Árnyak fogságában

Sütő Enikő Minden jog fenntartva © 2019, Sütő Enikő Korrektor: Fekete Annamária ISBN: 978-615-81085-7-7 Árnyak fogságában A félelem, ami elválaszt minket Sütő Enikő 2019 Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress, mert vágyad vize hajt, s az végzetes. Christopher Marlow 5 évvel korábban Az ital égette a gyomromat és brutálisan csapódott bele, teljesen felkavarva azt. A világ egyre gyorsabban kezdett forogni velem, behunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt. Csoda lesz, ha ma nem fogok idehányni a bár közepére. De nem érdekelt. Holnap elköltözünk, és magam mögött kell hagynom az eddigi életemet, és vele együtt a legjobb barátnőmet, Lorit is. — Még egyet — intett Lori a csaposnak, aki egy kicsit furcsán nézett rám, de azért kihozta az italokat. Hé, nem a világ végére mész — mondta Lori hirtelen, mintha megérezte volna a gondolataimat, és megszorította a kezemet. — Tényleg? Hilton Head Island rajta van egyáltalán a térképen? — Persze. Maximum hétszáz mérföld lehet, az nem a világvége, és létezik okostelefon, skype, meg mindenféle kütyü, amivel tudjuk tartani a kapcsolatot — mutatta fel a telefonját mosolyogva. — Persze, amíg el nem veszik. Mondjuk azért, mert elszöktem ma ide. — Meg sem fogják tudni — mosolygott rám bátorítóan. — Te is azt hiszed, hogy gyilkos vagyok? — Nem, Sonia, nem vagy az — mondta hirtelen, és olyan erővel szorította meg a kezem, hogy kénytelen voltam ránézni. — Akármit is mond az apád, el kell hinned nekem, hogy nem te voltál. Volt ott… még egy lány — súgta halkan, és egy pillanatra elrévedt az emlékben. Aztán újra rám nézett mosolyogva. — De én is hiszem, hogy jót fog tenni egy kis környezetváltozás. — Vagy teljesen becsavarodok. — Azt nem fogom hagyni — felelte nevetve. — Nagyon kell pisilnem. — Nekem is — vallottam be, majd leugrottunk a bárszékről, és összefont karokkal elindultunk a mosdók irányába. Hamarabb végeztem, mint Lori, aki már vagy öt perce a sminkjét igazította, amikor úgy döntöttem, hogy szívok addig egy kis friss levegőt. Küldtem neki egy gyors üzenetet, és elindultam a fémajtó irányába. A sötét és hűvös parkolóhoz fog vezetni, ami úgy vonzott, akár egy mágnes. Kilöktem a hatalmas fémajtót, és egyetlen lámpa gyér fénye alatt megállva hatalmasat szippantottam a hűvös, szmogos levegőből. Hogy ez mennyire fog nekem hiányozni! Hirtelen valami egész halk morajlás jutott el a tudatomig, és megdermedve füleltem. A parkolóhelyet pásztázom, de nem tűnt úgy, mintha bármelyik autóban is ülnének. Oldalra fordítottam a fejem, de a sötétben nem láttam semmit, így bekapcsoltam a telefonom elemlámpáját, majd újra körbenéztem. Az egyik sötét sarokban ott kuporgott egy pici alak felhúzott térdekkel, és sírt. Azt hiszem. — Jól vagy? — kérdeztem halkan, ahogy leguggoltam előtte, és hagytam, hogy a telefonom gyér fénye megvilágítsa gyönyörű arcát. Nem lehetett idősebb nálam. — Jól vagyok. — Biztos? Elég feldúltnak látszol — mondtam, miközben bátorítóan rámosolyogtam, és láttam, hogy máris lefelé görbülnek az ajkai. — Szakított velem a barátom — szipogott. — Itt hagyott? — Nem — rázta meg a fejét. — Megbeszéltük, hogy ma este itt találkozunk. Aztán nem olyan rég küldött egy üzenetet, hogy valami fontos dolga akadt, és élvezzem az estét. Visszaírtam neki, hogy várni fogom, erre azt válaszolta, hogy szerinte ez köztünk már nem fog működni. — Disznó — csúszott