Randevú Rómában

Fejezet 3

MÁSODIK RÉSZ

VI.

VI.A novemberi estében sűrű, nyirkos köd szitált. Az elsötétített utcákon sehol egy irányító fénysugár.

A halálra ítélt város felett úgy terpeszkedett az állandó sötétség és a rémület, mint egy hatalmas ragadozó feketén suhogó szárnya.

A budai vár büszke falai között egy tébolyodott ütött tanyát. Pribékjei a középkor borzalmait elevenítették fel, kínzókamrákkal, gettóval, a gyilkosságok és a szadizmus tébolyult orgiáival.

Ez volt a mélypont. Lejjebb már nem süllyedhetett az ország a gyalázat, a becstelenségek mocsarába, ahová a németek rántották magukkal. Magyarország volt az utolsó csatlósuk. Budapest a végső fellegvár…

Német autók száguldtak a novemberi ködben, a vaksötét házsorok közt itt-ott még mulatók bújtak meg, ahol folyt a pezsgő és szólt a dzsessz.

Az ital drága volt, de az emberélet olcsó. A rablott kincsekből bőven telt a dorbézolásra. A bárokban finom italokat mértek, ugyanakkor a gyermekek százai haltak meg az éhségtől, mert egy korty tej sem juthatott nekik. Az asszonyok hosszú sorokban álltak a boltok előtt, egyetlen karéj keserű kukoricás kenyérért, de legtöbbször üres szatyorral tértek vissza fűtetlen otthonukba.

A mulatóhelyeken, ott jó meleg volt, a parfümillatos félhomályban nem érződött a vér szaga a gyilkosok kezén, akik ittak, szórakoztak és táncoltak.

Ez volt a haláltánc…

Budán, a vár alatt egy csendes utcácskában volt a Tulipán bár. Egy háromemeletes, modern bérház pincehelyiségében, magyaros motívumokkal díszített hangulatos kis helyiség.

Tulipán alakú ámpolnák égtek bársonnyal bevont páholyai felett, a kivilágított üvegparkett ábrái is magyaros mintákat, kalotaszegi szíveket ábrázoltak. Ezeken a magyar szíveken most német csizmák tiportak. Német tisztek táncoltak a bárban.

A zongorista a divatos slágert játszotta: – Holnap, ki tudja, holnap látsz-e még?

A dizőz most nem énekelt. Három német tiszttel ült az egyik páholyban. Pezsgőztek.

A dizőz még nem tudta, hogy a három tiszt közül melyiknél fog ma éjjel kikötni. Melyiknél a legérdemesebb?…

Az egyik, aki erősen berúgott már, zsebéből úgy húzta elő a gyűrött százasokat, mintha papírrongyok volnának. Zenésznek, pincérnek úgy lökte oda a pénzt, számolatlanul.

A másik viszont, aki állandóan hangosan énekelt, és szemlátomást remek hangulatban volt, miközben a karját simogatta, tréfás megjegyzéseket tett az olcsó karkötőire, és megígérte, hogy ezeket valódiakkal fogja kicserélni.

– A szobámban van egy fiók – mondta –, abba dobáltam bele az ékszereket, csupa briliáns, arany! Válogathatsz köztük, Liebling![1]

A harmadik, egy kapitány, az nem ígért semmit. Éles tekintetű, szürke szeme volt, a bal arcán hosszú forradás húzódott végig. Mégis, ez volt az, aki a legtöbbnek látszott közülük. Mintha hatalma lett volna a másik kettő fölött, egyetlen gúnyos mosolyára elhallgattak.

Vajon ennek mennyi pénze lehet? Hédit csak ez érdekelte, a pénz, az arany…

Itt volt az utolsó pillanat, hogy gondoskodjon magáról. Tudta, hogy már nem szép…

A bár tangóvilágításában még remekül mutatott a vörösre festett hajával, fülében az óriási, divatos klipszekkel, izgatóan nagyra és érzékire festett szájával és a műszempillákkal, amelyek mintha árnyas seprűk volnának lázasan csillogó szemei felett. Lesoványodott vállait vagy ezüstróka kepp fedte, vagy tüllök lebegték körül a kiálló kulcscsontokat.

De nappal… Ha kiment az utcára, szinte megijedt, ha egy kirakatüvegben meglátta magát. Legszívesebben ki sem bújt volna a szobájából egész nap. De az orvos azt mondta, járjon a levegőre, minél több friss levegő kell neki.

Magaslati levegő, feküdni egy nyugágyban, valahol a hegyek között.

Nyugalom, pihenés, nem a részeg férfiak, a füstös lokál.

– Tbc-pozitív – mondta az orvos. – De nem kell kétségbeesni, maga még fiatal, ki lehet gyógyulni. Hány éves, kedves?

– Huszonhárom – hazudta az orvosnak, mert még annak sem mondta volna, hogy huszonnyolc.

Mintha nem lenne mindegy! Ahhoz, hogy tüdővészben megdögöljek, így is elég fiatal vagyok… De nem akarok megdögölni! Nem! Nem…

Ők dögöljenek meg, ők, a férfiak, akik tönkretették, elhasználták, akiktől mégsem tudott annyit összeszerezni, hogy valamije legyen. Szinte élvezettel nyújtotta a száját az ezerszer megunt csókoknak, mert tudta, hogy ezzel fertőz, a tbc-t kapják tőle, szenvedélyes csókba csomagolva.

A tizenkét év tette tönkre, azóta volt a pályán, az Arizonában kezdte, a divatos Nagymező utcai lokálban. Milyen boldogság volt bejutni a fényes álompalotába, minden szegény lányok vágyainak netovábbjába, ahová grófok jártak elmulatni ezer holdjaikat, és külföldiek a dollárokat és fontokat.

Hédi tizenhat éves volt, és formás, fiatal testén csak néhány flitter és strucctoll díszelgett, gesztenyebarna haját platinaszőkére festette a rendező utasítására. A következő műsorban, mikor a hawaii lányok csoportjában táncolt, feketére kellett festenie a haját.

Hogy hányszor változtatta a hajszínét, arra éppoly kevéssé emlékezett, mint a férfiakra, akik szinte esténként váltakoztak az életében…

Nem volt szerencséje, nem jutottak neki sem tékozló grófok, sem gazdag külföldiek. Vidéki disznókereskedők akadtak csak, akik alaposan megnézték a zsíros erszényüket, mielőtt adtak valamit. Vagy vékonypénzű fiatalemberek, akiknek éppen annyijuk volt, hogy kifizessék a cechet és a zenét.

Egyszer akadt egy rendező, aki bejuttatta az Operettszínházba. Először csak görl volt, de később kis szerepet is osztottak rá. Ez volt a legszebb időszak az életében. A neve rajta volt a színlapon, és az utcán, ha megállt egy hirdetési oszlop előtt, meghatva és megilletődve olvasta a saját nevét:

„Egy fürdővendég: Halmos Hédi.”

– Színésznő leszek – határozta el akkor, és énekelni is tanult. Esténként hazamehetett a színházból, nem kellett konzumálni, és reszketni a főpincértől, hogy nem bontat elég pezsgőt.

De ott volt a rendező, egy durva fráter, aki folyton féltékenykedett, és gyakran meg is verte. De tűrnie kellett, hiszen őneki köszönhetett mindent, a színházat, a szerepet.

Na meg az énektanárnő, ez a vén kerítőnő, aki ingyen tanította, viszont állandóan öreg urakat hívott meg, mikor ő ott volt órán, akik meghallgatták, hogy énekel. Ezekkel nagyon kedvesnek kellett lennie, a karrierje érdekében.

Karrier… Néhány hónapig primadonna volt egy hatodrangú vidéki társulatnál. Egész nap szerepeket tanult, mert majdnem mindennap más darab ment, éjjel meg mulatnia kellett a környékbeli urakkal, akik a színigazgatót támogatták.

Akkor kellett volna egy férjet fogni, valami jó vidéki fiút. Kertes házban élni, sokat enni. Igen, akkor még nem lett volna késő, csak kicsit köhögött, láza csak ritkán volt.

Most mindennap, délután négykor, ha beteszi a hőmérőt, 37,8.

Estére aztán lemegy a láz, beveszi a port, amit a doktor írt.

Jó ember ez a doktor Zilahy, még eddig nem fizetett neki, de nem szól, nem sürgeti. A varrónő, az sürgeti, meg az a piszok szűcs is.

– Ha most nem tud pénzt szerezni, akkor mikor? – kérdezik folyton. – Most van az az alkalom, a német tisztek tele vannak pénzzel, odajárnak a Tulipánba. Micsoda szerencséje, hogy egy ilyen remek lokálba került!

Tényleg. Hédi már nem remélte, hogy egy ilyen elegáns helyre kap szerződést, de a jobb dizőzök, táncosnők mind vidékre menekültek a bombázások elől. Ő itt maradt. Neki úgyis mindegy, bomba vagy tüdővész…

Ilyen alkalom nem lesz többé, tényleg most kell pénzt szereznie.

Rámosolygott a tisztekre műszempillái alól, a legcsábosabb pillantásokat vetette rájuk, kacagott otromba tréfáikon, tánc közben úgy simult hozzájuk, hogy ha fából lettek volna, akkor is felvillanyozta volna őket.

A szürke szeműből nézte ki a legtöbbet. Olyan valaki lehet, akinek hatalma van, akkor pedig pénze is, több, mint ennek, aki a százasokat szórja, vagy ennek a hülye fráternek, aki az ékszerekkel henceg.

De a szürke szemű unottan ült, szája sarkában valami állandó gúnyos mosoly volt. Szemlátomást nem szórakoztatta túlságosan a Tulipán bár, háttal ült a táncparkettnek. Igaz, hogy úgysem táncolt most senki.

A bár jóformán üres volt, rajtuk kívül csak két asztalnál ültek. Az egyik páholyban egy jól táplált úr, valami ismert hadseregszállító, aki minden italt lefitymált, visszaküldött, semmi sem volt elég finom, elég jó a számára. Nercbundás nő volt vele, nyilván a barátnője.

Hédinek úgy tűnt, mintha ismerné valahonnan, talán az Arizonából, ez is ott kezdhette. De ennek sikerült, hogy ül itt ezzel a kövérrel – milyen elegáns! Talán nem is a barátnője, hanem a felesége!

Mikor az előbb énekelt, méghozzá a legjobb sanzonját, akkor elbiggyesztette a száját, és elég hangosan mondta:

– Milyen pocsék a műsor, rémes!

A sarokban két fiatal magyar tiszt ült. A legolcsóbb bort rendelték, de ma még mulatni akartak egyet, mert holnap indulnak vissza a frontra.

– Igyál, pajtikám, holnap úgyis a vágóhídra visznek!

– Ezekért… – bökött oda a németek felé undorral a másik.

A zongorista unottan verte a billentyűket. Divatos német dalt játszott, hogy a német tisztek kedvében járjon, hisz tőlük kapta a legnagyobb borravalókat.

A pattogó ritmusú dalba belesüvített a sziréna hangja.

Légitámadás.

A zongorista abbahagyta a játékot. „Kezdődik a cirkusz” – gondolta.

A bár a pincehelyiségben volt, és így a ház lakói óvóhelynek használták. Pillanatokon belül meg is jelentek.

Elsőnek idős házaspár jött, a férj kis és nagy bőröndökkel megrakva, mint valami hordár. A feleség csupán egy ruhaakasztót hozott, melyen lila estélyi ruha díszelgett. Bőröndjeiket maguk köré rakták, a lila ruhát gondosan egy páholy karfájára.

Egy rohamsisakos emberke izgatottan robogott be, ő volt a légóparancsnok. – Mindenki itt van? – kérdezte körülnézve. Miután megállapította, hogy még sokan nincsenek itt, még izgatottabban elrohant.

Egy cvikkeres úr, kinek fakó flanelpizsama lógott ki a télikabátja alól, szemlátomást élvezte a helyzetet. Beült az egyik páholyba, és arra gondolt, mibe kerülne neki, ha ide mint vendég ülne be.

– Miért nincs zene? – kérdezte. – Csak folytassa, művész úr! – szólt oda a zongoristának.

– Tilos a zene! Ez most óvóhely, inkább imádkozzunk! – mondta egy öreg kisasszony, aki hatalmas vöröskeresztet viselt a karján.

– Musik! – kiáltotta most az egyik német, és parancsoló hangja úgy hangzott, mint egy vezényszó.

Ez ellen nem lehetett apelláta. A zongorista máris játszott. A cvikkeres úr elégtétellel mérte végig a vöröskeresztes öreges kisasszonyt.

Közben megtelt a helyiség. Az ajtóban a szokásos tolongás és veszekedés, amely már az elsötétített lépcsőházban kezdődött.

Mindenki igyekezett hamar elfoglalni a helyét. Akinek páholy jutott, jól járt, mert a bársonypamlagon még szunyókálni is lehetett, ha esetleg reggelig tart a légiveszély.

Most szőke asszony lépett be, kisfiút vezetett kézen fogva. Bundája alól földig érő, sötét bársonypongyola látszott ki, ez még magasabbnak mutatta, olyan volt, mint valami királynő. Szépsége első pillantásra minden tekintetet magára vonzott.

– A jó helyünket elfoglalták – mondta a kisfiú, és ujjával a német tisztek páholya felé mutatott.

– Nem illik mutogatni, Zoltánka – szólt rá a gyerekre. Körülnézett.

Tényleg már alig volt olyan hely, ahol a gyereket lefektethette volna. A németek mellett volt még egy üres kis pamlag. A szőke asszony leült, maga mellé ültette a kisfiút, lakkbőröndjét letette a földre. Közben jobbra-balra barátságosan köszönt az ismerősöknek.

