HETEDIK RÉSZ
XXXII.
XXXII.Május volt.
Az afrikai ég mély kékségében élesen rajzolódtak ki egy karcsú minaret kontúrjai. A magasra nyúlt datolyapálmák ágain át éppen a mecsetre lehetett látni, a müezzin imára hívó hangja is idehallatszott néha.
Most csend volt. A Ramses utcai villa kis kertjébe nem tört be semmiféle zaj, a külvilág lármája, a kikötő bábeli hangjai.
Zümmögő, halk dúdolás hallatszott csak. A virágzó narancsfák alól jött ez a monoton hang, néger dajka dúdolta furcsa, vontatott dallamú altatódalát.
A kisfiú a fehér ernyős kocsiban már elaludt. George odalépett a kocsihoz, és nem törődve a dajka tiltakozásával, félrevonta a kocsi csipkés függönyét.
Nézte a fiát. A gyerek mintha mosolygott volna álmában. A szája sarkában olyan vonás jelent meg, amit eddig még nem fedezett