ki a számon, ő pedig bólintott. — Az ilyen fickók egyszerűen nem érnek annyit, hogy könnyeket ejts miattuk. — De ő annyira… — mondta, majd újra felzokogott. — Fantasztikus. — Az ilyen emberek egyáltalán nem nagyszerűek — mondtam keményen. Hagyja, hogy itt zokogjon egyedül, mert nem volt képes otthon az arcába vágni, hogy vége. — Annyira fantasztikus volt… tudod… az ágyban. Életem legfantasztikusabb élménye volt az együtt töltött idő. Azt hittem, ez azért van, mert kettőnk között valami igazán mély és különleges érzés alakult ki. — Azért, mert tudja, hogyan használja a farkát, még nem válik szőke herceggé fehér paripán. Ez a típus inkább könyörtelen játékos, mert pontosan tudja, hogyan használja a testét a nők behálózására, de fogalma sincs, hogyan kell igazán szeretni. Csak így próbál valamit kompenzálni. Talán túl kicsi volt a farka, és kénytelen volt megnövelni… — megálltam egy pillanatra, mert a lány arca pipacsvörösre változott. — Mögöttem van igaz? — kérdezem, a lány pedig bólint. Lassan felálltam és megfordultam. Oh. Éreztem, ahogy lassan kicsúszik a talaj a lábam alól, amikor megpillantottam őt. Rendkívül férfias, és elképesztően jóképű. Én is sírnék, ha elhagyna engem. — Hát… — mondtam zavartan mosolyogva. — A farkam eredeti méretű — mondta, és a hangja is olyan szexi és forró volt, mint a kinézete. — A… — próbáltam közbevágni, de folytatta. — És nincs szükségem arra, hogy bármit is kompenzáljak, de szerintem erre már magadtól is rájöttél. — Áh, szóval te vagy a nagy jégcsapherceg, aki minden lányt szédít, de egyet sem szeret — mondtam, de ebben a pillanatban meg is bántam. Jesszus, tényleg ezt mondtam egy totál idegen pasinak? — És hidd el, tudom, hogyan kell használni, és nagyon jól csinálom — morogta. Hiába olyan szexi. Megabunkó. — Mitől vagy ebben olyan biztos? — kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, mi a szarért nem tudom befogni a pofámat. — Ha jól használnád, akkor nem ülne ott a földön zokogva, miközben a teste minden egyes porcikája kielégülés után sikolt. — Vagy — mondta, miközben előrelépett egyet — már annyira elhasználódott, hogy soha többet nem akarom megérinteni. — Miért vagy olyan biztos benne, hogy ezt akarná? — Mert mind ugyanazt akarjátok. Arrogáns seggfej. — Hát, nekem biztosan egyszer sem kellenél — jegyeztem meg, és láttam, ahogy az ajka megrándul. — Én nem mondtam semmit — hallottam meg a szőke lányt, és periférikus látásom segítségével érzékeltem, hogy már felállt. — Menj be, Sarah! — utasította, de tekintete az enyémet tartotta fogva. — Csak azért jött… és nem mondtam… és nem is kedvelem… Alapszabály, hogy nem támadsz olyan lányra, aki segíteni akar. Remélem, a következő pasija is dobni fogja. — Menj be, Sarah! — utasította újra, a lány pedig eltűnt. — Nem túl kedves lány, már értem, miért dobtad — mondtam, majd elindultam az ajtó felé. — Tudod — morgott, és mély hangja rezgéseket indított el a lábam között. — Óvatosabbnak kellene lenned, kivel szájalsz. — Miért? — pillantottam vissza rá. — Rám fogod vetni magad? — kérdeztem, és láttam, ahogy az arca megenyhül. Kemény arca van. Az a fajta, ami akkor sem enyhül meg, ha mosolyog, mert a démonok folyamatosan a lelkére telepednek. — Miért van az… — kérdezte veszélyes hangon —, hogy mindig azt feltételezik, ha egy nő sír, az csak a férfi hibája lehet? — Miért, nem? — kérdeztem, miközben keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. — A