– Schöne Frau![2] – mondta a sebhelyes arcú német tiszt, és arcáról egyszerre eltűnt minden unottság. Hideg, szürke pillantása felélénkült, elragadtatva bámulta az asszonyt.

– Sie ist wunderschön[3] – ismételte, majd érdeklődve fordult a dizőzhöz, és megkérdezte tőle: – Kicsoda?

Hédi kelletlenül válaszolt, elvégre is, ha egy férfi az ő társaságában van, ne bámuljon más nőket.

– Egy orvos felesége, itt laknak a házban…

A németnek ez nem volt elég, többet is szeretett volna megtudni, szinte felvillanyozva minden érdekelte a szépasszonnyal kapcsolatban. – Hogy hívják?

– Dr. Zilahy Zoltánné.

A tiszt most már úgy fordult, hogy leplezetlenül bámulhatta az asszonyt. Az a gyerekkel foglalkozott, és szemlátomást nem akart tudomást venni a tisztről. Kis lakkbőröndjét felvette, és kinyitotta, hogy valamit kivegyen belőle. Egy csomag kekszet vett ki, és egy szeletet odaadott a kisfiúnak. Közben egy alma kiesett, és legurult a földre.

A német villámgyorsan felugrott, és felemelte az almát, zubbonya ujjában kissé megtörülte, majd odalépett az asszonyhoz, udvariasan meghajolt, és átnyújtotta.

– Sie gestatten, Hauptmann Günther…[4]

Az asszony kényszeredetten nyújtott kezet. Megköszönte a fáradságát, és eltette az almát. Egész viselkedése olyan visszautasító volt, hogy a tisztnek mindenképp észre kellett volna venni…

De Hauptmann Günther mégsem zavartatta magát, beszélgetést akart kezdeményezni.

– Szép kisfia van – mondta, és megsimogatta a gyerek világosszőke fürtös fejét. – Mennyi idős?

– Négyéves.

– Ilyenkor nem szokott félni?

– Nem.

– És a nagyságos asszony hogy bírja ezt idegekkel minden éjjel? Ezek az átkozott angolok és oroszok a bombáikkal…

– Engem nem zavar.

Kialakult a társalgás. Günther most a kis kofferra nézett, mely már előbb is feltűnt neki. Csupa külföldi szállodacímke volt rajta, a legfeltűnőbb egy tevés, amely az egyik kairói hotelt hirdette.

– Sokat utazott, asszonyom? Úgy látom, keleten is járt…

– Jártam.

– Szeret utazni?

– Nem! Olvasni szeretek, bocsásson meg, de most is egy jó könyvet hoztam le magammal.

Könyvet vett elő, és fejét megbiccentve jelezte, hogy befejezte a társalgást. Nyugodtan olvasni kezdett, és Günther nem tehetett mást, mint leforrázva visszament az asztalához.

Hédi élvezte a jelenetet. „Na, kellett ennek úriasszony, most aztán alaposan le lett égetve” – gondolta elégtétellel.

Günther leült, és töltött magának. Egy hajtásra kiivott egy vizespohár konyakot.

– Unalmas a nő és buta! – mondta a társaságnak.

Az asszonyt bosszantotta a tiszt tolakodása.

Főleg, mert tudta, hogy a ház lakói mind odabámultak, és figyelték a jelenetet. Még szerencse, hogy ilyen hamar sikerült lerázni, különben azt mondanák, flörtöl itt az óvóhelyen, mikor nincs itt az ura.

De tényleg, hol marad Zoltán ilyen sokáig?… Tíz óra jóval elmúlt, és azt ígérte, hogy ma korán hazajön.

Hirtelen nyugtalanság fogta el, és idegesség. Csak nem történt vele valami baj? Állandó rettegésben élt miatta, és esténként, ha a férfi hazajött, mindig úgy érezte, mintha kő esne le a szívéről…

Ilyen soká, mint ma, még sosem maradt el, kivéve, ha ügyeletes volt a kórházban, de ma nem volt, ezt tudta biztosan.

– Milyen szép pongyolája van, édesem! – szólt hozzá a második emeleti méltóságos asszony, lornyonját a szeméhez emelve, és jól szemügyre véve a bunda alól kilátszó, földig leomló bársonyt.

– Valódi francia anyag, ugye?

– Lehet. Azért viselem, mert jó meleg…

Tudta, hogy a méltóságos asszony a háta mögött úgyis megszólja. Éppen tegnap mondta valakinek, hogy disznóság a mai világban ilyen pongyolákban mászkálni, ő bizony méltóságos asszony létére csak barchetben jár.

Tényleg, ha szurtos barchet pongyolájában volt, és véletlenül valaki meglátta, nyugodtan nézhette lompos szolgálónak. Esténként a légitámadáshoz szépen kiöltözködött, és úgy vonult le az óvóhelyre, mintha szórakozni menne.

Zilahyné nem szerette a ház lakóit, tudta, hogy rosszindulatúak, és akármilyen kedvesek a szemébe, a háta mögött pletykáznak.

Az első emeleti özvegy, aki olyan mézesmázosan üdvözli mindig, kijelentette róla, hogy gyanús nő, mivel azelőtt külföldön élt. Gyanús…

Az özvegy merte ezt mondani, aki egyik szobáját kiadta ennek a vörös hajú dizőznek, akihez naponta más és más férfiak járnak.

A harmadik emeleti ezredeslány most mosolyogva közeledett a helyiség másik vége felől.

– Már nem vagy beteg, Zoltánka? – kérdezte a kisfiút, de közben a német tisztek felé mosolygott, hiszen csak azok miatt jött ide.

– Már meggyógyultam, most a mackóm beteg. Tessék nézni! – Megmutatta a mackót, amelynek a nyaka zsebkendővel volt átkötve. – Lehet, hogy megoperálom, mint apukám szokta az embereket – folytatta a gyerek, de a lány nem figyelt rá. Kabátját hirtelen letette, mintha most jönne rá, hogy melege van, ugyanis kötött ruhájában nagyon fessnek érezte magát, és remélte, a németek is el lesznek ragadtatva.

De azok észre sem vették… A forradásos arcú mereven bámulta az asszonyt, tekintete most már szinte konokul rászegeződött.

A másik kettő meg a dizőznek udvarolt. Mikor megtudták, hogy itt lakik a házban, rögtön felajánlották, hogy záróra után felmennek hozzá, és majd igyekeznek szórakoztatni, a főpincértől szereznek innivalót is.

Hédinek ez sehogy sem tetszett, szívesebben ment volna ő a tisztek lakására, hogy azt a bizonyos fiókot a sok ékszerrel kicsit megtekintse. De a tisztek a Gellért Szállóban laktak, ahová állítólag nem vihettek fel nőt.

Hédi kénytelen volt ebbe belenyugodni, és most már teljes hévvel azt a tisztet főzte, akinél a sok százast látta. Nem engedte költekezni, mikor újabb pezsgőt akart rendelni, azt mondta:

– Ne legyen könnyelmű, Liebling!

Persze majd mind elveri a pénzét, inkább neki adja, mint a piszok tulajnak, aki állandóan becsapja a konzumálási százalékkal.

A szürke szeműnek, úgy látszik, nem használt a lecke, még mindig bámulja a doktornét, szinte szuggerálni akarja az éles, átható tekintetével. Ahányszor iszik, magasra emeli felé a poharát, de hiába, az rá se néz…

Ez a hülye ezredeslány meg mit illegeti magát itt, mit kedveskedik ezzel a Zoltánkával – éppen tegnap mondta rá, micsoda átkozott kölyök, ha az övé volna, agyonütné –, csak azért, mert hangosabban lármázott, míg ő levelet írt. A frontra irkál leveleket, legalább öttel levelez egyszerre, mondta a postásnő. Finom kis úrilány! Hogy vigyorog ide a tisztekre, persze szívesen kikezdene velük…

Megszólalt a sziréna. Egyenletes, hosszú búgása a légiveszély végét jelezte.

Végre!

Mindenki fellélegzett, szedelőzködni kezdett, és perceken belül kiürült a helyiség. Az óvóhely ismét bárrá változott, a zongorista egy foxot kezdett játszani, Hédi a parkettra cipelte a részeg tisztet, és arcához simulva táncolni kezdett.

VII.

VII.A szoba még nem hűlt ki, a nagy fehér cserépkályha még ontotta barátságos melegét.

Anna örült, ha az ura hazajön, átfázva ettől a ködös, nyirkos időtől, legalább jól felmelegszik. Azonnal teavizet tett fel, hogy egy forró rumos teával fogadhassa.

Zoltánka nagyokat ásított. Hamarosan levetkeztette, és lefektette a kis égszínkék, rácsos ágyába.

– Anyuka, már nem lesz több légó?

– Reméljük, kicsikém!

– Ugye, nagyon késő van már, de még nincs holnap? Apuka mért nem jött még haza?

– Rögtön hazajön, alukálj szépen…

A gyerek hamarosan elaludt. Anna még ott állt egy ideig, fölé hajolva gyönyörködött benne, ahogy seprűs, hosszú szempillái meg-megrebbennek, aztán lecsukódnak. Pici száját félig nyitva hagyva, egyenletes szuszogással elalszik.

Lábujjhegyen elment a kis ágytól, és leült a kályha mellé. Elővette a kötést, egy pulóvert kötött az urának karácsonyra. – Istenem, vajon milyen lesz ez az idei karácsony? Vajon béke lesz-e addigra? Megélik egyáltalán?…

Csak Zoltánnal ne történjen semmi baj. Veszélyes, amit csinál, az életével játszik. Néhány hete annak, hogy bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba…

Most is azokkal van, biztosan valami titkos összejövetelen. Istenem, csak már hazajönne!

Fél tizenkettő. Ilyen soká még nem maradt el soha!

Anna egyre nyugtalanabb lett, és türelmetlenül tekingetett a kis biedermeier faliórára, amely vidáman ketyegve mutatta az éjszakába nyúló hosszú perceket.

Végre! Kint, az előszobaajtó zárjában kulcs csörrent.

Zoltán! Hazajött!…

Anna kiszaladt eléje, le akarta segíteni róla az átázott köpenyt.

– Már úgy aggódtam érted! Olyan rettenetesen késő van!…

– Azt hittem, rég alszol, Annácska!

Nem engedte, hogy az asszony lesegítse a köpenyt, hamar kibújt belőle, és az asszonyt átkarolva bement a szobába.

Bent a lámpa erős fénykörében látszott csak meg, hogy mennyire kimerült.

– Ülj a kályhához, máris hozom a teát!

Zoltán fáradtan vetette magát a karosszékbe. Majdnem ráült a kötőtűkre, megnézte a pulóvert, és megállapította, hogy Anna megint szorgalmasan dolgozott rajta. Aztán hamar a szék mögé dobta, hisz neki ezt nem szabad meglátnia, karácsonyi meglepetésnek készül. Anna már hozta is a párolgó teát.

– Igyál hamar, hiszen egészen át vagy fázva! Nézd, mi van még…

Hideg kacsasültet tett elé, a régen ízlelt finom szag ínycsiklandozóan terjengett a szobában.

– Hát ezt hogy szerezted?

– Egy parasztasszonnyal csereberéltem. Egy ócska blúzt adtam érte.

Zoltán olyan élvezettel ette, hogy Anna már igazán nem bánta, hogy a legszebb selyemblúzát és két hálóinget adott a sváb asszonynak érte.

– A gyerek evett?

– Igen, a májat adtam neki. Nagyon ízlett, azt mondta, ezentúl mindig májacskát akar enni, nem babot és borsót.

A férfi befejezte az evést. Egy megszokott mozdulattal megcsókolta az asszony kezét.

– Köszönöm, igazán finom vacsora volt.

– Nem érdemelted meg… aki ilyen későn jár haza!

– Fontos megbeszélésünk volt. Aztán még ki kellett mennem a pályaudvarra, két kórházvonatot akartak indítani. Egyelőre megakadályoztuk a dolgot, hogy sikerül-e, még nem biztos. Közel ezer emberről van megint szó, akiket Németországba akarnak vinni. A pályaudvar-parancsnok a mi emberünk. Egyszerűen nem adott mozdonyt. Egy német őrnagy ordítozott, hogy szabotázs, ami történik, de nem sokat törődtünk vele…

– Zoltán, nem keveredhetsz bajba? Úgy féltelek…

– Ne félts, Annácska, a mozgalmunk nagyon jól van megszervezve…

– Nők is vannak benne? Nem segíthetnék neked én valamit?

– Nem, azt nem engedném. Te csak törődj Zoltánkával, neked az a feladatod. Holnap különben itt lesz a megbeszélés nálunk. Délután a rendelőóra alatt jönnek a bajtársaim. Tizenheten lesznek, legtöbben civil ruhában. Senkinek sem tűnhet fel, elvégre egy orvosi rendelőbe akárhányan jöhetnek, délután négytől hatig. De Grecsáknét mindenesetre szabadságold, és te nyiss nekik ajtót. A valódi páciensek leülnek a váróba, őket viszont a rendelőn keresztül rögtön az ebédlőbe vezeted. Látod, máris részt veszel ezzel a mozgalomban.

– Igen! – mondta lelkesen Anna.

Örült, hogy ő is tehet valamit, ha mást nem is, de a lakását bocsátja rendelkezésükre, és végre láthatja őket, akik a szabadságért dolgoznak, akár az életük árán is…

Bementek a hálószobába. Anna megigazította az ablakon az elsötétítő papírt, mielőtt felkattintotta a villanyt.

