjam alázatos, rabszolganő-szerelmét juttatta eszébe, az csókolta meg mindig a kezét orvul, hirtelenül, mielőtt megakadályozhatta volna.

Most hirtelen oldalvást pillantott a lányra. Giovanna zavartan fordította el a tekintetét, de a férfi megérezte, hogy egész úton rajta függött ez az égő, fekete szempár.

– Nem éhes? – kérdezte, hogy éppen szóljon valamit.

– Köszönöm, nem – válaszolt illedelmesen a lány, és valami papírzacskót vett elő. – Kaptam csokoládét a kórházban is – tette hozzá, és félszeg mozdulattal megkínálta az őrnagyot.

– Inkább cigarettázom – mondta a férfi, és bal kezével cigarettát dugott a szájába. A kormányt egy pillanatra sem engedte el, errefelé lehetetlenül rossz volt az út. Sűrű egymásutánban gránáttölcsérek voltak, az autó akkorákat zökkent, hogy a lány szinte ráesett George-ra.

– Bocsánat – suttogta ilyenkor szégyenlősen, és igyekezett erősebben megkapaszkodni.

Egy ideig megint szótlanul haladtak. A csendben most egyre közeledő zúgás hallatszott, repülőgépek…

George megfeszített figyelemmel hallgatta a zúgást, hogy felismerje még idejében, szövetségesek-e, vagy németek…

A következő percben már tudta, hogy német harci gépek jönnek. Ha egyedül van, nyugodtan továbbmegy, persze reflektor nélkül, de így, a lányra való tekintettel, azonnal megállt. Kiszállni már nem volt idő, a gépek itt voltak. Egész alacsonyra ereszkedtek, és gépfegyversorozatot adtak le.

Egy golyó mintha a kocsit érte volna, olyat kattant, de az erős zúgásban nem lehetett semmit kivenni. A lány remegett az ijedtségtől, és George kezébe kapaszkodott, szinte görcsös félelemmel szorongatta a férfi kezét.

Újabb kattanás a kocsin. Majd még egy.

Hátul a sofőr mintha kiáltott volna valamit, persze most felébredt erre a váratlan szórakozásra.

George egykedvűen szívta közben a cigarettáját, kissé idegesítette a lány, aki a másik kezét szorongatta, és valami imát suttogott.

A következő bomba már közvetlen közelükben robbant. A kocsi hatalmasat nyekkent, az egyik gumi kilyukadt, de a motorházat is találat érhette.

– Na, csak ez hiányzott – dünnyögte George bosszúsan, és hátraszólt a sofőrnek.

– Jól nézünk ki, Charles! Ahogy csend lesz, nekiláthatunk!

A sofőr nem válaszolt.

– Mi az, Charles? Talán fel sem ébredt erre a kis színjátékra?

Semmi válasz.

George hátrafordult. A sofőr előrebukva ült, lehajtott fejéből a füle mellett folyt a vér.

George megragadta a vállát, hogy visszasegítse az ülésre.

– Charles, az Istenért! Charles!…

A fiatalember nem mozdult. Élettelen teste előrebillent, és lecsúszott az ülésről. George most látta, hogy a tarkójába is golyó hatolt, már nincs segítség, halott…

– Meghalt – szólt oda a lánynak, aki tágra nyitott, rémült tekintettel bámult, és egymás után sokszor keresztet vetett.

Fejük felett most elviselhetetlen lett a zúgás, úgy látszik, újabb gépek jöttek, egész alacsonyan szálltak ezek is.

George-nak hirtelen kellett határoznia, ha bent marad a kocsiban, úgy jár, mint a sofőr, ha szerencsésen kiugrik, megúszhatja. Ki akarta nyitni a kocsi ajtaját, de az nem nyílt. Erre teljes erővel belerúgott, az ajtó kiszakadt.

Megfogta a lányt, és magával rántotta. Szinte vonszolta az út szélére, egy ciprusfa alá. Itt felnyalábolta, és a karjában vitte tovább. Csak a következő fáig vagy bokorig szeretett volna eljutni, minél beljebb, messzibb az országúttól.

Újabb robbanás. Ebben a pillanatban találták el az autót.

– Szegény Charles, nem marad belőle annyi, amit érdemes lenne eltemetni!

Egy bokornál megállt. Most már jó pár méternyire volt az úttól, itt valami fedezékféle volt, a lába a sötétben egy földhányásban akadt meg.

Letette a lányt, aztán leheveredett mellé.

Az út felett most egész alacsonyan szállt egy Messerschmidt, és erős géppuskasorozatot adott le. A zúgása így egészen közelről szinte kibírhatatlan volt.

A lány rettenetesen félt. Egész testében remegett, és abban a pillanatban, ahogy George leheveredett a földre, ismét a karjába kapaszkodott, átölelte, szinte rátapadt a férfira.

George megsimogatta, és magához ölelte.

– Ne féljen, kislány, már nem tart soká!

