— Tényleg? Nézd meg a képet, amit küldtem. Találkoztam velük egy fogadáson — mondta, én pedig gyorsan megnyitottam a képet. A szüleim mosolyogtak rajta, és apám elvileg a törött kezében tartotta a poharat, és a gipsz nem volt sehol.
— Lori, visszahívhatlak később? — kérdeztem bénultam, de választ sem várva letettem a telefont, felszaladtam a szobámba, bezárkóztam a fürdőszobába és lecsúsztam a földre. Egyetlen pillanatig sem törődtem azzal, hogy Kale kiabál utánam.
Egyszerűen most képtelen voltam bármi mással foglalkozni a saját érzéseimen kívül.
A szüleim tényleg valami ostoba játékot játszanak velem?
Meg akarnak őrjíteni?
Vagy el akarnak hitetni velem egy olyan valóságot, ami nem is létezik?
Csak bámultam a képet és úgy éreztem, hogy forogni kezdett velem a világ.
Azon az éj