A férfi megállt a kis égszínkék, rácsos ágy előtt, aztán lehajolt, és alig érintve ajkával az édes, álomban kimelegedett kis arcot, megcsókolta a fiát.

A gyerek nem ébredt fel, de megmozdult. A mackó ott feküdt most is mellette, anélkül sosem aludt volna el.

Anna is odajött a gyerek ágyához, és megigazította a félrecsúszott paplant. Ahogy lehajolt a gyerek fölé, nem tudta megállni, hogy egy pillanatra ne szorítsa hozzá az arcát.

– Édes kicsi virágom…

Zoltán az egyik kezét az asszony vállára tette, a másikkal a gyerek paplanját simogatta, ahol a kis test körvonalai domborodtak.

– Ti ketten vagytok nekem minden! Az imádságom… Az életem értelme… Érzed ezt, Anna? Ugye érzed?…

– Tudom – mondta az asszony, és a szeme hirtelen elfátyolosodott.

Majdnem boldog volt ebben a pillanatban.

Zoltán hazatelefonált a kórházból, hogy több műtéte akadt, nem tud négy órára itthon lenni. Ha páciensek jönnek, csak várjanak, ahogy végez, jön.

Anna már elküldte a bejárónőt, aki az utóbbi hetekben a szobalányt is pótolta, hogy ő maga nyisson ajtót. Az ebédlőasztal körül tizenhét széket állított fel, itt lesz a megbeszélés. A várószobából mind behordta a székeket, csak két fotelt hagyott ott, na meg a pamlagot, egyszerre úgysem jön több beteg.

Pontosan négy órakor szólalt meg először a csengő. Anna alig tudta izgatottságát palástolni, ahogy kiszaladt ajtót nyitni.

Fiatal zászlós volt az első. Nem mutatkozott be, csak annyit mondott:

– Beutalásom van…

Ez volt a titkos jelszó, hogy a megbeszélésre jött.

Anna bevezette a várón át a rendelőbe.

– Kérem, foglaljon helyet, az uram még nincs itthon. Operál.

– Első vagyok? – kérdezte zavartan a kis zászlós.

– Igen! Gyújtson rá, és menjen át az ebédlőbe. Ott lesznek…

Csöngettek. Most már sűrű egymásutánban jöttek.

– Beutalás!

– Beutalás!

Zoltán még nem jött haza. Közben két valódi páciens is jött, ezek a várószobában ültek le. Egy környékbeli úr, aki injekciókra járt, ezzel Zoltán, ahogy hazajön, hamar végez.

A másik a vörös hajú dizőz a házból. Ez meglepődött, hogy maga a doktorné nyitott ajtót. Anna igyekezett kedves lenni.

– Foglaljon helyet, drágám, jó meleg van odabent. Amíg az uram megjön, olvasgassa az új Színházit. Remélem, semmi komoly baj nincs?

– Sajnos van. Csúnyán köhögök…

– Na, nem lesz az olyan veszélyes.

Újabb csengetés.

– Megbocsát, kedvesem, de ma én vagyok a szobalány…

Kiment. Most egyszerre ketten is jöttek, egy civil meg egy százados.

– Beutalásunk van…

Az ebédlő már majdnem megtelt, mire Zoltán hazajött. A helyőrségi kórház olyan messze volt, hogy jó órába telt, amíg hazaérhetett.

Hamar elintézte az injekciót. Most következett a dizőz. Vele is hamarosan akart végezni, különösen, mert idegesítette, hogy az ebédlőből hangok hallatszanak át. Akármilyen halkan beszélnek, de ennyi ember együtt valami zsongásszerű zajba olvad, és ez a zaj átszűrődik a rendelő párnázott, dupla ajtaján is.

– Nos, mi baj, kedvesem?

– A lázam mindig több, mostanában már harmincnyolcra is felmegy délutánonként. Így négy óra tájban.

Az orvos megfogta a lány pulzusát. Nem mutatott annyit, nyolcvanat vert.

– Talán rossz a hőmérője. Majd megmérjük, jó?

Hőmérőt adott a lánynak. Tudta, hogy most tíz percig itt ülhet vele, amíg azok odabent már türelmetlenül várakoznak rá.

– Amíg hőmérőzi magát, beszaladok. Megbocsát…

Ahogy kilépett az ajtón, a lány felugrott, és a lakáshoz vezető ajtó kulcslyukára szorította a fülét. De nem hallott semmit. A férfihangok egymásba vegyültek, azt mindenesetre megállapította, hogy sokan lehetnek odabent. Igaz, ezt már az ablakból is látta, mielőtt feljött.

Mikor Zoltán visszajött, már ismét nyugodtan ült a széken. A láza harminchét-nyolc volt.

– Lássa, kedvesem, mégiscsak rossz a maga hőmérője!

– Nem mindegy, harmincnyolc vagy harminchét-nyolc?…

– Dehogyis mindegy, nagyon komoly differencia a maga esetében. Egy torokgyulladásnál még az is mindegy lehet, hogy harmincnyolc vagy harminckilenc, de magánál…

– Mit csináljak, drága doktor úr?

– Megmondtam már a múltkor, hagyja ott a Tulipánt, kímélje magát. Próbáljon egy magaslati helyre kerülni, sok fekvés, tej… Vagy egy szanatóriumba bejutni, esetleg egy kórház tüdőosztályára. Persze ez most nehéz, a kórházakat lefoglalták a sebesültek számára, marad tehát az első megoldás… Ezt ajánlom leginkább!

– De doktor úr, ha nincs pénzem.

– Nem kerül az olyan sokba. Elmehet egy parasztházba a hegyek közé, ihatik kecsketejet.

Hédi elfintorította az arcát. „Ahogy a doktor azt elképzeli! Majd bolond lesz, ezt az utolsó pár évét vagy talán hónapját, ami hátravan, egy vacak parasztházban leélni. Kecsketej, pfuj!”

– Na, vetkőzzön le, kedves, kicsit meghallgatom. Bár a röntgen többet ér, de hát a múltkor már átvilágítottuk, olyan gyakran nem lehet, ártalmas!

– Mi lehet nekem ártalmas? Így is, úgy is elpusztulok!

– Így nem szabad beszélni! Magánál sokkal súlyosabb tbc-s betegek teljesen kigyógyultak, higgye el nekem…

A lány már levette a blúzát. Most fekete csipkékkel díszített lila selyemkombinéjában állt az orvos előtt. Ez a kacér kis kombiné nyilván nem arra volt hivatva, hogy egy komoly orvos előtt, vállpántját leengedve, felfedje lesoványodott testét.

Hédi, aki már annyi férfi előtt levetkezett, most szinte zavarban volt. Más egy félhomályos szobában vetkezni egy felajzott férfi számára, mint így az orvosnak, aki sztetoszkópját füléhez emelve közeledik felé.

Mintha nem is volna férfi, mellét olyan közömbös mozdulattal tolta félre, hogy sztetoszkópját odahelyezze. Mikor megvolt, megkérdezte:

– Nos, doktor úr? Mit észlel?

– Semmi különöset, kap egy beutalást tőlem a tüdőgondozóba. Holnap elmegy oda, aztán majd meglátjuk…

VIII.

VIII.A bár üres volt. Már kilencre járt, de még egyetlen vendég sem vetődött be. A tulipános ámpolnák hiába égtek, a bársonypáholyok üresen ásítoztak. Hédi a zongoristával beszélgetett.

– Úgy látszik, leáll a egész, akkor jól nézünk ki – mondta a zenész. – Megjegyzem, nem értem, mert a Kanári minden este tele van, egy barátom ott a dobos.

– Mit akar, tegnap itt is voltak elegen, az én németjeim eleget konzumáltak. Maga is kapott tőlük eleget, nem panaszkodhat!

– Még ne is kapjak, mikor egész este nekik játszottam, pedig utálom őket, pfuj! Ott dögöltek volna meg, ahol voltak!

– Miért beszél így, mikor belőlük él?

– Valamiből kell élni, családos ember vagyok, tudja jól! A feleségem az ötödik hónapban van, leküldtem vidékre, nem hagyhatom most itt, ebben a folytonos bombázásban. Ott nyugalom van, ennivaló is, még tejet is ihat mindennap.

„Tej, nyugalom… Ez kellene nekem is – gondolta most keserűen a lány –, de persze nekem nincs szerencsém. Mivel különb ez a Lonci, mint én?”

Ismerte a zongorista feleségét, lokálnő volt ő is, kis jelentéktelen szőke teremtés. Mikor összeházasodtak, mindenki kinevette Loncit, most majd főzhet, piacra járhat, zoknikat stoppolhat, és vasalhatja a férjének naponta a frakkinget.

Neki volt igaza. Most boldog, van, aki gondoskodik róla, gyereke is lesz.

„De ki törődik velem?” –, gondolta kétségbeesve.

Ma délelőtt volt a tüdőgondozóban a cédulával, amit Zilahy doktor adott. De lekésett, már nem volt rendelés, majd holnap megint elmegy, korábban.

Ma későn kelt fel. Az éjjel sokáig tartott a muri. A két német feljött hozzá, rengeteg italt hoztak magukkal.

– Érdekes, hogy a forradásos arcú, ez a Günther nem jött. Furcsa egy pofa! Délután egész meglepetésszerűen beállított, anélkül hogy ezt előre megbeszélték volna.

Hédi nem csodálkozott túlságosan, megszokta már, hogy a férfiak minden különösebb bejelentés nélkül meglátogatják. Kedvesen fogadta, feketekávét akart neki főzni, de a tiszt tiltakozott. Rágyújtott a saját cigarettájára, és úgy viselkedett, mint aki nem akar semmit…

Megállt az ablakban, és kinézett. Hédi ablaka az udvarra nyílt, a szemközti folyosót lehetett innen látni, Günther nyilván azt bámulta – persze, a doktorék bejárati ajtaját.

Talán azt reméli, hogy az asszonyt láthatja. Hülye! A pácienseket láthatta csak, akik jöttek sűrű egymásutánban. Négytől hatig rendel a doktor. – Érdekes, még sosem figyelte meg, hogy ennyien jönnek, ilyen jól megy a doktornak! Szinte percenként jött valaki.

Günther most rászólt, a hangja szinte parancsolóan hangzott:

– Menjen fel az orvoshoz, mintha valami baja volna! Vizsgáltassa meg magát, de közben nézzen kicsit körül. Kik vannak ott? Kicsit nyissa ki a fülét!… – s egy százast nyújtott át Hédinek.

Hédi majdnem elnevette magát. Nagyszerű, tegyen úgy, mintha valami baja volna! Mintha nem volna éppen elég baja! A pénz mindenesetre jól jött.

Felszaladt az orvoshoz. Elég soká kellett várnia, mert a doktor nem volt otthon. Közben jöttek elég sokan, de ezeket a lakásba vezette az asszony. Mindenféle pofák voltak, tisztek, civilek, egy református pap is volt közöttük.

Ezt mind elmondta Günthernek. A tiszt egykedvűen hallgatta, mintha nem is érdekelné túlságosan, aztán még egy százast adott neki, és elment.

Hédinek valami furcsa kellemetlen érzése maradt ez után a látogatás után. – Mit akarhatott ez a Günther? Lehet, hogy ártani akar Zilahy doktornak, és erre még őt is felhasználta!… „Aljasság – gondolta –, a doktor mindig jó volt hozzá, pénzt sem kért, még a röntgenért sem, s erre ő most ezért a rongyos kétszáz pengőért, amit ez a piszok német adott, felment szimatolni…”

Hédit bántotta a dolog, de aztán megnyugtatta magát, hogy a tiszt egyszerűen csak bukik az asszonyra, ezért érdekli minden, ami körülötte történik. Mit árthatna Günther a doktornak? Elvégre az is százados, mint ő, orvos százados. Tehát semmivel sem kevesebb nála.

Este, mikor lement a bárba és látta, hogy Günther milyen jókedvű, és nem is emlegeti többé a dolgot, teljesen megnyugodott a lelkiismerete.

Ezúttal táncolt is, egy foxtrottra kérte fel. Igazán jól táncolt, nem olyan esetlenül, mint a másik. Valószínűleg a szerelemben is különb, mint a barátja, ez a tökrészeg fráter. Kár, hogy nem lehet vele kezdeni, csak a doktorné érdekli – odáig van érte!

Fél tíz tájban, mikor megszólalt a sziréna, és a ház lakói levonultak, szinte odatapadt a szeme a bejárathoz. Hogy felcsillant a tekintete, mikor meglátta az asszonyt. De ma nem volt szerencséje, messzire ültek le tőlük, és a doktor is lejött.

– Ez a férje? – kérdezte érdeklődve.

– Ez. Csinos ember, ugye? – tette hozzá, hogy kissé bosszantsa.

Günther elhúzta a száját. Egy pillanatra mintha a gúnyos vonás valami kegyetlen, kemény fintorrá változott volna. Vagy csak a hosszú sebhely miatt látszott így, amely vörösen, élesen húzódott végig a bal arcán.

Székét most úgy fordította, hogy zavartalanul bámulhassa az asszonyt.

A doktornén most nem volt rajta a hosszú bársonypongyola, rendes, rövid ruhát viselt.

– Nagyon jó lába van – ismerte el Hédi, és a német tiszt ebben gyönyörködött. Szinte beitta magába az asszony minden vonását, a világosszőke, vállára hulló hajától a karcsú, selyemharisnyás lábáig.