Így feküdtek összeölelkezve, hosszú, végtelennek tetsző percekig, és közben fölöttük borzalmas zúgással süvített el a halál…

Egészen közel golyók koppantak, kis kékes fényük fellobbant, ahogy lecsapódtak, befúródtak a földbe.

– Madonna mia, segíts! – suttogta a lány.

Leheletének csokoládéillata volt, ahogy így közelről szája szinte a férfi szája mellé került.

George kinyújtózott. Most, hogy napok óta először feküdt le, ha csak földre is, most érezte csak, hogy milyen rettenetesen álmos. Lehunyta szemeit, a motorzúgás most egyre távolodott, halkult, valami duruzsoló hanggá változott, és George a következő pillanatban mély, tompa álomba merült…

Hogy meddig aludhatott, ő maga sem tudta, talán percekig, talán tovább. Mély, kábulatszerű álmában Mirjamról álmodott. Mirjam volt a karjaiban, a kis szerelmes Mirjam…

Aztán felriadt hirtelenül, és még félálomban, nem tudta, álom volt-e vagy valóság. A karjaiban tényleg ott feküdt Mirjam. Ölelő, vágyódó testével hozzátapadt, hozzásimult. Forró lélegzetét is érezte, ráhajolt, hogy megcsókolja. A lány szájának csokoládéíze volt, de forró volt és édes.

George simogató kezével végigsiklott selyemruhás, karcsú testén, valahol felkattant egy kapocs, és most a lány meztelen melléhez ért, a sima, bársonyos bőréhez, kemény kis melle mint egy üde narancs remegett a férfi tenyerében.

Most már nem aludt George. A lány odakínálta a száját az újabb és újabb csókoknak, karjaival forrón ölelte, ő akarta, igen, ő…

Giovannát felgyújtották a csókok, ezt az érzést nem ismerte még soha. Az előbb látta, mi a halál… Hogy mi az élet, még nem tudta, de most az életet akarta, kívánta, felgyúltan és szédülten, ennek a férfinak a karjaiban. Szinte letépte magáról a könnyű selymeket, hogy a meztelen bőrével hozzásimulhasson…

A gépek már eltávolodtak, most csend volt. Tikkasztóan forró csend, a buja olasz éjszakák csendje, melyet a ciprusfák nehéz illata szinte részegítővé varázsolt.

Mind a ketten megrészegedtek, George olyan megszokott mozdulattal, ahogy Mirjamot ölelte sok-sok mámoros éjszakán, vette birtokába a lányt, akinek kis ijedt sikolyát elnyelte egy távolabb lecsapódó robbanás zaja…

Később előbukkant a hold. Ezüstös fénye élesen megrajzolta a ciprusok égbe nyúló kontúrját és a lány lehunyt szemű arcát. Úgy pihegett most a férfi karjaiban, mint egy megsebzett kis galamb. Aztán felnyitotta szép fekete szemét.

– Mondd, hogy hívnak téged? – kérdezte.

– George.

– George… – mondta utána a lány, furcsa, olaszos kiejtéssel. – George, carissimo mio…

Hajnalodott.

George ott állt az út mentén, és várta, hogy egy őrjárat jöjjön arra. Giovanna még aludt. Ő maga nekiindult volna gyalog, de a lányt nem akarta egy ilyen nagy útnak kitenni, bár valószínű, hogy útközben is szerezhettek volna kocsit vagy más járművet.

Az autó roncsai ott hevertek, szegény Charles szétroncsolt holttestének részei is. Az út mellett ott feküdt a levéltárcája, ez aránylag épségben megmaradt. George felvette, és zsebre tette, hogy majd elküldje a sofőr családjának.

Valahol Angliában egy anya visszavárja a fiát, helyette egy tárcát kap, és néhány hivatalos sort. Ez a háború…

George lelkiismeret-furdalást érzett. Ha nem viszi Terrandolába az olasz gyereket, Charles most élne. Egy angol katonát áldozott fel, hogy egy olasz életét megmentse. De Charlest talán másutt is utolérte volna a végzete. Ha ez volt elrendelve neki…

George hitt a predesztinációban, és úgy érezte, sorsa ellen senki sem tehet semmit. Ennek a kis lánynak úgy volt megírva, hogy ő legyen az első férfi az életében…

Akárcsak Mirjamnak. Most szinte összekeveredett benne a két lány képe, az egyik, aki néhány lépésnyire innen csendesen alszik, és a másik, aki még csendesebben már örökre alszik a messzi egyiptomi temetőben…

Végre őrjárat közeledett, motorkerékpárosok. George már messziről intett nekik. Intézkedést kért, és nem telt bele fél óra, már itt is volt egy kocsi.

Mire visszajutottak a faluba, mégis reggel lett. A tisztek, Clarke főhadnagy kivételével, már reggeliztek. Ahogy George belépett, izgatottan újságolták, hogy éjjel légitámadást kaptak, és egy bomba eltalálta a garázst. A kocsik használhatatlanok lettek, és az ott alvó sofőr, Braut meghalt.

– Szerencséje van Charlesnak, hogy nem volt itt – mondta Bunny, aki még nem értesült semmiről.