nők gyakran csalnak. — Ezt csinálják? — És hazudnak. — Igen? — És gyakran összetörik a szíveket. — Ezzel nem vitatkozom. — Akkor miért feltételezik, hogy mindig a férfi a hibás? — kérdezte újra. — Mivel a férfiak nagyon hatékony eszközzel rendelkeznek a lábuk között, mely kihozza a nőkből a vadászösztönöket. — A vadászösztönöket? — Igen, azokat. Ez mindig így megy. A nő találkozik a férfival. A férfi pokolian szexi, akárcsak te. A férfi addig szédíti a nőt, amíg ágyba nem viszi, reggel pedig egyedül ébred. Az elhagyott nő pedig kétségbeesetten próbál olyanná válni, ami megfelel ezeknek a típusoknak, és azt hiszi tévesen, ez az érzés a szerelem. — És mindezt csak azért, mert faszt akarnak? — Hát igen. Ezért legközelebb viselkedhetnél egy kicsit tisztességesebben is. Mondjuk, ha szakítani akarsz, annak add meg a módját. Vagy dugd vissza a gatyádba a farkad, és váljon belőled tisztességes férfi. A szeme veszélyesen villogott, én pedig bájosan rámosolyogtam. Bárki lehet ő, én pedig itt állok egyedül, védtelenül egy sötét parkolóban. De nem tűnt gyilkos típusnak, csak egy arrogáns baromnak, aki tisztában van a vonzerejével, pontosan tudja, mit akar, és meg is szerzi azt. — Azt hiszem, másképp gondolnád, ha kipróbálnád az én… — Ebben tévedsz. Nem az a lány vagyok — mondtam, ő pedig lassan közeledni kezdett. Hátráltam az ajtó felé, ő pedig egyre közelebb jött. Próbáltam kikerülni, de mindig követte a mozgásomat egészen addig, amíg hátam a hideg téglafalnak nem ütközött. Megragadta mind a két kezemet, és a fejem felett a falon rögzítette, miközben lehajolt. Orromba kúszott férfias illata. Ez működött. — Az ilyen pimasz lányok adják meg magukat a leggyorsabban. Fogadok, hogy már most azon gondolkozol, milyen kibaszott jó érzés lenne, ha mélyen elmerülnék benned. Jesszus… a hangja… olyan szexi! — Csak azért jutott eszembe becses testrészed, mert arra gondoltam, ha nem engedsz el, tökön foglak rúgni — mondtam olyan határozottan, ahogy csak kitelt tőlem. Ő pedig… kuncogott. Miért kell mindig ilyen szexi dolgokat csinálnia? — Szeretem azokat a lányokat, akik keményen játszanak. — Nem játszom semmit — jegyzem meg. — Egyszerűen nem érdekelsz. Nem könyörgök, nem foglak üldözni, egyszerűen nem szeretem azokat a pasikat, akik úgy viselkednek, mint te — feleltem. Szemei az arcomat fürkészték. — Rá tudnálak venni, hogy könyörögj. Ebben biztos voltam, de tutira nem fogom hagyni. Egymásra meredtünk, és egyértelműen egyformán makacsok voltunk. Lehet, hogy így álltunk volna az idők végezetéig, ha Lori hangja meg nem töri az éjszaka csendjét. — Sonia, már mindenhol kerestelek — mondta. — Csak öt percre hagylak magadra, máris összeszedsz egy félistent? — kérdezte szórakozottan. — Nem szedtem össze, és közel sem isten — feleltem, miközben próbáltam szabadulni, de nem hagyta. — Örülök, hogy találkoztunk, Sonia — súgta, majd olyan hirtelen engedett el, hogy megszédültem. Elment. Bármilyen szexi is, akkor is csak egy seggfej. 