Mikor beléptek a bárba, odaköszönt, de az asszony nem vette észre, vagy talán nem akarta észrevenni. Ahogy leültek, könyvet vett elő, és olvasott. A doktor a kisfiút tartotta az ölében, és egy öregúrral beszélgetett elmerülve. Úgy ült, hogy nem vehette észre, Günther mennyire bámulja a feleségét. Most már nem lehetett vita, hogy legyen-e zene vagy sem. A németek parancsoltak, és a zongorista engedelmesen játszotta a divatos slágereket. Az öreg kisasszony, a szép nagy vöröskeresztjével, kétségbe volt esve, hogy ilyen profán zene mellett nem imádkozhat. A cvikkeres úr, akivel előző nap vitája volt, most jóleső elégtétellel mérte végig, és posztópapucsos lábait kényelmesen kinyújtva a páholy bársonyán, élvezte az ingyen szórakozást.

Az ezredeslány most közvetlen a németek mellett ült, és sokért nem adta volna, ha táncra kérik. Egy másik asztalnál is ültek németek, de ezek nőket is hoztak magukkal, ezekkel még reménytelenebb volt az eset.

De ez a három, akik itt ültek a dizőzzel, ezekkel meg lehetne ismerkedni! A legérdekesebb ez a sebhelyes arcú SS-tiszt, de ez, úgy látszik, nagyon odavan Zilahynéért. A másik meg a dizőzzel hülyéskedik, marad tehát a harmadik, de ez nem valami csinos!

Ez végül is észrevette a lányt, és minden bemutatkozás nélkül beszélgetést kezdett vele. Később aztán be is mutatkozott neki, s átült hozzá.

Hédi dühösen állapította meg, hogy az úrilány konkurenciát csinál neki. Most már nem elég a doktorné, akiért Günther van oda, ez a taknyos lány meg majd elhódítja a Rolphot, akinek állítólag a fiókja tele van ékszerekkel. Majd még az ezredeslány kap belőlük, nem ő…

Szinte fellélegzett, mikor véget ért a légiveszély, és a lakók elmentek a fenébe.

Most kezdődött az igazi mulatság. Hédi felment a pódiumra, és egy pikáns kis sanzont énekelt németül. Mindenki odavolt, a másik német társaság tisztjei is tapsoltak, éljeneztek.

Az üvegparkett kivilágított szívein vígan szteppeltek a német csizmák, a másik társaságból a nők folyton táncolni akartak.

A zongorista meg lehetett elégedve, csak úgy dűlt a tányérjába a gyűrött papírpénz, a tulaj sem panaszkodhatott, folyt a pezsgő. Mire záróra lett, mindenki berúgott, talán csak Günther százados nem.

Hédi felhívta őt is a lakására, de nem jött. A két másik, Rolph és Walter persze feljöttek. Konyakot meg pezsgőt is vittek fel, Hédinek volt esze, az egyik üveg konyakot rögtön eldugta – tiszta haszon!

Rolph ma olyan szenvedélyes volt, úgy látszik, jót tett neki a flört az ezredeslánnyal. Walter teljesen be volt rúgva, ahogy felértek a lakásba, elnyúlt egy karosszékben, és máris elaludt.

Reggel volt már, mikor elmentek tőle. Megígérték, hogy ma is bejönnek a bárba.

– Érthetetlen, hogy még nincsenek itt! Fél tíz van már! – szólt oda a zongoristának, aki most unalmában újságot olvasott.

– Majd a potya vendégek jönnek, ha megszólal a sziréna! – válaszolta a zenész.

Hédi most magában számolgatott, nyolcszáz pengőt már eddig is leakasztott a németekről, ha a lokál most leállna, a tulaj kénytelen lenne az egész hónapi gázsiját kiadni. Talán volna annyi pénze, hogy elmehetne vidékre. Parasztház, kecsketej… Majd meglátom, mit mondanak holnap a tüdőgondozóban. Talán még nem késő…

Anna bekapcsolta a rádiót. A Dunántúl már légiveszélyt jelzett, akármelyik pillanatban itt is megszólalhatnak a szirénák.

Így tíz óra tájban minden este volt riadó. Az éjszaka nagy részét odalent töltötték a pincében.

A gyereket mindenesetre lefektette, legalább addig aludjék, amíg lehet. Lent olyan lárma van, úgysem aludhat szegényke egy pillanatig sem. A németek folyton nyúzzák a zongoristát, mulatni akarnak mindenáron – úgy látszik, érzik a vesztüket!

Az a tolakodó fráter tegnap megint ott volt, szinte kellemetlen már, ahogy bámul. Még jó, hogy Zoltán nem vette észre, ő is bosszankodott volna.

Ma nem fog hazajönni, éjszakai ügyeletes a kórházban. Milyen rossz, amikor nincs itthon. Olyan jó érzés tudni, hogy itt van, vigyáz rá, szépen lefekteti a pamlagra… pihenj, Annácska, amíg megszólal a sziréna, én majd olvasok addig.

De nem olvas, nem… Anna érzi, hogy őt nézi, a lassan lecsukódó szemeit, és szelíden, lágyan simogatja a haját. Olyan jó a simogatása, olyan megnyugtató, olyan biztonságérzetet ad, nem, semmi baj sem történhet vele soha, hisz Zoltán vigyáz rá. Egy napon megfogta a kezét, hogy elvezesse a helyes útra, és azóta nem bocsátotta el…

Hogy múlik az idő, öt éve már annak a napnak, ötödik éve, hogy házasok.

A pamlag felett bekeretezett kép, az esküvői képük. A zöld ernyős állólámpa szelíd fénykörével éppen rávilágít. Nem valami jó kép, Anna úgy összehúzza a szemét, mintha a napba nézne, pedig nem is sütött a nap, hópelyhek szálldostak azon a januári délelőttön. Az elöljáróság előtt állnak, fent, a várban, az autó is látszik, és mama tollas kalapjának egy része.

A többi kép körös-körül mind Zoltánka. Nevető, síró, édes kis arca néz le mindenütt a falról.

A legnagyobb boldogság, a legnagyobb öröm, amit az élet adhat – ő.

„Kicsi drágaságom” – gondolta túláradó szívvel, aztán hirtelen felugrott, mert eszébe jutott, hogy nem készítette ki a gyerek kis bundáját, kint van az előszobában, és nagyon áthidegszik, ha sietve rá kell adni.

Magára kapta nehéz selyemkendőjét, mert az előszobában hideg volt nagyon. Egy légnyomás bezúzta az ajtó felső ablakát, amit egyelőre papírral pótoltak. Utálatos volt ez az örökösen zizegő papír, most is, ahogy a vad novemberi szél szinte megrázta az ajtót, olyan furcsán suhogott.

Egy pillanatig az volt az érzése, hogy valaki áll kint, az ajtó előtt. Mintha egy sziluettet látott volna. Ostobaság, ki ácsorogna kint, a folyosón, a hidegben…

Besietett, és a gyerek bundácskáját letette a kályha közelében. De valami furcsa érzés maradt benne, hogy mégis áll kint valaki. De ki?…

Hirtelen valami indokolatlan félelem fogta el, valami rossz előérzet.

Istenem, ha Zoltán itthon volna, itt volna mellette, nem idegeskedne ilyen ok nélkül.

– Kis csacsikám – mondaná neki, és már a hangjától is megnyugodna. De így, egyedül olyan rossz, csak ne lenne minden héten ez az inspekció…

Csengettek. Éles, gyors csengetés volt.

– Ki jöhet ilyenkor? Balázs bácsi, a házmester, az másképp csenget, tehát nem ő. De ki?

Valami furcsa szorongást érzett, amíg kiment a két szobán keresztül, hogy kinyissa az ajtót. Igen, most ugyanazt a sziluettet látta, tehát mégsem tévedett az imént.

Kinyitotta az ajtót. A német tiszt, a sebhelyes arcú állt az ajtóban. Anna meghökkent. Mit akarhat ez?… A szemtelenségnek, a tolakodásnak ez már a legmagasabb foka. Egyszerűen feljön a bárból, és becsenget.

– Mit óhajt, kérem?

A tiszt mosolygott.

– Kistihand, schöne Frau.[5]

– Mit óhajt? – ismételte Anna most már élesen, de közben hátrált egy lépést, mert a tiszt belépett. Mosolya most már fölényessé vált.

– Hogy mit akarok? Majd elmondom magának, szép asszonyom, időnk van bőven. Hosszú az éjszaka…

A tiszt most elnevette magát. Arcán a hosszú forradás furcsa, torz fintorrá szaladt.

– Zoltán! Zoltán! – kiáltotta Anna a szoba felé, hogy a tiszt azt higgye, a férje odabent van, és ne merjen tovább szemtelenkedni.

– Gondolja, hogy a hangja elhallatszik a helyőrségi kórházig? Úgy tudom, kedves férje ott van…

Anna most megrémült. Ez az ember tudta, hogy ő egyedül van, ki van szolgáltatva neki. Egyszerűen rátör, és akármit követelhet tőle. Összeszedte minden bátorságát, nem, ez a német ne higgye, hogy fél tőle.

– Igen, egyedül vagyok! Ön úriember, tiszt! Kérem tehát, ne molesztáljon egy védtelen nőt! Menjen vissza a bárba, ott talál olyat, aki szívesen szórakozik magával, de én nem. Ezt különben már a múltkor észrevehette. Kérem, távozzék!

– Távozom – mosolygott a tiszt. – Eszemben sem volt itt maradni, de maga is velem jön!

– Én? Én?…

– Igen, maga, szép asszonyom! Ugyanis ha nem tudná, közlöm, hogy nem a bárból jöttem, hanem a Gestapótól…

Anna elsápadt. Gestapo!… Ennek a szónak olyan hatalma volt, olyan ijesztő hatása, hogy egy pillanatra szinte elakadt a lélegzete is.

A tiszt kihasználta ezt a lélektani pillanatot. Körülnézett az előszobában, a fogason megpillantotta az asszony bundáját, ráborította a vállára.

– A Sváb-hegyen hideg van – mondta magyarázólag, és a hangja olyan volt, mint valami gondos lovagé, aki estélyre kíséri hölgyét.

Anna észbe kapott. Ennek az embernek ő tetszik, nagyon tetszik, az biztos. Talán tudna hatni rá, ha könyörög, ha kéri…

– Százados úr, ne vigyen el! Nem követtem el semmit, amiért a Gestapóhoz vihetne. Esküszöm, semmit! Gyerekem van, kisfiam… Hiszen látta! Mi lenne vele nélkülem? Legyen szíve, könyörgök magának…

Könnyes, kék szemével esdekelve nézett a férfira, és megfogta mind a két kezet.

– Szép, mikor így könyörög! – mondta hidegen Günther. – De az imént, mikor kiutasított, akkor is szép volt. Tetszik nekem, és ezt most ki akarja használni, rendben van. Alkalmat adok rá, de most jöjjön!

A hangja parancsoló volt, ellentmondást nem tűrő. Megfogta az asszony karját, a fogása olyan volt, mint egy bilincs.

– Nem megyek! Engedjen el! Könyörgök…

Megpróbálta a karját kiszabadítani, minden erejével kirántani a bilincsszerű szorításból, de nem sikerült.

– Segítségért kiáltok. Ártatlanul akar elhurcolni…

– Ártatlanul?…

A szürke szempár most éleset villant, és halkan egyetlen szót mondott:

– Beutalás…

Beutalás…Az asszony szeme megrebbent. Ez a rebbenés elárulta. Mégsem ártatlan, tudja a jelszót. Az ellenállók jelszavát, amit tegnap használtak, itt, ebben a lakásban, a titkos megbeszélésen.

– Indulunk! – rendelkezett a tiszt. – Csendesen, minden feltűnés nélkül, a saját érdekében!

Az asszony kiáltani akart, de a hang nem jött ki a torkán. Revolvercső meredt rá, a tiszt másik kezében, egyenesen a szívének szegezve, egészen közel hozzá, megcsillant a revolver.

Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, hogy mindennek vége. Apatikusan követte a tisztet.

A lépcsőházban, ahogy mentek lefelé, úgy érezte, a térdei valahogy önmaguktól lendülnek előre, teljesen függetlenül a saját akaratától. Mintha nem is a saját lábai volnának. A földszinten mintha valaki jött volna szembe, a bár felől, de a sötétben nem láthatta, ki. Odaszólni, hogy Zoltánka egyedül maradt, vigyék el a nagyanyjához… Mielőtt kinyithatta a száját, érezte karján a szorítást, és a tiszt halkan rászólt:

– Still!…[6]

A ház előtt ott állt a Wehrmacht-kocsi. Sofőr nélkül volt, Günther százados maga vezetett. Erőszakos mozdulatában, ahogy felsegítette az asszonyt, mintha lett volna némi udvariasság.

Megindultak bele a vaksötét éjszakába. Günther kíméletlen gyorsasággal vezetett, mint akinek mindegy, ha valaki útjába akad, és azon keresztülgázol vagy sem.

A Sváb-hegy aljához értek, itt kissé, alig észrevehetően lelassította a tempót. Anna agyán átvillant, hogy kiugrik a kocsiból, elfut, elmenekül…

De ahányszor csak megrezzent, a tiszt szorítása erősebbé vált, mintha egy vaskapocs tartaná a karját. Kiút nincs…

Viszi a Gestapóhoz, a pribékekhez, a borzalom házába…

– Fél? – kérdezte a tiszt, mintha csak megérezte volna, hogy remeg az asszony, és irtózattal gondol az elkövetkezendő órákra, a kínzásokra, a vallatásra.

