xix.
A tisztás, ahol Jézust láttam, üres volt, hegyes árnyak vetültek rá. Elég korán érkeztem ahhoz, hogy még érkezése előtt végezzek az ásással – még azelőtt kisurrantam a házból, hogy a nap vörös hasát a hegyormok fölé vonszolta. Lavi cipelte a tekercsekkel teli batyut, az agyagtáblát, amelyre átkomat róttam fel, és az ásómat. A varázstálamat köntösöm alá rejtettem. A gondolat, hogy talán újra látom Jézust, egyszerre örömmel és félelemmel töltött el. Nem tudtam eldönteni, mit tennék: megszólítanám, vagy elosonnék, ahogy nemrég.
A barlang nyílásánál vártam, míg Lavi körülnézett, nincsenek-e odabent útonállók, kígyók, vagy egyéb veszedelmes teremtmények. Miután semmit nem talált, intett, hogy lépjek be – odabent hűvös félhomály fogadott, denevérürülék pettyezte a földet, és kőedények dar