5 évvel később Gyűlölöm az egész kibaszott életemet. Néha azt kívánom, bárcsak halott lennék. Sokkal könnyebb lenne minden, ha csak szellemként kóvályognék itt. Az elmúlt öt évben a szüleim lassan mindentől megfosztottak, ami valaha én voltam. Régebben még tündérmeséket találtam ki, hogy elviselhetőbbé tegyem az életem, a magányom. De ma már… azt hiszem beletörődtem a sorsomba, és elfogadtam, hogy tehetetlenül rabja vagyok egy háznak, egy apának, egy testnek. Ami a külsőségeket illeti, semmiben sem szenvedtem hiányt. Apám mindig is menő üzletember volt, így jómódban éltünk. Amikor ideköltöztünk, itt is hatalmas birtokot vett hatalmas házzal, amit mindenki fantasztikusnak tartana. Kivéve engem. Utáltam. Szerettem a New York-i életemet, az álmaimat. Még ma sem tudom, mi történt azon a napon, ami megváltoztatta az egész életemet. Szinte semmire sem emlékszem abból a néhány pillanatból, ami tönkretett. Azóta apám úgy érzi, hogy rejtegetni kell engem a világ elől, akár egy kórságot. Hogy ki ne derüljön a szörnyű titok, ami a világ végére kényszerített engem. Amiről én hinni akartam, hogy nem igaz. De öt hosszú év alatt már megtanultam, hogyan játsszam ki a szigorú szabályait. Nem hiszem, hogy bárki is ismerne itt minket, vagy valaha is kiderülne, miért menekültünk ide. Még a képem sem volt benne az újságokban, mert apám azt is elintézte. De szükségem volt rá, hogy néha normálisnak érezzem magam, különben semmi más nem maradna nekem, csak a rettegés. A házhoz tartozó birtok hatalmas volt, és ha minden körülménytől eltekintek, akkor gyönyörű. Egy nap alatt be sem lehetett járni. Azt hiszem, még egyszer sem jártam a legvégén. Volt egy hely, amit imádtam, és ide menekültem minden reggel a szörnyű éjszakák emlékei elől. A birtok egyik oldalán csörgedezett egy kis patak. Egy másik birtoktól választott el minket, de még soha nem volt annyi bátorságom, hogy átlépjem. Bár lázadtam apám döntése ellen, mégis tele voltam kétséggel, ami arra késztetett, hogy megadjam magam. Volt itt egy hatalmas szomorúfűz, ami alatt imádtam ücsörögni. Hallgatni a patak halk csobogását, a madarak csicsergését, a langy szellő fuvallatát. A könyvek voltak a társaim magányomban és az őrületemben. Az egyetlen dolog volt, amit apám egyszer sem vett el tőlem. És persze a feltöltős mobilomat, amiről nem is tudott. Nagyon igyekezett, hogy elvágjon a múlttól, de nem voltam biztos, hogy akarom-e. Tárcsáztam Lori számát, mert őt biztosan nem akarom magam mögött hagyni. — Itt a toronyszobába zárt hercegnő — szóltam bele, amikor felvette a telefont, ő pedig nevetett, ahogy mindig. — Sikerült kiszabadulnod? — kérdezte még mindig kacarászva. Őt szórakoztatta, hogy titkolózunk apám előtt. Persze, mert nem neki kell itt sínylődnie. Most is azt az életet élte, amit én akartam. — Igen, mint minden reggel. Ilyenkor még fel sem kelnek. — És mik a legújabb pletykák felétek? — Nagyon vicces. Dögunalom, mint mindig. — Tényleg? Akkor minek vagy fent minden nap már reggel hatkor? — kérdezte, és éreztem, hogy várakozik. — Még mindig nem bírok rendesen aludni — mondtam halkan. — Furcsa rémálmok gyötörnek. — Már öt év telt el, Sonia. Felejtsd már el az egészet. Csak apád akarja, hogy azt hidd még mindig, hogy te voltál. De én voltam, és a legjobb barátnőd vagyok. Hazudnék én neked, Sonia? — Nem tudom, talán igen, ha azt hinnéd, hogy attól jobban fogom érezni magam. — Nem, Sonia. Sohasem hazudnék neked. Nem te voltál. Csak elájultál, ezért nem emlékszel semmire. Úgyhogy használd ki az ottani lehetőségeket, és kezdd élni az életed — biztatott, ahogy mindig. Mindketten tudtuk, hogy erre talán már soha nem fog sor kerülni. Addig biztosan nem, amíg meg nem találják az elkövetőt. Amíg a szemébe nem tudok nézni. De úgy tettem, mintha elhinném, hogy lehet valaha bármi is normális. — A nem létező