– Fél? – kérdezte újra, de hiába, az asszony nem válaszolt. Némán összeszorította a száját. Ne élvezze az ő félelmét senki. Segíteni úgysem akart, hiába könyörgött. Nem könyörög többé, nem alázkodik meg.

Most letértek a szerpentinútról, és egy kis mellékúton haladtak. Az autó szinte belesüppedt a nagy sárba, a göröngyös úton mély pocsolyákban állt a víz, és fröccsent kétfelé a sárhányó nyomán.

Most nagy zökkenővel megálltak.

– Itt vagyunk – mondta a tiszt, s udvariasan kisegítette az asszonyt, de a karját egy pillanatra sem engedte el.

Kis, modern villa előtt álltak, ahogy Anna a sötétségben a körvonalairól megállapíthatta. Fegyveres őrséget, német katonát nem látott.

– Ez a Gestapo? – kérdezte alig hallhatóan.

– Nem, ez az én lakásom – válaszolt Günther szinte vidáman.

Jobb kezével benyúlt a zsebébe, kulcsot húzott elő, és kinyitotta a kis kerti kaput.

Kavicson, keskeny úton haladtak a bejárathoz. Magasföldszint volt, néhány lépcsőfokot kellett menni. Itt a tiszt, anélkül hogy becsengetett volna, kulcsával egy ideig idegesen babrált, de aztán sikerült benyitnia.

– Parancsoljon befáradni, szépasszony – mondta, és előreengedte az asszonyt, közben felkattintotta a villanyt.

Fehérre lakkozott, modern kis hallban voltak. Günther bezárta az előszobaajtót, gondosan felül is a wertheimzárat.

Anna riadt szívdobogása, kétségbeesett félelme most engedett. Mégsem a Gestapóhoz vitte, mégse… Csak innen kijusson anélkül, hogy…

Most már tudta, hogy erről van szó, ez az aljas tőrbe csalta, az egész Gestapo csak mese! De… A jelszót tudja, tehát mégis…

A tiszt letette a köpenyét, és róla is lesegítette a bundát.

Anna valami furcsa révületben engedelmeskedett, pedig nem akarta letenni a bundát, valahogy védettebbnek érezte magát benne, mint kis sötétkék selyemruhájában.

– Bent meleg van – mondta a tiszt, és tényleg, a szobában, ahová bevezette, kellemes langyosságot árasztott egy nagy, díszes kandalló.

– Nos, hogy tetszik itt nálam? – kérdezte olyan hangon, mintha egy olyan vendége volna, aki saját jószántából jött, és nem a ráirányított revolvercső hatása alatt.

– Szép… – mondta gépiesen az asszony, és körülnézett a nagy sarokszobában.

Rengeteg perzsaszőnyeg borította a padlót, egy világossárga disznóbőr garnitúra terpeszkedett középen, hatalmas, öblös fotelekkel. A sarokban egy heverő, szintén valami drága szőnyeggel letakarva, de kép egy sem volt a falon. De a nyomuk ott volt, a csontszínű tapétán világosabb színű, négyszögletű foltok tanúskodtak róla, hogy a képeket már elrabolták. A kandalló felett, rajzszöggel csak odaerősítve, egyetlen kép, keretezetlen nyomat: Hitler.

– Foglaljon helyet, és ne vágjon ilyen rémült arcot, ez nem áll jól magának. Pedig fontos, hogy tessen nekem, ezt tudja, ugye?…

Anna nem ült le. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan tudjon megszólalni, de így is remegett a hangja.

– Miért hozott ide, százados úr? Mit akar velem?

Günther fölényesen elmosolyodott.

– Meg fogja tudni, hiszen elég hosszú az éjszaka. Ezt mondtam már ott, a maga lakásán is, ahonnan volt szíves kiutasítani. Látja, én sokkal vendégszeretőbb vagyok, parancsol inni? Kedveli a zenét?

– Szóval ezért kényszerített ide revolverrel, hogy itallal és zenével szórakoztasson? Kedves magától!

– Kedves fiú vagyok – mosolygott a tiszt –, éppen azért kérem, legyen maga is kedvesebb, ettől függ a férje élete ugyanis – tette hozzá magyarázólag, és italt vett elő. – Édeset, erőset? Mit parancsol?

– Semmit! Mi van az urammal? Válaszoljon, hol az uram?…

– A helyőrségi kórházban, úgy tudom, reggelig ott ügyeletes.

– Nem hurcolták el? Az Istenért, erre válaszoljon!

– Nem. Még ott van.

– Értem, tehát ez a trükkje, tőlem függ a férjem élete. Tessék, itt vagyok, teperjen le, csináljon velem, amit akar, de a férjemet hagyják! Ártatlan, nem csinált semmit! Semmit!

Az utolsó szavakat már szinte ordította, sikoltotta, a düh, a gyűlölet fékezhetetlen fellobogásában.

– Segítség! Segítség! – kiáltotta el magát hirtelenül. A sikolya szinte vágott, éles volt és artikulálatlan.

A tiszt mosolygott.

– Csillapodjék, kérem, nincs értelme a kiabálásnak. A segélykiáltásait úgysem hallja meg senki. Egyedül vagyunk ebben a villában, teljesen egyedül. Gondoskodtam róla, hogy senki se zavarjon. Egy kellemes, szép éjszakát szeretnék… Maga nagyon tetszik nekem, ezt észrevehette az első pillanatban. Úgy közeledtem magához, mint egy úriember. Nem fogom leteperni, nyugodt lehet. Egy német tiszt nem erőszakoskodik hölggyel. Nyugodjon meg, igyunk valamit…

Megtöltötte a két poharat, aztán a magáét magasra emelte:

– Heil Hitler!

Anna nem nyúlt az italhoz. Az agyában csak úgy száguldtak a gondolatok, nem tudta, most már hányadán van, ha a tiszt tényleg úriemberként viselkedne… De nem, akkor nem hozta volna ide! És Zoltán… Értesíteni kellene! De hogyan? Hogyan?

A tiszt ismét töltött.

– Nos, tényleg nem iszik?

Anna, hogy bátorságot merítsen, egyszerre felhajtotta az italt. Olyan volt, mint a tűz, szinte égette. Az arca is kigyúlt hirtelen, így utólag érezte, hogy valami meggyíze volt.

Kérdő pillantással nézett a tisztre.

– Kérem, mondja el végre, amit akar! Akármilyen hosszú az éjszaka, de essünk túl azon, amit mondani akar.

– Kérem. Szeretek nyílt kártyákkal játszani. Tehát röviden, a maga férje egy összeesküvésben vesz részt, mely összeesküvés aljas módon a német hadigépezet ellen irányul. Tegnap délután a rendelőóra alatt az összeesküvés tizenhét vezető tagja maguknál tartotta titkos megbeszélését. Lehetséges, hogy maga ártatlan, egyszerűen csak beengedte őket, de az is lehet, hogy szintén benne van a disznóságban. Ha a Gestapóhoz vittem volna, ugyanúgy megkapná a golyót, mint a többi tizenhét! Pardon, tizennyolc, mert a kedves férje a tizennyolcadik!

– A férjem ártatlan – hebegte Anna halálsápadtan. – Golyót? Úristen, golyót?…

– Persze, vagy azt gondolja, az árulók köszönetet kapnak?

– Tizennyolc emberélet!

– Emberélet az nulla, háború van! Ez az utolsó felvonás, most kell kivívnunk a végső győzelmet. Nem tizennyolc ember, de tizennyolcezer ember élete sem számít, ha Németországról van szó! A Führer kijelölte az utat, amelyen haladnunk kell, és ha tizennyolcmillió halotton keresztül, az sem számit! Érti?

– Értem – mondta remegve az asszony.

– Dehogy érti, hiszen még nem tudja, mit akarok mondani. Maga tetszik nekem, és úgy döntöttem, hogy a férjét futni hagyom. Jelentéktelen kis doktor, nem árthat sokat… Maga reggel hétkor telefonálhat neki, itt a másik szobában van a telefon, közli vele, hogy tűnjön el! Negyed nyolckor ott lesz a megbeszélés a helyőrségi kórházban, a tizenhét áruló odajön, negyed nyolc után öt perccel pedig ott lesz a Gestapo. Nyolc órára már tudni fogjuk az összeesküvés részleteit, felgöngyölítjük az egész bandát, és megnyugtatom, a meszesgödörben már nem fognak konspirálni. Szerintem a golyóra sem méltóak, a diadalmas német fegyverek nem erre valók, ezeknek a kötél is megfelelne…

Anna érezte, hogy az arcából hogy fut ki a vér. A szíve úgy vert, olyan hangosan, szinte vadul kalimpált, mint egy megkergült kis gépezet.

– A férjemet futni hagyja, ha én… Ha itt maradok most.. De milyen biztosítékom van arra, hogy tényleg megmenekül, hogy…

– Biztosíték?

A tiszt bántóan felnevetett.

– Mondja, asszonyom, nem tréfál maga? Ha a férje ügyes fickó, megmenekül, de ha pechje van, elfoghatják. Biztosíték? Ezt a szót a háborúban nem ismerjük. Mit gondol, én kaptam biztosítékot, hogy élve végigcsinálom ezt a háborút? Öt éve csinálom, nem volt gyerekjáték! Látja itt ezt a nagy forradást az arcomon, ezt a Don mellett szereztem, van még egy a mellemen, azt még Lengyelországban. Most már nem félek a haláltól, ha eddig nem tudott legyűrni…

Ismét töltött.

– Ezt erre a mai szép éjszakára isszuk! Próbálja széppé tenni, próbáljon úgy viselkedni, mintha nem ilyen körülmények hozták volna ide, hanem magától jött volna. Egy szép szőke asszony és egy német tiszt, aki a sok harcban kifáradt, és… És egy kis illúziót kér. Ismeri a dalt, ott maguknál a házban egész jól játssza a zongorista: Nur eine Nacht sollst Du mir gehören, bis zum Morgenrot…[7] – Ez tehát az egyik megoldás – mondta a tiszt, és mosolyogva közeledett Annához. A szemében már kigyúlt a vágy, és Anna irtózva hőkölt hátra.

– Hagyjon! – sikoltotta. – Ne nyúljon hozzám! A tiszt arcáról most lehervadt a mosoly, és ismét az a gúnyos fintor jelent meg rajta, amely olyan kegyetlenné tette az arcát. Szürke szeme élesen vágott, a hangja kemény volt.

– Ahogy parancsolja. Van más megoldás is, ha olyan kellemetlennek találja a társaságomat, elmehetek itthonról. Maga itt marad, a pincébe fogom bezárni, ott a két zsidó hulla társaságában talán majd jobban érzi magát.

Anna arca szinte eltorzult a rémülettől.

– Gyilkos – suttogta elszörnyedve. – Ne közeledjen hozzám!

– Nem is akarok már. Majd reggel, ha átjönnek ide a Gestapo emberei, engedélyt adok nekik, hogy ők közeledjenek. Hadd kóstolják meg a maga szőke szépségét, egymás után mind a nyolc katona…

Annában most magasra csapott az undor és a gyűlölet. Megölni ezt az embert, megölni, mint egy veszett kutyát. Döntött… Az egyetlen megoldás most világosan és kézzelfoghatóan kirajzolódott az agyában. Megmenti Zoltánt, és megmenti a másik tizenhetet is…

Pillantása a tiszt fegyvertáskájára esett, a revolver benne van, tudta. Most ott hevert a rekamié melletti kis asztalon, ahogy a tiszt ledobta magáról.

Anna most hirtelen kacagni kezdett. Vidám nevetése megzavarta a férfit.

– Kinevet? – kérdezte, és szeme kegyetlenül villant.

– Persze hogy kinevetem – mondta Anna, valami furcsa, tréfálkozó hangsúllyal –, hiszen direkt mulatságos, amiket beszél! Rémítget, hogy nyolc katonát szabadít rám… Csak nem képzeli, hogy ezt elhiszem! Ha én a magáé leszek, nem adna oda másnak többé… Ezt tudom…

Kéjesen kinyújtotta a karjait, szinte vágyakozva.

– Maga sokat beszél, és keveset csókol, pedig megfordítva jobb volna!

Günther megszédült az asszony szavaitól, de még nem tudta, nem merte elhinni, hogy pillanatok alatt így megváltozhatott.

– Játszik velem?

– Játszom… Szeretem ezt a játékot, izgat! Felgyújt… Magát nem?

– De engem már felgyújtott maga az első pillanatban – mondta a férfi, és lassan közeledett hozzá.

Az asszony félig lehunyta a szemeit, hogy ne lássa a fölébe hajló arcot, és ne rázza meg az undor a vad, marcangoló csók alatt. Lassan elhúzta a száját, a tükörhöz lépett, és megigazította a haját.

A férfi most mögé állt, és belecsókolt a nyakába.

– Ne legyen olyan mohó, hosszú az éjszaka… Táncolni szeretnék, van itt valami gramofon, ugye?

– Van. Melyik lemezt kívánja?

– Amit az előbb említett. Nur eine Nacht…[8]Stílszerű nem?

– Igen… – mondta a férfi rekedten. Feltette a lemezt, és átölelte az asszony karcsú derekát.

Anna hozzásimult, arca Günther vágytól kigyúlt arcához tapadt.

Táncoltak. A férfi a rekamié felé vezette. A léptei szándékosan arra irányodtak.

– Megőrjít – mondta hirtelen. – Ne kínozzon, ne várasson…

Belecsókolt a szájába, vadul, izgatottan. Majd egy hirtelen mozdulattal a rekamiéra akarta rántani, de Anna minden erejét összeszedve ellenállt.