– Nem volt szerencséje, a sorsa elérte az országúton. Ő is meghalt. A végzetünk ellen nem tehetünk semmit…

Most hirtelenül az a furcsa nyomás, amit eddig érzett, engedett. Nem, semmiképp sem okozója Charles halálának. Így rendeltetett…

IV.

IV.A front állt. A Volturno partjain voltak ugyan kisebb, helyi jellegű csatározások, de az újabb, döntő, nagy támadással még várt Montgomery.

Már közel voltak Rómához, ahol a németek és a megmaradt fasiszta olasz alakulatok gyülekeztek. Vihar előtti nagy csend uralkodott a vonalak felett.

George és bajtársai még ott voltak a kis faluban. Végre kipihenhették magukat, hisz eddig a partraszállás pillanatától jóformán lélegzethez sem juthattak.

Clarke főhadnagy folyton aludt, mintha az összes ébren töltött éjszakát most egyszerre akarná kipótolni. George átengedte neki a nagy, bárkához hasonló ágyat, mely felett most már nem lógott a nagy Szent Antal.

Clarke első dolga volt a nagy képet eltávolítani, amivel alaposan magára vonta a pergő nyelvű olasz asszony felháborodását. Hosszasan magyarázta a főhadnagynak, hogy ezzel súlyosan megbántotta Szent Antalt, majd különböző csodás eseteket mesélt el, melyekben a derék szent segítséget nyújtott.

A főhadnagy türelmesen végighallgatta mindezt, annál is inkább, mert egy árva szót sem értett olaszul. De ez nem zavarta az asszonyt. Most már bejárt a szobákba, kiszolgálta a tiszteket, főzött nekik, sőt ő maga ajánlotta fel, hogy kimossa, és szépen kivasalja holmijukat. Amióta a fiát kórházba vitték, telve volt őszinte hálával irántuk.

Főleg az őrnagy úr iránt, az szinte félisten volt a szemében, hisz éjnek idején ő maga szállította el Beppót.

George-ot zavarta az asszony örökös hálálkodása. A lányt másnap alig látta, lehetséges, hogy készakarva kerülte őt. Az éjszaka óta, mikor a ciprusok alatt az övé volt, nem is szólhatott hozzá anélkül, hogy mások is ne lettek volna jelen.

Barcker kapitány nagyon forgolódott körülötte, örökösen a nyomában volt. Most fényképeket készített róla, és arra akarta rávenni, hogy vetkőzzön le fürdőtrikóra, és úgy álljon oda a magnóliák elé.

Giovanna eleinte szabadkozott, hogy inkább csak így, vagy ha gondolja a kapitány úr, hát felveheti az ünneplő ruháját, de azt előbb ki kellene vasalni. Barcker ragaszkodott a fürdőruhás felvételhez, hát a lány elszaladt a pince felé, ott tartotta a holmiját. Anyjával együtt még lent laktak, az asszony nem mert feljönni. Éjszaka még mindig voltak berepülések, német felderítő gépek jöttek, és egészen rendszertelenül dobták le bombáikat.

– Mit akarsz ettől a lánytól? – kérdezte hirtelenül George, és hangjából hiányzott az a könnyedség, amivel általában itt, a fronton a nőügyekről beszéltek.

– Mit? Semmi különöset. Legfeljebb azt, hogy ma éjjel ne a kedves mamájánál, hanem nálam aludjon. Édes kis pofa, semmiképp sem akarom kihagyni…

– Hagyd ki… – mondta csendesen George.

– Miért? Bolond lennék!

– Hagyd ezt a lányt – ismételte George –, kérlek, hagyd békében. Keress magadnak valakit a faluban, van ott elég lány.

– De nekem ez tetszik!

– Hát ne tessen! – mondta George most már erélyesen. – Megértetted?

– Megértettem… – válaszolt Barcker, és a hangjában gúny volt, és főleg csodálkozás. Tehát az őrnagy is szemet vetett a lányra, érdekes, ezt nem is vette eddig észre. Hisz alig szól hozzá, még két percig sem látta őket együtt. Hacsak nem akkor melegedtek össze, mikor Terrandolában voltak. Persze. Kettesben egész éjjel… Az ördög vitte volna el ezt az olasz fiút, ha akkor nem viszik be a kórházba, a lány itthon marad, és…

– Ne haragudj, George, de nem is gondolhattam, hogy te… Szóval hogy téged is érdekel a lány – mondta most, hogy jóvátegye előbbi gúnyos hangját, és véget vessen ennek a kínos feszültségnek.

– Nem érdekel a lány olyan különösképpen – mondta George, és leült, hogy levelet írjon a szüleinek Skóciába.

Tudta, hogy anyja nagyon várja minden sorát. Állandóan a rádiót lesi, a híreket hallgatja a partraszállási hadműveletekről. Minden levelében azt kérdi, meddig tarthat még. Mikor lesz már vége?

Mit válaszolhat erre George?… Mit írhat egy anyának, akinek a folytonos sírás már tönkretette a szemét.