– Ne legyen erőszakos, ne rontsa el az esténket! És ne tépje el a ruhámat! Várjon… Leveszem a ruhát, jó?

– Jó – mondta a férfi rekedten, és már nem látott, nem hallott a végsőkig felfokozott vágytól.

Az asszony egy hirtelen mozdulattal kibújt a ruhájából, és ledobta a rekamié melletti kis asztalra. A fegyvertáskára.

Most ott állt égszínkék csipkekombinéjában, diadalmas szépségében. A csipkén átlátszott telt, formás melle és csípőinek szelíd hajlása.

– Gyönyörű – lihegte a férfi, aki ebben a percben már nem volt tiszt, nem volt úriember, csak egy felajzott hím, aki végre magáévá teheti az áhított remek nőstényt.

– Várjon! – kiáltott Anna. – Várjon, ezt is ledobom! Azt akarom, hogy meztelenül lásson! Szebb vagyok, mint gondolja, sokkal szebb! Forduljon meg, csak egy pillanat!…

A férfi elfordult. Ez volt az a pillanat, mikor Anna felkapta a revolvert a rádobott ruha alól. A keze remegett, de célzott.

Lőtt.

Bele a férfi hátába. Aztán még egyszer.

A tiszt felhördült, valami állati ordítás tört ki belőle. Anna még egyszer belelőtt, most a lebukó fejébe.

Fröccsent a vér, keserű füstszag szállt fel.

Anna dermedten állt, kezében a füstölgő revolver. A nyakában lüktetve dobogott egy ér, úgy érezte, megfullad. Kiáltani szeretett volna, de a rémület összeszorította a torkát.

Lassan hátrált, és közben szinte megbabonázva nézte, bámulta a férfit, aki most már nem mozdult. Meghalt. Vége.

– Öltem… – rémlett most fel benne. – Öltem…

A revolver még füstölgött, ahogy letette az asztalra. Gépies mozdulattal felvette a ruháját, aztán az órára nézett. Fél tizenkettő. Még sok idő van reggelig…

Zoltánt értesíteni és a többit. Most látta maga előtt az arcokat, mind a tizenhetet. A fiatal zászlóst, a református papot, a többit is, mindet, a sok magyar arcot, ahogy ott álltak az ajtóban, és bemondták a jelszót: beutalás…

Nem kapnak golyót, nem kerülnek holnap a meszesgödörbe…

Most következett a legiszonyúbb. Lehajolt a halotthoz, és benyúlt a zsebébe, hogy kivegye a lakáskulcsát. Keze valami nedvességbe merült. Vérbe…

Iszonyodva rántotta ki, s undorodva tartotta el magától vértől csöpögő ujjait.

Az asztalon ott állt a likőr mellett egy üveg szódavíz, beleöntötte egy pohárba, és belemártotta a kezét. Egy pillanat alatt vérpiros lett a víz.

Megtörölte a kezét. Most kiment az előszobába a bundájáért, és felvette. Eszébe jutott, hogy a tiszt a köpenyébe tehette a kulcsot. Tényleg, a kulcs itt volt. Anna most óvatosan, lassan kinyitotta az ajtót.

Ebben a pillanatban bent a szobában férfihang szólalt meg.

Annának szinte elállt a szívverése. – Ki az, ki lehet? Hol jött be, nyilván a másik szobából… Úristen, segíts!

A hang most tovább beszélt. Anna túlfeszített idegekkel hallgatta.

A rádió volt. Persze nyitva volt már előbb is, de valami légköri zavar miatt nem működött. Most aztán megszólalt:

– Neueste Nachrichten… Am Westfront gab es wieder…[9]

Anna már nem hallotta a többit, kilépett az ajtón, most még hátravolt a kertajtó, ez gyorsan kinyílt, be sem volt zárva.

Az autó ott állt. Mi lenne, ha beleülne, és egy darabig ezzel menne le… Wehrmacht-kocsi, nem tartóztathatja fel senki… Ebben a sötétben, ködben nem látják, hogy nő ül benne.

De hátha mégis. Nem, nekiindul gyalog.

Fogalma sem volt, hogy hol van. Vaksötét volt az éjszaka. Csak ment, lefelé a lejtős úton, lábai cuppogtak a sárban.

Jó darabot ment már, mikor hirtelen furcsa világosság támadt, vörös rakéta gyúlt ki az égen.. Ugyanebben a pillanatban a szirénák is felsüvöltöttek, vijjogó sakálhangjuk belehasított az éjszakába.

Légitámadás.

A hirtelen támadt fényben körülnézett, megpróbált tájékozódni. Valami bokros, fás térség mellett volt, sehol kiírva utcanév.

A fény kialudt, Anna ment tovább, futva, botladozva, bokáig belelépve a tócsákba.

Most mintha kiáltott volna valaki, igen… Igen, hallja a hangot, de csak fut tovább, fut a sötétben, kezével tapogatózva, mint a vakok, nekimegy bokroknak, fáknak.

Hideg, kegyetlen novemberi szél süvölt, szinte belevág az arcába.

Hatalmas robbanás rázza meg a levegőt, nem messze innen bomba esett.

Lent a város felett megkezdődött a minden esti halálos tűzijáték.

IX.

IX.Zoltán ruhástul végigheveredett az ágyon. Lábait az ágy melletti székre tette, hogy ne piszkítsa be sáros csizmájával a fehér kórházi pokrócot. Levetkőzni nem lett volna értelme, egész éjszaka nem volt olyan félóra, mikor ne történt volna valami.

A telefon folyton csengett. A légitámadás a helyőrségi kórház közelében, egy német hadiüzemben kisebb tüzet okozott. Sebesülteket hoztak egész éjjel.

Zoltán kimerült volt és ideges. Reggel hétig lesz ügyeletes, de akkor sem mehet haza, mert negyed nyolcra idejönnek…

Itt lesz a megbeszélés. A pályaudvarról telefonáltak, hogy az egyik kórházvonat mégis indul, talán már el is ment. Maguk a németek adtak mozdonyt.

Ezt tehát nem lehet megakadályozni. Zoltánt bántotta ez a balsiker, holnap a tanácskozáson talán őt hibáztatják, pedig mindent megtett, amit tehetett…

Idegesítette, hogy este hiába telefonált haza. Anna nem volt otthon.

Furcsa…

Tíz óra lehetett, még nem volt riadó, tehát még nem mehettek le a pincébe. Kétszer, háromszor is felhívta a lakást, de nem jelentkezett senki.

Érthetetlen, hol lehetett Anna?…

Átment volna a szomszédba, talán felment az ezredesékhez. Nem valószínű, hogy Zoltánkát egyedül hagyta a lakásban. Most, hogy a cselédjük falura ment, és egyedül voltak, sosem hagyta a gyereket egyedül egy pillanatra sem.

Lement volna mégis a pincébe, a bárba?…

Valamit pletykáztak a házban, hogy a múlt este egy német tiszttel beszélgetett sokáig a bárban. Ki is mondta, nem jutott most eszébe, ki, de nem fontos.

Annának nem is említette. Minek? Bizonyára csak bosszankodott volna, hogy az emberek milyen rosszindulatúak és ostobák.

– Ha most féltékeny volnék, azt hinném, hogy lement a bárba a német tiszt kedvéért… Meg is beszélhette vele előre, hiszen tudta, hogy én ma nem leszek otthon.

Ostobaság…

Elhessegette magától ezt a gondolatot, ezt az oktalan feltevést.

Ismerte Annát. Az asszony lelke nyitott könyv volt előtte, ismerte a gondolatait, az érzéseit. Nem, féltékenységre igazán nem adott okot.

A múlt?…

A múltra sem volt már féltékeny. Mélyen belül, talán csak tudat alatt, még mindig fájt, hogy Anna egykor mást szeretett. Halálos, nagy szerelemmel.

George Doweryt…

Mintha egy színes film peregne le benne, amelynek ő csak nézője lehetett, látta maga előtt a régi Annát, ott az egyiptomi tavaszban…

Lobogó szőke hajával, amint robogtak az ezüstszürke sportkocsin, Doweryvel a tengerparti út felé. Ő csak állt a kórház ablakában, és nézte őket. Őt nézte, Annát.

Már akkor szerette, reménytelen vágyakozással. A szépségét, a tündöklő szépségét szerette csak, hiszen a lelkét, őt magát még nem is ismerte, nem váltott vele egyetlen szót sem.

Aztán eljött az a nap, mikor megismerhette. Ott feküdt a műtőasztalon súlyos, szúrt sebével.

Zoltán agyában most villanásszerűen bukkantak fel a képek. Arne Jörgsen, a svéd trösztvezér. Hogy meglepődött, mikor látta, hogy ez az idős férfi a férje. Rideg, üzleti hangon beszélt, ott a betegszoba ajtajában is.

Arne Jörgsen…

Egy volt a tizennyolc utas közül, akik életüket vesztették az athéni repülőgép-szerencsétlenségnél.

Most látta maga előtt Annát, fekete fátyolával, gyászban. Aztán látja vidáman, boldogan. Bejött hozzá a kórházba, s újságolta, hogy férjhez megy Doweryhez, már be is adták a nősülési kérvényt.

– Gratulálok, Annácska, remélem, nagyon boldogok lesznek!

Istenem, ha valaki akkor azt mondta volna, hogy ővele lesz boldog, vele, a jelentéktelen, szürke orvossal, és nem George Doweryvel, a Gold Stream Gárda legdaliásabb tisztjével…

A gárdát elvitték, a háború kitörésekor azonnal. Anna ottmaradt, és….

Nem, ezekre a borzalmas percekre nem akart visszagondolni.

A méreg, amit bevett, már majdnem felszívódott. Szép arca eltorzult, fuldokolt, száján hab tört fel.

Nehéz küzdelem volt az életbe visszahozni. De magának hozta vissza… Már akkor tudta ezt, mikor Annácska beleegyezett, hogy visszatér vele együtt Magyarországra.

Az Esperián jöttek, ez volt az utolsó hajó. Még úgy bánt vele a hajón, mint egy beteggel, aki most lábadozik, most gyógyul a súlyos bajából. Lassú volt ez a gyógyulási folyamat, de sikerült. Anna kigyógyult. Teljesen. Nem maradt a lelkében egyetlen kis heg sem, egyetlen homályos folt.

Átlátszóan tiszta a lelke, és mindig derűs. Amióta megszületett Zoltánka, a túláradó anyai szeretet betölti, minden gondolata a gyerek.

Milyen boldogan és büszkén tolta a fehér babakocsit a Duna-parton. Nem volt nap, hogy ne mesélte volna el, hányan álltak meg ámuldozva, hogy ilyen szép kisfiút még nem láttak.

Zoltán szívét most összeszorította valami meghatottság, az apaság mindennél mélyebb, boldog ujjongása.

A fiam. Az én kicsi fiam…

Imádta a gyereket. A fürtös, fehérszőke angyalhaját, a nagy, okosan néző, barna szemét, a valószínűtlenül sötét, hosszú szempillák alól.

A szeme egészen az enyém, a homloka is, az orra. Mintha csak a saját gyermekkori képeit látná, olyan volt Zoltánka. Csak a szőkesége volt Annától, meg a nagyon finoman megrajzolt kis szája.

– Kár, hogy nem kislány – mondta mindenki –, minek egy fiúnak ilyen szépnek lenni.

Majd lesz egy kislány is, határozták el Annával együtt. Majd. Csak vége legyen a háborúnak, a zavarnak, a borzalmaknak.

Annának nem ártott meg az anyaság, szépsége töretlen maradt, teste ugyanolyan karcsú és szoborszerűen szép, mint azelőtt. Melle kicsit megtelt, de még mindig lányos, és Zoltán, ha csak rágondol, forró, szerelmes vágy önti el az asszonya után.

Milyen jó érzés, micsoda boldogság, hogy ez az asszony az övé. Álmából néha felriad, ostoba, kusza álmai vannak néha, de aztán kinyújtja a kezét a szomszédos fekhely felé, és ott fekszik Anna, itt van, persze hogy itt van, az övé, és az övé is marad. Lágyan, szerelmes boldogsággal cirógatja ilyenkor az asszony bársonyos bőrét, a karját vagy a jó szagú, kibontott, puha haját. Vigyáz, nehogy felébredjen, felriadjon.

Reggel, ha felkel, azt is olyan zajtalanul teszi, hogy az asszony és a gyerek ne ébredjenek fel. Lábujjhegyen megy ki a fürdőszobába, ott öltözik fel. Semmi értelme, hogy azért, mert neki olyan korán kell bemenni a helyőrségibe, ők is felébredjenek. Amióta nincs cseléd, mert az összes cselédek elmenekültek a bombázások és az éhezés elől a falujukba, azóta ő maga készíti el a reggelit.

Teát főz, és mikor kész, beviszi a tálcán.

– Úrnőm, íme a reggeli – mondja, és odaviszi az ágyhoz.

Anna haragszik ezért, hamar kiugrik az ágyból, szalad a konyhába, és lángost süt neki, mert tudja, hogy azt szereti, jó ropogós krumplilángost. Kenyér az nincs, hetek óta nincs már kenyér Pesten.

Anna mindig szerez valamit, parasztokkal cserél, odaadja a ruháit, szép holmiját, csak hogy neki és a gyereknek legyen. Kacsasült, csirke, még sonka is.

Hogy át tud alakulni egy asszony. Anna, aki a nemzetközi grand hotelekben megszokta, hogy két-három pincér sürgölődjön körülötte, a szakácsművészet remekeivel – most milyen boldogan kotyvaszt a kis konyhájában, szép arca kipirul, és izgatottan lesi, hogy ízlik Zoltánnak, amit készített.