„Jól vagyok”, remekül érzem magam Itália kék ege alatt, olyan szép itt, hogy kész üdülés. Most is egy kedves kis falucskában vagyunk, én a tanító házába szállásoltam be magam, szép, tiszta lakás, a háziasszony jóindulatú és kedves, főz ránk és mos is. A nagy támadás még nem indult meg, de már várjuk a parancsot…

Nem, ezt mégsem írhatja! Anyának csak azt szabadna írni, hogy sosem lesz támadás, sosem lehet semmi baj, kész nyaralás ez az egész háború! Nemsokára visszatér…

De vajon visszatér-e? George-ot néha kétségek fogták el, és szeretett volna a jövőbe látni. Mi rendeltetett el a számára? A haláltól nem félt, mint vérbeli katona, úgy benne élt az örökös életveszélyben, hogy ez már kizárólag fegyelmezettség kérdése volt nála. De mégis, ha tudná, hogy holnap már nem él. Vajon másképp töltené-e a mai napját vagy a mai éjszakáját…

Giovanna… Ott, a ciprusok alatt, a halál közvetlen közelében gyúlt ki, lángolt fel benne a vágy…

Vajon megbánta-e?… Mit érezhet most iránta?

A lány éppen jött vissza, fürdőruhában. Körülnézett, hogy hol van Barcker, de nem látta sehol. Most leült egy padra, és várt. Olcsó kis fürdőruhája valami trikóselyemből készült, és színét már teljesen kiszítta a nap. Így levetkőzve még tizennyolc évesnek sem látszott. Combjai vékonyak voltak, mint egy rosszul táplált gyereké, válla is túl törékenynek látszott, de kis kemény mellei úgy feszültek a vékony selymen át, mint egy felnőtt, viruló nőé. A hajába kis piros szalagot kötött, hogy szebb legyen a fényképen.

George most abba akarta hagyni az írást, hogy odamenjen a lányhoz, de Bunny megelőzte. Éppen lent ténfergett a kertben, hatalmas napszemüveggel a szemén, napozott. Mint a világosszőkéknek általában, nem sikerült lesülnie, csak-piros és foltos lett az arca.

Ahogy meglátta a lányt, rögtön leült mellé. Sortja zsebéből kihalászta az olasz kéziszótárt, és ennek a segítségével próbált vele beszélgetni. Kézzel-lábbal magyarázott, és nem volt nagy művészet még innen, a tornácról nézve sem megállapítani, hogy az oxfordi evezősversenyekről számol be. Bunny ugyanis evezősbajnok volt, talán ez volt az oka és a folytonos szigorú tréning, hogy még nem volt alkalma belekóstolni valami kalandba.

A lány most nagyokat nevetett, majd a karizmait mutatta a fiúnak, aki komoly arccal tapogatta meg a vézna, gyerekes kart.

Olyanok voltak így együtt, mint két gyerek. A szőke fiú és a koromfekete hajú kislány. Nagyon összeillettek.

George most úgy érezte, hogy Bunnytól nem sajnálná a lányt, igen Bunnynak kellett volna ott lennie vele a ciprusfák alatt…

Ahogy nézte most ezt a piros masnis kislányt, egészen valószínűtlennek tűnt fel, hogy ez az, aki vadul és szenvedélyesen tapadt hozzá, szinte felkínálva neki forró, tüzes testét…

De vajon Bunny, a mohó, kirobbanó fiatalságában, nem okozott volna csalódást a lánynak? Ilyen fiatal gyereknek még fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen mit vár egy nő attól a pillanattól, mikor az első férfi karjaiba szédül. Mert szédület volt ez az éjszaka is, forró szédület, semmi más…

Semmi köze sincs a lányhoz, nem érez iránta semmit. – „Olyan vagyok, mint Barcker – gondolta öngúnnyal –, egy nő nem jelent számomra többet egy italnál, amit lehajtok, ha szomjas vagyok.”

De mégsem. Ez a lány hasonlít valakihez, akit szeretett: Mirjamhoz…

Furcsán elérzékenyült. Ahogy nézte a lányt, megint csak összekeveredett benne azzal a másikkal, és most már nem volt tisztában az érzéseivel. A régi szerető emléke hat rá ezen a lányon keresztül, vagy egy új érzés, amely a testi vágyon kívül valami simogató szeretettel vegyül össze, mintha a lány csókjánál még inkább azt kívánná, hogy megsimogassa kis arcát, a fényes, fekete haját.

A futó kalandoknál, amelyeket a háború sodort az útjába, nem érzett soha semmi effélét. Elfogadta a nőket, ahogy elébe dobta őket a sors, a véletlen.

Voltak közöttük mindenfélék, egy vörös hajú táncosnő, aki félmeztelenül táncolt a rossz hírű mulatóban, de mikor kettesben maradt vele, szégyellte levetni a kabátját is. Aztán egy szelíd mosolyú nápolyi asszony, aki sírt a búcsúnál, és szentképet ajándékozott neki. Mint utóbb kiderült, nemcsak neki, de Barckernek, Clarke-nek is adott szentképet és egy-egy forró éjszakát…

Egy fiatal amerikai újságírónő, aki vidáman közölte vele, hogy ő a huszonharmadik angol tiszt az életében. Még egy, és meglesz a két tucat!

A szőke kis ápolónő, aki rövid kalandjuk után állandóan levelekkel üldözte, amelyek telve voltak szerelemmel és helyesírási hibákkal. De egyszer elcserélte a borítékot, és George helyett Harrynak nevezte, kis cicaarcú hadnagyának.

Az ifjú és gőgös olasz grófnő, aki történelmi nevet és halványlila hálóinget viselt, és akit meglepve pillantott meg első este az ágyában, mikor a kastély vendégszobájában nyugovóra tért.

A szicíliai szép patikusné, aki a legforróbb pillanatokban közölte vele, hogy férje kérésére jött el, mert az súlyt helyez rá, hogy jó kapcsolatban legyenek a megszálló angolokkal…

Lehet, hogy a legtöbben a megszálló angolt látták benne, a győztes hadsereg tisztjét. Érdekeik és érzékeik hajtották felé ezeket a nőket, de érzésekkel nem találkozott sehol. Igaz, hogy nem is akart. Az érzéseket egy asszony számára tartogatta, az egyetlen számára, akit igazán szeretett.

Vajon viszontláthatja-e valaha?…

A térkép ott volt az asztalon. Most megnézte rajta Budapestet. Sokáig nézte a nyolc betűt. Budapest…

Budapest…Addig nézte, amíg könnybe lábadt a szeme.

Barcker kapitány rosszkedvűen tért vissza a faluból. Nem talált magának senkit, egyik lány sem tetszett neki. Pedig ugyancsak szívesen fogadta volna bármelyik a csinos angol tiszt közeledését.

A faluban beszállásolt legénységnek már mind megvolt a sweetheartja. A tüzes szemű fekete lányoknak nagyon imponáltak a szőke angol fiúk, akik azon felül, hogy nagyon kedvesek voltak, még konzervekkel és csokoládéval is elárasztották őket.

Barckert most még sokkal jobban vonzotta Giovanna, amióta megtudta, hogy George Dowery is érdeklődik iránta. A lány jelentéktelen kis alakja nagyot nőtt a szemében, fekete szépsége, amelyhez hasonlót tucatnyit láthatott a faluban, sejtelmessé és izgatóbbá vált.

Vacsoraidő volt, mikor hazaért. A lány éppen terített a tornácon. A tisztek itt étkeztek többnyire.

George a tornác sarkában egy kis asztalkánál ült és írt.

Furcsa. Barcker megfigyelte, hogy egyáltalán ügyet sem vet a lányra.

Giovanna sem szól hozzá, inkább Bunnyval tréfálkozik. Ez a kölyök meg szótár segítségével próbál udvarolni.

A lány anyja most behozza a vacsorát. Barcker elégtétellel állapította meg, hogy Giovanna, akármilyen szép is, harminc év múlva szakasztott olyan lesz, mint az anyja. El fog hízni, mint az olasz nők általában, finom kis arca alá dupla toka képződik, szája felett a láthatatlan pihék fekete bajusszá fejlődnek.

Egyelőre még nagyon szép. Ahogy itt ül Bunny mellett, kis fehér csipkés kötényével. Ahányszor rászól az anyja, fürgén ugrik fel, hogy valamit még az asztalhoz hozzon. Milyen légies, milyen karcsú!

Érdekes, hogy George rá sem hederít most sem. Lehetséges volna, hogy tényleg nem érdekli a lány? De akkor meg mi az ördögnek üti bele az orrát az ő dolgába? Elvégre is ez nem szolgálati ügy, ehhez semmi köze…

Most már egyenesen figyelte őket. George az olasz asszonnyal beszélgetett, persze most is Beppóról volt szó. George-nak ki tudja, hányadszor kellett elismételnie, hogy mit mondott Terrandolában az orvos.

A lány most hozzáfordult. Szemrehányást tett neki, amiért beugratta a fényképezésbe, és mire ő felvette a fürdőruháját, elment.

– Dolgom volt a faluban – mondta hanyagul a lánynak.

Mit mondhatott volna? Hogy az őrnagy úr egyenesen megtiltotta, hogy foglalkozzék vele? De miért? Nevetséges! Még ha viszonya volna vele, megértené, elvégre senki sem szeret osztozni…

De így? Nyilvánvaló, hogy semmi dolga vele. Alighogy vége a vacsorának, George leül újságot olvasni, később meg lefekszik, és Clarke-kal közös a szobája. Oda semmiképpen sem hívhatja be. A lányhoz sem mehet, mert az meg az anyjával alszik. Maradna tehát az egyetlen megoldás, a kert. A sötét kert, ahonnan buja, nyári illatok szállnak be. De George-nak, úgy látszik, eszébe sem jut, hogy kimehetne a kertbe.