Furcsa, hogy Annát mégsem szeretik a házban. Rosszindulatú megjegyzéseket tesznek a háta mögött, pletykáznak, pedig ő soha még a légynek sem ártana. Az egész egyénisége olyan szelíd, olyan végtelenül szelíd.

Ki is mondta ezt az ostobaságot a német tiszttel?

Most eszébe jutott, persze, a második emeleti öregasszony mondta, a „méltóságos”, ez a nevetséges vén skatulya. Ez a sok vénasszony a házban mind irigyli Annát, ha megjelenik köztük, olyan, mint valami viruló rózsa a sok elszáradt kóró között. Utálatos egy ház, ha vége lesz a háborúnak, okvetlenül elköltöznek. Valami villába kellene menni, esetleg fel a Rózsadombra, ahol van szép kert is, ahol eljátszogathatna Zoltánka. Meg majd az a kis másik is…

A rendelő, az bent maradhatna a városban, esetleg a szanatóriumban rendelhetne.

Zoltán telve volt tervekkel. Jó sebész volt, és a háború, ez a borzasztó mészárszék, szinte ontotta számára az emberanyagot, operálhatott, amennyit csak akart. Szétroncsolt arcokból megpróbált újra emberies külsőt formálni, combból kihasított bőrből pótolta a szörnyű hegeket, amikkel egy löveg örökre eltorzított, megcsúfolt egy-egy fiatal arcot. Magyar katonákat, akiket kihajtottak a vágóhídra, hazug jelszavakkal, idegen, aljas érdekekért. És azok mentek, és ott maradtak Voronyezs alatt, ott maradtak a Don-parton, ezrek és ezrek a nagy orosz hómezők alatt, talán a tömegsírokban álmodnak a magyar szabadságról…

Az ellenállási mozgalom, az nemcsak álmodott.

Cselekedett.

Rettenetes erőfeszítéssel dolgoztak. Zoltán is belekapcsolódott ebbe a munkába. Holnap idejönnek. Jó ötlet volt, hogy itt gyűlnek össze, itt nem tűnhet fel senkinek tizenhét ember belépése, még kevésbé, mint otthon, a rendelőben.

Az ambulanciánál jönnek be, a műtő mögötti szobában megbeszélhetik a dolgot.

– Most fél négy, még lehetne aludni talán… Éppen elég mozgalmas volt eddig az éjszaka, talán már csend lesz egy ideig.

Elaludt.

Mély, kábult álmából kopogás riasztotta fel.

– Ki az? Tessék!

Az egészségügyi katona jött be, buta képén zavarodottság volt.

– A nagysága van itt!

– Milyen nagysága?

– A mi nagyságánk, a kis legényke is vele…

– A feleségem?

– Az hát!

Zoltán felugrott az ágyról. Anna itt van. Hogy kerül ide éjnek idején, mi történhetett? Valami rendkívüli oka lehetett idejönni ilyenkor.

Kisietett a folyosóra. A lépcsőház felől éppen jött Anna. Zoltánkát szinte húzta maga mellett, a gyerek álmos, sírós arccal nézett körül.

Mikor meglátta az apját, felélénkült a szeme.

– Apukám!

Kiszakította a kezét az anyjáéból, és odaszaladt hozzá.

Zoltán felemelte a gyereket, és arcához szorította a kis, hideg arcát. A gyerek kis cicasapkája teljesen át volt nedvesedve.

– Bent jó meleg van apunál, majd meglátod, kicsikém…

Ahogy beléptek a szobába, és a katona eltűnt, Zoltán kérdőleg tekintett Annára, aki olyan ziláltnak, kimerültnek látszott ebben a pillanatban, hogy a férfi szinte megdöbbent.

– Mi történt, az Istenért?

Az asszony leroskadt egy székre, szinte beleesett. Cipője, selyemharisnyás lábai térdig sárosak, csatakosak voltak.

– Menekülnünk kell! Azonnal! Lelepleztek, idejön a Gestapo.

– A Gestapo?

– Igen, reggel hétre idejönnek, téged is, a tizenhét társadat is elfogják, kivallatnak…

– Honnan veszed ezt? Ki mondta neked?

– Günther SS-százados. Ő leplezett le, a jelszót is tudta…

– Akkor végünk van. Az máris intézkedik, azonnal idejöhet.

– Nem jöhet. Meghalt… Agyonlőttem.

Zoltán azt hitte, rosszul hall. Az agya képtelen volt felfogni a szavak értelmét. Lassan kúsztak a tudatába a szótagok. Agyonlőttem…

Agyonlőttem…– Anna… Anna! – dadogta. – Te…

– Igen. Ez volt az egyetlen megoldás.

– De hol? Mikor? Beszélj, mindent akarok tudni!

Az asszony végigsimított a homlokán. Zoltán nézte a karcsú, finom fehér ujjait, hihetetlen volt, hogy ezzel a kézzel ez az asszony Ölt, hogy megmentse őt, és azt a másik tizenhetet…

– Majd… Majd elmondok mindent. Most ne kívánd, nem bírom. Alig tudok beszélni. Órákig tartott, amíg levergődtem ebben a vaksötétben a Sváb-hegyről…

– Hogy kerültél oda? Beszélj!…

– Odavitt… A pincéjében zsidó hullák… Gyilkos… Gyilkos…

Most egész halkan suttogta a szót. – Gyilkos… De hiszen én is az vagyok. A kezem csupa vér volt, a vizespohárban mostam meg.

– Anna drágám, beszélj összefüggően!

– Nem tudok! Majd… Meneküljünk, most azonnal meneküljünk, minden perc számít!

– Most négy óra, azt mondod, hétkor jön a Gestapo. Értesítenem kell valakit… Várj, telefonálok!

Hamar feltárcsázott egy számot. Néhány feszült pillanat, végre jelentkezett a szám. Álmos, riadt női hang.

– Kérem a tiszteletes urat!

– Igen!

Most egy férfi szólt bele, de nevét nem mondta be, nem is kérdezte, ki a hívó.

– Tessék.

– Reggel nincs rendelés. A beutaltakat kérem értesíteni!

Letette a kagylót.

– Ez elég? – kérdezte Anna. – Ebből már fogja tudni, hogy…

– Persze…

Anna szeme most lázas izgalomban égett.

– Ugye mondtam neked, hogy én is szeretnék valamit vállalni a mozgalomban, de te nem engedted!

– Nem tudtam, hogy hős vagy! Mert az vagy, Anna, megmentettél tizennyolc magyar életet…

– Öltem.

– A hazáért tetted, a szabadságért!

Kopogtak. Erős, energikus kopogtatás volt.

Anna összerezzent. – Gestapo… – gondolta rémülten. – Minden hiába…

– Tessék!

Ápolónő dugta be a fejét, kedves arcú, idősebb nő.

– Doktor úr, kérem, a négyes pavilonba tessék hamar lejönni! Az amputált őrmester…

– Jövök máris!

Az ápolónő csodálkozva nézte Annát, hogy kerül ide ilyenkor. Méghozzá gyerekkel együtt.

– Valami baj van, nagyságos asszony? Csak nem érte légitámadás a házukat?

– De…

– Ó, Istenem! Fő, hogy megmenekültek!

– Megmenekültünk…

Zoltán az ápolónővel együtt elsietett. Ahogy becsapódott mögöttük az ajtó, Anna felkelt, és a mosdóhoz ment. A tükörbe nézve szinte megdöbbent a saját arcától. Mintha rá volna írva ennek a mai borzalmas éjszakának minden gyötrelme…

Odament az ágyhoz, és végigdőlt rajta. Olyan fáradt volt, hogy minden tagja szinte elzsibbadt már. De az agya, mint valami motolla, olyan felfokozott gyorsasággal dolgozott, a menekülésnek minden módját átgondolta, a lehetőségeket, hogy hová, merre… Csomagjuk nincs, ez megkönnyíti a dolgot.

Mikor hazaért a Sváb-hegyről, végre sikerült hazajutnia, azonnal felöltöztette a gyereket, drága kicsike – hogy aludt ott az ágyban, még a légitámadás sem ébresztette fel. Először arra gondolt, hogy azonnal telefonál Zoltánnak, de mégsem tette, hátha figyelik a vonalakat. Inkább odamegy, valahogy csak odajut a sötétben. Városban mégiscsak könnyebb, ha a Sváb-hegyről le tudott vergődni, a helyőrségi kórházig is elsegíti az Isten!

Egy nagy bőröndbe ruhákat dobott be. Zoltán holmijait, fehérneműt, gyerekruhákat, de mikor fel akarta emelni, nem is bírta el. Otthagyta.

Nem fontos. Ami ékszerük, pénzük van, az nála van, betette a kézitáskájába. Nem kell a bőrönd, inkább majd karon viszi Zoltánkát.

Egy órát tartott, míg eljutottak ide a kórházba. Közben arra gondolt, hogy a gyereket a nagymamához vihetné, ott jó helyen lenne. De mégse…

Nem akart megválni tőle, nem, nem. Magukkal viszik, akárhová…

De hová? Hová mehetnek, a város körül van zárva, a tűzvonalakon, állásokon nem juthatnak át.

Reggel hétkor mennek oda a villába a Gestapo emberei. Az a bizonyos nyolc katona, akiknek Günther engedélyt adott volna, hogy… Pfuj! Borzalom!

Ezek felfedezik, hogy a századost agyonlőtték, és erre megindul a nyomozás. Ki tette? Ki volt nála? Kérdés, hogy elárulta-e valakinek, hogy őt oda szándékozik csalni. Kérdés az is, hogy Zoltánék elfogatására már kiadta-e a rendelkezést, vagy csak reggel akarta, hétkor.

Akárhogyan is van, hétre már messze kell hogy legyenek… de hol?…

Úgy érezte, nincs kiút, benne vannak az egérfogóban, nem tudnak eljutni Pestről, és az biztos, hogy a Gestapo a legnagyobb apparátussal fog nyomozni a százados gyilkosa után…

Most megszólalt a telefon, éles csengetése ugyanúgy megijesztette Annát, mint az előbb a kopogtatás.

Még egy csengetés. Hirtelen mozdulattal felvette a kagylót.

– Halló, itt a 19-es helyőrségi kórház.

– Ki van a telefonnál?

– Ápolónő.

– Zilahy százados orvos úrral beszélhetnék?

– Igen! Rögtön! Ki kéri?

– Itt a pályaudvar-parancsnokság.

– Tessék várni!

– Nem tudok, keresik a vonalat. Mondja meg, kedves nővér, hogy a kórházvonat mégis indul. Fél óra múlva. Köszönöm.

A készülék kattant, odaát letették a kagylót.

Annán most átvillant egy gondolat. A kórházvonat… Fél óra múlva… Mi lenne, ha ezzel a kórházvonattal mennének el?… Éppen ezzel, aminek a visszatartásáért Zoltán mindent megtett. Hiába, a vonat mégis megy, indul. Fél óra! Talán az Isten akarata ez, hogy nem sikerült visszatartani, ez az egyetlen menekülési lehetőség.

Fél óra… Vajon meddig marad Zoltán annál az amputáltnál? Már milyen rég elment. Minden perc számít, minden pillanat.

Végre. Zoltán visszajött. Szinte zihált a sietségtől.

– Indulunk! Szereztem közben egy oldalkocsis motort.

– Hová, Zoltán? Hová gondolod?

– Kimegyünk a pályaudvarra, talán még elérjük a kórházvonatot. Itt van egy ápolónői köpeny, ezt vedd fel, úgy fogsz szerepelni, mint vöröskeresztes nővér.

– Most telefonáltak, hogy fél óra múlva indul.

X.

X.A Tulipánban telt ház volt. A zongorista boldogan állapította meg, hogy kár volt tegnap úgy elkeseredni. Ma itt van zsúfolva, és a Kanári bár üres, az előbb átjött onnan a dobos, egy lélek sincs bent náluk, azt mondta.

Nyolc-tíz asztalnál is ültek németek, hangosak voltak, és szórták a pénzt. Egyik-másik már részegen jött be, azt sem tudták, mit rendelnek, pezsgőt, bort, pénzük volt bőven.

Hédi még nem énekelt. Bent ült az öltözőnek kinevezett kis raktárszobában, a tükre előtt, és festette magát.

– Na, mi az, fiam? Mi lesz? – jött be a tulajdonos. – Adjon már le valami számot, elvégre nem azért fizetem, hogy itt üldögéljen!

– Igen, rögtön! Kicsit köhögök ma…

– Nem érdekel, angyalom, akkor menjen kórházba, ne lokálba!

Becsapta az ajtót, és kiment. Hédi még hallotta, hogy odakint azt mondja a főúrnak: – Ez a hülye tyúk itt adja a beteget, kirúgom, és mehet a fenébe…

„Nem kell kirúgni, úgyis megyek – gondolta Hédi. – Ma vagyok itt utoljára: Nem csinálom tovább, nem.”

Délben volt a tüdőgondozóban. A főorvos, mogorva, idősebb ember, szinte gorombán szólt rá: – Maga énekel? Ezzel a tüdővel?

Úgy nézett rá, mint egy őrültre. – Itt van a lelete, vigye el a kezelőorvosához.

Átadott egy lezárt borítékot. Hédi ügyesen kinyitotta, és megnézte, csupa positiv, csupa caverna, a többi latin szót nem értette. Aztán visszaragasztotta szépen, és felment Zilahy doktorhoz.