Annál inkább eszébe jut Barckernek. Egyszerűen nem vesz tudomást George tilalmáról. Igenis kell neki a lány, és meg is fogja kapni. Még ma este…

Megvárta, amíg George visszavonul. Clarke, az álomszuszék feküdt le legelőször. Egy detektívregényt vitt magával az ágyba, de valószínűleg még az első gyilkosság előtt elalszik.

George egyforma udvariassággal köszönt el az asszonytól és a lánytól is. Rá egy olyan pillantást vetett, amiben valami figyelmeztetésféle volt:

– Hagyd békében a lányt…

Hát nem fogja békében hagyni. Egyelőre még itt volt Bunny, ki kell várni, amíg ő is lefekszik. Az asszony visszavonult a konyhába, ez jó messze volt, egy hosszú folyosó végén.

A lány az asztalt szedte le, Bunny csetlett-botlott körülötte, mintha segítene, de szemlátomást csak feltartotta.

Most felállt a lány egy székre, hogy megigazítsa az ablak felső részén az elsötétítő papírt. Ahogy felemelte a karját, rövid ruhája még feljebb csúszott, és Barcker, aki egy alacsony, fonott székben ült, nyugodtan gyönyörködhetett a lány meztelen combjában. Fehér térdharisnyája fölött, ahogy szoknyája meglibbent, bronzszínű, feszes, fiatal húsa sokkal izgatóbban hatott a férfira, mint ha egészen meztelenül látná.

Cigarettára gyújtott.

– Mikor mégy aludni? – kérdezte hirtelen Bunnyt.

– Nem vagyok álmos – válaszolta a hadnagy, akit szintén felvillanyozott a lány közelsége.

Barcker most már bosszankodott. Majd megint ez a kölyök keresztezi az útját, akárcsak az első este.

– Nézd, Bunnykám – mondta hirtelenül –, megkérlek valamire. Menj be a szobádba, szeretnék a lánnyal négyszemközt beszélni. Ne félj, nem udvarlok neki, látom, tetszik neked! De ő megkért valami szívességre az öccsével kapcsolatban, arról akarok tárgyalni vele…

– Tárgyalhatsz előttem is, úgysem értek olaszul, sajnos!

– Nem lehet, a lány nem akarja.

Ebben a percben az asszony is bejött. Barcker rögtön társalgásba kezdett vele, sűrűn emlegetve Beppót és Terrandolát, hogy Bunny előtt valószínűsítse, hogy a lánnyal is ilyesmiről kell tárgyalnia.

Bunny, mivel látta, hogy az anyja úgyis itt van, sőt letelepszik a karosszékbe, és ezzel az est kellemesebb része úgyis véget ért, fogta magát, és általános jó éjszakát kívánva elvonult.

Most még az asszonyt kellett ügyesen eltávolítani. Csak annyi időre, amíg megbeszél valamit a lánnyal. Hogy éjjel szökjön ki, jöjjön be hozzá…

Pillanatig sem kételkedett, hogy meg tudja hódítani a lányt, csak alkalom kell hozzá. A díszletek megvannak, holdfény, nyári éjszaka. Néhány csók, és egy ilyen kis buta falusi liba megszédül…

– Asszonyom, nem tudom, nem terhelem-e vele túlságosan, ha most egy forró teát kérek. Kissé köhögök ugyanis. Egész különleges indiai teánk van, kérem, főzze meg nekem!

– Szívesen, nagyon szívesen, kapitány úr – mondta az asszony, és terebélyességéhez képest fürgén ugrott fel a székből.

– Megjegyzem, ez olyan tea, amit tizenöt percig kell forralni!

Odaadta a teát, és az asszony végre kiment.

Tizenöt perc! Ennyi idő elég kell legyen egy ilyen gyakorlott nőcsábásznak, hogy elérje a célját.

– Giovanna, jöjjön ki a kertbe, segítsen megkeresni a fényképezőgépemet, kint felejtettem valamelyik padon.

– Kint felejtette? Én úgy emlékszem, magával vitte…

– Nem, letettem, az biztos!

– Hogy lehet egy ilyen drága gépet csak úgy letenni – okoskodott a lány, de azért kiment Barckerrel.

A legközelebbi padot élesen megvilágította a hold.

– Itt nincs – mondta csalódottan Barcker –, megjegyzem, úgy emlékszem, a lugasban hagytam, ott beszélgettem Bunnyval. Ott tettem le.

Beljebb mentek a kertbe. Az olajfák alatt vaksötét volt, a holdfény nem tudott áttörni a sűrű, lehajló ágakon.

A lugasban Barcker felkattantotta kis zseblámpáját, és a forma kedvéért keresni kezdte a fényképezőgépet. Mivel tudta, hogy bent van a szobájában, a szekrényben, ez fölöttébb reménytelen volt.

– Itt sincs a gép – jelentette ki a lány csalódottan. – Gondolkozzon, hogy hová tehette!