Fél öt volt, rendelési idő. Csengetett, de senki sem nyitott ajtót.

Furcsa! Rendelési óra, és a doktor nincs itt. Csöngetett, még egy ideig várt. A szomszédos lakásból kiszólt egy öreg hölgy:

– Ne ácsorogjon, kisasszony, hiába vár! A doktor úr ma nem rendel. Már voltak itt ma többen. Nincs itthon senki!

„Senki. Furcsa – gondolta Hédi. – És furcsa az is, hogy a doktorné… Nahát, ezt nem gondolta volna a doktornéról. Tegnap este, már lehetett tíz óra, felszaladt valamiért a bárból, hát a lépcsőházban jön le Güntherrel.

Persze őt nem látták a sötétben, de ő látta jól, karonfogva mentek… A gőgös doktorné! Persze a bárban adta a megközelíthetetlent, mintha fütyülne Güntherre, pedig úgy látszik, nem fütyül. Finom kis úriasszony!”

– Művésznő, gyerünk énekelni! – szólt be a főúr.

Hédi még egy pillantást vetett a tükörbe, aztán bement. Először köhögött kicsit, óvatosan megreszelte a torkát.

Az üvegparkett tömve volt. A németek nőket is hoztak magukkal, és táncoltak fáradhatatlanul.

A zongorista most egy akkorddal befejezte a számot, és belekezdett egy német sanzonba, Hédi legjobb műsorszámába.

A dizőz meghajolt, és belekezdett a dalba. A parketton még ott volt egy részeg német a nőjével, egy szemlátomást közönséges, utcán felszedett nővel. Mindenáron táncolni akartak, és nem mozdultak el.

– Weg! – kiáltotta durván a dizőznek, majd ráordított a zongoristára, hogy folytassa a tánczenét.

Az ijedten behúzta a fejét, és teljesítette a parancsot. Hédi megszégyenülten ment le a dobogóról. Ilyen megaláztatás még nem érte. Úgy érezte, hogy sírva fakad, de visszatartotta a könnyeit, nehogy tönkremenjenek a műszempillái.

„Kellett ez nekem; ahelyett, hogy rég vidéken volnék és pihennék, gyógyulnék, itt énekelek ezeknek a dögöknek!”

Szinte mártírnak érezte magát ebben a percben, aki feláldozza magát, egészen elfeledkezett arról, hogy a pénzüket akarja kiszedni belőlük. Igen, a pénzüket, amennyit csak lehet!

Ebben a percben pillantotta meg Rolphot és Waltert, most léptek be. Kedvesen elébük sietett, és leült hozzájuk. Mind a ketten mogorvák voltak, még a folyton röhögő Rolph is mord arcot vágott.

– Nem szép, hogy tegnap nem jöttetek be, pedig vártalak titeket! – mosolygott kacéran. – Na és Günther, ő ma nem jön?

– Günther meghalt – mondta Rolph tompán.

– Meghalt! Szent ég! Mikor?

– Tegnap éjjel…

– Ne viccelj, micsoda rossz vicc! Hisz láttam tegnap éjjel itt a házban, a doktornéval ment el. Azzal a szép szőkével…

Rolph elsápadt. Ránézett Walterre, a szemük összevillant, és másodpercnyi eltérés nélkül egyszerre mondták:

– Sie war es… Sie![10]

Hédi úgy érezte, forog vele a világ. A németek izgatottan kérdeztek tőle mindenfélét, de csak ezt az egyet tudta nekik mondani, hogy tízkor látta őket lejönni a lépcsőn. Karonfogva.

– Tényleg meghalt szegény? De hát hogy? Beteg volt? – kérdezte most ő is, és rá is átragadt a németek izgalma.

– Agyonlőtték a lakásán.

– Úristen! Ki?

– Egy nő. Az asztalon, ahol a fegyvertáska volt, egy női övet találtak. Sötétkék selyem volt.

– A doktorné… – hebegte a lány. – Nem, nem ő volt – sikoltott fel –, nem hiszem, nem létezik!

Többen odanéztek, de a részeg hangulatban, ami már úrrá lett az egész helyiségben, nem volt meglepő, ha egy nő sikoltozik.

– Hol laknak ezek? Hányadik emelet? – kérdezte Walter. – Most azonnal felmegyünk.

„Csak menjetek” – gondolta Hédi, és most már derengett, hogy mért nem voltak otthon délután. Elmenekültek… Hirtelen valami megkönnyebbülést érzett, nem ő árulta el őket, ő nem. Tegnap itt spionkodott Günther, ki tudja, mit akarhatott…

– Második emelet – mondta készségesen. – A folyosóról balra, fekete tábla van kint, szép arany betűkkel.

Rolph elővette a noteszét. Valamit firkált.

– Téged hogy hívnak? – kérdezte hirtelenül hivatalos hangon.

– Engem? Miért?

– Téged is felviszünk majd a Gestapóhoz, fontos tanú leszel!

– Én? – kérdezte most a lány. – Eszemben sincs, engem hagyjatok békében!

Most Walter is rászólt, elég durván.

– Nem kérdezünk! Jössz és pont!

Hédi ebben a pillanatban mérhetetlenül utálta őket. Mindet agyon kéne lőni, gondolta. Mind dögölne meg! Ez a Rolph milyen piszok, tegnapelőtt még az ágyában aludt, most meg micsoda hangon beszél. Majd még ebben a hidegben éjjel a Gestapóhoz viszik, fel a Sváb-hegyre. Ez kellene még csak, úgyis köhög, ma többet, mint máskor.

Ebben a pillanatban megszólalt a sziréna. Riadó.

– Na, kár felmenni – mondta Hédi –, rögtön itt lesznek!

A két tiszt most megfeszített figyelemmel meredt az ajtóra. Rolph szinte mohón várta már azt a pillanatot, mikor lecsaphat az asszonyra. Már készen volt benne a mondat, amivel odalép hozzá. Szinte kéjelgett magában arra a gondolatra, micsoda döbbent hatást fog elérni ezzel a pár szóval…

– Asszonyom, bocsánat! Tegnap a ruhájának az övét Günther százados lakásán felejtette!

Vagy nem. Egyszerűen odalép: – Mondja, szépasszony, nem hiányzik a ruhájáról az öv? Én ugyanis megtaláltam Günther holtteste mellett. Kedves öntől, hogy mielőtt agyonlőtte, volt szíves odaajándékozni magát neki… – Hogy fog ez nézni, hogy fog megtörni azonnal. Bestia! Gyilkos ringyó! Azzal a szép, büszke pofájával.

Már úgy várt, mint egy láncra fűzött kutya, egy véreb, aki alig bírja kivárni a pillanatot, hogy a pórázát levegyék, és rászabadítsák áldozatára.

Múltak a percek, de a nő nem jött. A ház lakói már mind ott voltak. Rolph már ismerte őket látásból.

A kövér, öreg hölgy, aki mindig utolsónak fut be lihegve és izgatottan, már az is itt van, sopánkodva cipeli kosarait és takaróit.

Rolph ránézett Hédire. A pillantása kérdés volt, nem is kellett szólnia, Hédi megértette. De Walter megszólalt.

– Láttad ma őt?

– Persze. Mindennap látom.

– De ma?

– Ma is…

A lány hangja valahogy bizonytalannak tűnt.

– Hazudsz! – kiáltott rá Rolph –, mondd meg az igazat!

– Láttam! Na… Hagyjál békében, mi közöm nekem az egészhez! Mit vallatsz, jó, hogy nem fogod rám, hogy én lőttem le Günthert. Menj fel a lakásukra, és nyomozz, és csinálj, amit akarsz!

– Felmegyünk!

– Várjuk ki a riadót – ellenkezett Walter.

– Ugyan! Egy percet sem várhatunk!

Felugrott, és megindult, Walter kelletlenül kullogott utána.

Hédit furcsa izgalom fogta el. A doktorék nincsenek itt, ez biztos. Délután azért csengetett hiába. Úristen! Még majd belekeverik őt is ebbe a dologba, hiszen tegnap délután nála volt Günther.

A hátában erős szúrást érzett, és hirtelen köhögés fogta el. Szúró, fájó köhögés, egész mélyről, szinte tépte. A zsebkendőjét a szájához szorította, és elfordult, hogy ne lássa senki. Utána megnézte a zsebkendőt, cérnaszál vékony, piros csík húzódott benne, vér…

– Vért köpök – állapította meg rémülten –, végem van.

Könny futotta el a szemét, saját magát siratta. Az asztalon ott állt a pezsgő, hirtelen felhajtott egy pohárral, a hideg, gyöngyöző ital jólesett.

Aztán felkelt az asztaltól, és átment egy páholyba, ahonnan egy mosolygó, csinos fiú nézegetett felé.

A két német felsietett az emeletre. Rolph kis zseblámpájával világított, rögtön megtalálta a táblát, fekete üveg, arany betűk.

DR. ZILAHY ZOLTÁN

DR. ZILAHY ZOLTÁNsebész

sebészRendel: 4–6-ig

Rendel: 4–6-ig

Becsengetett. Várt.

Nem jött senki. Türelmetlenül újra meg újra csengetett.

– Megszökött! Nyilvánvaló!

– Elkéstünk.

– A lakást mindenesetre átvizsgáljuk.

Walter, aki baromerős volt, nekifeszítette vállát az ajtónak. Egyetlen reccsenés, és az ajtó engedett. Bent voltak a lakásban.

– Van itt valaki? – kiáltotta Rolph, de nem kapott választ.

A villanyt nem kattantotta fel, nehogy kimenjen a fény a nyitott, feltört ajtón. Zseblámpájának a fényénél ment tovább, benyitott egy nagy, szárnyas, fehér ajtón.

Szalonszerű szoba volt, a falakon sok festmény, az asztalokon képeslapok hevertek – persze, ez a várószoba. Innen a rendelőbe nyitottak be, egy párnázott, dupla ajtón.

Rolph körülnézett a fehéren csillogó, csempés falú helyiségben, az üvegszekrényekben műszereket látott, a sarokban íróasztalt. Kirántotta a fiókot, papírok és néhány gyógyszeres doboz esett a földre.

– Nézzünk körül a lakószobákban – ajánlotta Walter.

– Ne félj, minden sorra kerül, átvizsgáljuk az egész lakást.

Átmentek az ebédlőbe, itt Rolph felkattantotta a villanyt. Az első, amit megpillantott, a szoba közepén egy nagy bőrönd volt. Nem volt bezárva, hamar kinyithatta, ruhaneműk voltak belehányva, sietős összevisszaságban.

– Ehhez mit szólsz?

– Semmit. Egy koffer.

– Hülye vagy! Látszik, hogy lóhalálában csomagolt, már nem volt ideje elvinni!

– Vagy nem bírta felemelni, nézd, milyen nehéz!…

Megemelte a bőröndöt, mire az szétnyílt, és a holmik mind kiestek belőle.

– Jó dolgok! Nézd ezt a férfipizsamát!

– Ebből mire következtetsz?

– Hogy megtartom magamnak, úgysincs pizsamám.

– A következtetés! Férfipizsamát is csomagolt, tehát a férjével együtt menekültek el.

– Ezt természetesnek tartom, anélkül hogy pizsamákat látnék…

– Most mit csinálunk? Telefonáljunk fel a Gestapóhoz?

– Még ne! Várj! Átnézzük a hálószobát előbb, esetleg akad valami ékszer.

Bementek a hálóba. Egy gyerekágy állt a sarokban, mellette a földre ledobva valami ruha. Rolph felemelte. Sötétkék selyem volt…

– Ez az – kiáltott fel diadalmasan –, ez!

– Mi?

– Női ruha, nézd! Sötétkék selyem! Sötétkék, mint az öv, ami Günther lakásán maradt. A nő ledobta magáról, átöltözött, mielőtt elment!

– Óriási! Mutasd…

Odavitték a lámpa alá, és vizsgálták, nézték.

– Vér! Vér! Nézd!

A ruha ujján, a mandzsetta szélén sötét folt, megkeményedve, megszáradva.

– Kezünkben a döntő bizonyíték! Ő a gyilkos! Azonnal telefonálunk!

A telefon a rendelőben volt. Rolph izgatottan, a nem várt siker hirtelen örömével sietett át a telefonhoz. Felkattantotta a villanyt, nem gondolva rá, hogy itt tárva-nyitva van az ablak.

A fény szinte zúdult ki a vaksötét éjszakába, mintha csak jel volna a város felett repülő ellenséges gépeknek.

Jel, amire megjön a válasz. A bomba.

– Rolph, a villanyt!!! Már késő volt.

Fülsiketítő suhogással jött, jött a bomba. Az irtózatos robbanás megrázta az egész környéket, a légnyomás mint egy orkán söpört el mindent.

Telitalálat volt! A budai bérház úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Papírvékony falai összecsuklottak, a hatalmas malterfelhő alatt csak romhalmaz maradt, mint szeszélyes formájú gúla egy tömegsír felett.

A Tulipán bár tömegsír lett, a halál ugyanabban a pillanatban csapott le mindenkire. Akkor, mikor a legkevésbé várták.

Vidám dalt játszott a zongorista, az üvegparketten fáradhatatlanul trappoltak a német csizmák, a páholyban folyt a pezsgő, duhaj kacagás hallatszott. – Heil Hitler! – kiáltotta egy részeg hang.

Hédi szájára egy szomjas száj tapadt a páholy homályában.

„Ha tudnád, hogy a halált csókolod a számról” – gondolta a lány valami különös kéjjel, és ezt a kéjes mosolyt talán még a halál sem törülte le róla a következő pillanatban.