– Nem tudok most gondolkozni, mikor maga itt van, itt a közelemben, és végre egyedül vagyunk… És maga olyan gyönyörű! Olyan édes, olyan szép! Szerelmes vagyok magába az első pillanattól…

Hirtelen átkarolta a lányt, és meg akarta csókolni. Mohó ajka már majdnem a lány szájához ért, de az eltolta magától, és ki akart bontakozni a váratlan ölelésből.

– Hagyjon! Kérem, hagyjon!

– Szeretem! Édes, ne ellenkezzen…

– Hagyjon békében! Ezért hívott ki…

– Giovanna, kis csacsi lány, magának fogalma sincs, milyen jó a szerelem!…

A lány kiszabadította magát a karjából, és szinte kihívó hangon mondta:

– Van fogalmam, hiszen van szeretőm!

Barcker elképedt. … No, de ilyet! A kis szende szűz… Az a bizonyos vőlegény, az az olasz repülő nemcsak csókkal jegyezte el, volt esze…

– Giovanna, édes! Hallgasson rám, ne hagyjon most itt! Elhiszem, hogy szereti a vőlegényét, de az most messze van, én meg itt vagyok… Kívánom, megőrülök magáért!

– Nem szeretem a vőlegényemet…

– Hát akkor nem értem.

– Nem érti? Mást szeretek. Mást!

– Nem baj! Ő nincs itt, én meg itt vagyok és…

– Ő is itt van!

– Ki?

– Dowery őrnagy, a szeretőm!…

Barcker meghökkent. Erre aztán nem számított. A lány is mintha hirtelen megbánta volna a saját merészségét, most jött csak rá szavainak értelmére.

Elszégyellte magát, és hirtelen elszaladt, otthagyta a kapitányt a kertben…

V.

V.Éjfél jóval elmúlt. George álmatlanul feküdt az ágyán. A fal mellől a nagy bárkából Clarke főhadnagy egyenletes szuszogása hallatszott, mélyen aludt.

A távolból tompa robbanások hallatszottak, a németek megint bombáznak. A halál mindig itt jár a fejük felett. Hogy zúgnak a közeledő gépek, milyen elviselhetetlen a hangjuk, mennyire nem illik bele a nyári éjszaka puha csendjébe, az olajfák szelíd illatába, amely beárad a nyitott ablakon.

– Vajon Giovanna alszik-e? Nem fél, mint tegnap éjjel, mikor az ő karjaiba simulva, remegve keresett menedéket?

Hirtelen vágy fogta el a lány után. Nem vad szomjúság, inkább valami furcsa gyöngédség, hogy megsimogassa, maga mellett érezhesse…

Felkelt az ágyból, és köpenyét felvéve kiment. Tudta jól, hogy úgysem juthat be a lányhoz, hisz az ajtót zárva tartják, és ha zörögne, az anyja is felébredne, sőt az jönne az ajtóhoz, biztos.

De jólesett kicsit járkálni. Felnézett az égre, a holdfény élesen megvilágított egy német gépet, éjszakai vadász volt. Ott kóválygott a fényben, majd egyszerre lezuhant rettenetes sebességgel.

George nem tudta így felmérni, hogy körülbelül milyen távolságra lehet innen. Öt-hat kilométerre, talán még közelebb.

Milyen semmi az élet! Az előbbi percben még élt, gondolkozott, tervei lehettek. Talán éppen egy lányra gondolt, aki várja. Vagy egy lánytól jött, akinek az ölelése még melegítette a testét, és íme, már nincs is teste. Mire földet ér, porrá ég, egy marék hamu marad belőle.

Pedig élni jó! George kinyújtózott, és mélyen beszívta az éjszaka buja, fűszeres illatait.

Csend volt, a repülők elmentek. Ebben a csendben most furcsa nesz ütötte meg a fülét. Kulcs csikordult egy zárban, majd halk lépéseket hallott. A pinceajtó nyílt ki óvatosan, és a lány jött ki.

George meglepetésében majdnem felkiáltott, de uralkodott magán, és csendben maradt.

A lány nem láthatta őt, mert a sötétben állt, az egyik olajfa alatt.

Vajon hová mehet ilyenkor? A hold megvilágította a lányt, teljesen fel volt öltözve, de mezítláb volt. Nyilván, hogy fel ne ébressze az anyját a lépteivel. Halkan, nesztelenül járt, egyetlen kavics sem csikordult meg a lába alatt. A ház felé ment.

Hát ez a lány is ilyen. Tegnap az ő karjaiban megkóstolta a szerelmet, és ma már jöhet a második… Most már úgyis mindegy, férfi az férfi. Kihez mehet, kivel beszélt meg éjszakai találkozót? Csakis Barcker, csakis ő lehet.

A lány most odaért a házhoz. A sarokszoba volt Barckeré. De továbbmegy, érthetetlen… A következő szobában nem lakik senki, olyan raktárféle, aztán ez, ez már a Bunny ablaka. Bunny, ez a gyerek nemhiába udvarolt a szótárból.

De nem. A lány még tovább megy, túl a tornácon, és…

És megáll az ő ablaka alatt. Ott álldogált csendben, mezítlábas kis alakjában volt valami megindító alázatosság.

– George… – suttogja halkan. – George, jöjj ki!

A férfi most kilép a fák alól, a lány a léptekre összerezzen, megijed. Megfordul, és látja, hogy ő az. Ő.

Zavartan mosolyog, szégyelli magát.

– Azért jöttem ki hozzád, mert… mert…

– Mert megérezted, hogy várlak. Ugye azért?

Felkapja karjaiba a remegő kis teremtést, és viszi a kert felé.

Másnap reggel a tisztek ott ülnek a tornácon. A reggelihez már meg volt terítve, de a lány még nem mutatkozott. Az anyja kint működött a konyhában. Tisztiszolga hozta be a kávéjukat.

Barcker rosszkedvű volt, bosszantotta a tegnapi felsülés. Ez a lány, ez a kis senki fölényeskedik vele. – Dowery őrnagy a szeretőm! – Lehet, hogy csak hazudott, ugratni akarta. És ő ostoba módon beugrott.

– Hogy aludtál? – kérdezte George-tól.

– Köszönöm, jól.

– Ugyan, hisz nem is aludtál – szólt közbe Clarke. – Felébredtem fél egy tájban a robbanásokra, szóltam is hozzád, de nem voltál a szobában. Hol mászkálsz éjszaka, még három óra felé sem jöttél vissza…

Zavart, kínos csend. Bunny felnézett a szótárjából, ahol most állított össze a lány számára egy szellemes bókot. A bók már nem aktuális, Bunnyban ebben a pillanatban összeomlott minden.

– Sétáltam a kertben, néztem a repülőket. Egy német vadász lezuhant, nem messze innen.

– Egy német vadászért nem töltenem az éjszakát a kertben – jegyezte meg Barcker gúnyosan. – Egy csinos olasz lányért inkább…

George szó nélkül felkelt az asztaltól, és otthagyta őket. Egymásra néztek. Clarke főhadnagy most már tudta, hogy fölöslegesen beszélt, de hát erre nem gondolhatott…

Némán ettek, egyikük sem szólt semmit. Most bejött az asszony, és valamit rendezgetett az asztalon.

– Giovanna még nem kelt fel? – kérdezte Barcker.

– Még alszik. Azt hiszem, nyugtalan éjszakája lehetett!

– Ez nagyon valószínű… – mondta Barcker, és várta a hatást.

Clarke elnevette magát, Bunny fülig pirult. Az asszony mindebből nem vett észre semmit. A kertajtó felé nézett, arca csupa meglepetés és boldog csodálkozás volt.

– Filippo! Filippo jön!

Fiatal olasz katona közeledett. Ahogy a tornáchoz ért, feszesen tisztelgett. Karján karszalagot viselt, mely jelezte, hogy a szövetségesekhez átállt olasz csapatoknál szolgál.

Csinos, fekete fiú volt, az a ragyogó szemű, villogóan fehér fogsorú déli fajta, csupa életkedv, temperamentum.

– Nyolcnapi szabadságot kaptam – újságolta boldogan. – Az esküvőt most megtarthatjuk! Az én Giovannám lesz a legszebb menyasszony, azt hiszem…

…És Giovanna tényleg nagyon szép menyasszony volt. Hófehér selyemruhájában, amit sebtében varrt a falusi varrónő, olyan légies volt, mintha nem is lépne, csak lebegne szinte testetlenül a kis kápolna padsorai között az oltár felé.

Fején mirtuszkoszorúval, könnyes tekintettel nézett fel George-ra, akit megzavart, megrendített ez a tekintet.

Úgy érezte, bűnös. Azon az éjszakán, ott a ciprusok alján, nem szabadott volna elfogadnia ezt a lányt. Akármilyen közel volt a halál, akármilyen forró volt az éjszaka…

Most a lány tisztán állna itt, nem égetnék a homlokát a hazug mirtuszok.

A fiú, Filippo, őt kérte fel násznagynak. Nem utasíthatta vissza, ott állt ő is az oltár előtt feszesen merev arccal.

Az oltár felett egy szép reneszánsz korabeli Madonna-képmás függött, azt nézte mereven, hogy ne kelljen a lány arcára nézni.

Az oltárképet megrongálta egy aknatalálat, de így is csodálatos volt. George elképzelte, hányszor fog Giovanna itt térdepelve imádkozni, hogy levezekelje a bűnét, hogy szeretett…

A szertartás már vége felé járt, mikor a padsorok között átfurakodva egy küldönc közeledett.

Dowery őrnagyot kereste. Lehetőleg észrevétlenül, hogy ne keltsen feltűnést, és ne zavarja meg a papot, aki éppen az áldást adta az ifjú párra.

Odalépett Dowery mellé, és táviratot nyújtott át neki.

George belenézett. Menetparancs volt.

„Azonnal indulás!”

„Azonnal indulás!”

Barcker kérdőleg tekintett rá. George egészen halkan odasúgta neki:

– Megyünk! Montgomery megindította a nagy, döntő támadást.