lehetőségekre gondolsz? Ez egy igazi porfészek, Lori, és mindenki irigyen néz rám a menő ruháim miatt. Ha azt hiszed, New Yorkban sok a vipera, akkor biztosan nem jártál még itt. — Eltelt öt év, Sonia — mondta. Mindig megérezte, mire gondolok. — Már biztosan nem kísérnének testőrök, ha ki akarnál mozdulni. Csak menj el sétálni, és meglátod, senki sem fog rád emlékezni. Ahogy itt sem. — Kétlem. Itt nem én vagyok a legérdekesebb, hanem az egyetlen beszédtéma — mondtam, miközben hirtelen felnéztem, és nem hittem a szememnek. Egy alak állt a patak másik oldalán, és határozottan engem figyelt. — Nem vagy te mostanában egy kicsit beképzelt? Miért gondolod, hogy mindenki rád figyel? — csacsogott tovább Lori a vonal másik végén, de már nem tudtam rá figyelni. Elindult felém egy piszkos szexi mosollyal az arcán. Olyannal, amit öt éve volt szerencsém utoljára látni. — Lori, beszélhetünk holnap reggel? — kérdeztem, mert hívatlan látogatóm nem állt meg. Én pedig hirtelen úgy éreztem, hogy gyorsan menekülnöm kell innen. — Mi történt? — kérdezte kíváncsian. Biztos voltam benne, hogy feltűnt neki az apró változás a hangomban. — Az elmúlt öt év legizgalmasabb pillanata, azt hiszem. Holnap elmesélem — mondtam, és gyorsan bontottam a vonalat. Élesen szívtam be a levegőt, és a szívem hevesebben kezdett verni, ahogy közeledett. Azta. Még annál is jobban nézett ki, mint ahogy emlékeztem. Nem tűnt olyan földi, tökéletlen embernek. Úgy nézett ki, mint egy földre szállt isten. Haja sötéten és kócosan keretezte vonzó arcát, melyet egyenes orr, vésett áll és a leglenyűgözőbb szempár ékesített, amit valaha láttam. A feszülő póló és a nadrág nem rejtette el széles vállát és izmos lábait. Mennem kellett volna, de képtelen voltam mozdulni. Egyetlen szó zakatolt agyamban. Szex. Forró, párás, durva szex. — Lám-lám, milyen kicsi a világ! — szólalt meg végül, összezúzva az álomképemet, durván visszarántva a valóságba. — Ezek szerint nem elég kicsi — jegyeztem meg nagyot sóhajtva, megfogtam a könyvemet, és elindultam a ház felé. Nem volt kedvem visszamenni a szobámba, de itt sem maradhattam. Addig biztosan nem, amíg ő itt van. Fura érzéseket váltott ki belőlem, amiket el kellett fojtanom magamban. — Kérlek, ne menj el! — szólt utánam, és én megálltam egy pillanatra. — Tudod, sokszor visszamentem a bárba, hogy láthassalak. — Miért, nem volt már elég szív New Yorkban, amit összetörhettél? — kérdeztem, és megfordultam. De hibának bizonyult újra ránézni. Vágy. Szenvedély. Éhség. Mind a szemében szikrázott, és féltem, hogy ugyanezt fogja látni az enyémben is. — Még mindig azt mondom, hogy túl gyorsan ítélkezel. Csak adj egy esélyt, hogy megmutassam, ki vagyok. — Kösz, de nem. Látom, ki vagy — mondtam olyan közömbösen, amennyire csak bírtam, és elsétáltam. Vagy inkább elfutottam, mert esélyt sem akartam adni neki, hogy utánam jöjjön. Visszaszaladtam a szobámba, és igyekeztem kiverni a fejemből az előbbi közjátékot. Elszánt voltam, hogy olvasni fogok, és nem gondolok többet a két lábon járó istenre, de valójában csak a plafont bámultam. Jesszus. Mikor figyeltem meg ennyire? Olyan pontosan voltam képes felidézni az arca vonalait, mintha épp ott állna előttem. Vajon képes lenne kedvelni? Persze, Sonia, amíg ki nem derül az igazság. Azt pedig biztosan soha nem akarod neki elmondani. Verd ki szépen a fejedből a félistent, és könnyíts magadon. — Jó reggelt — nyitott be Brigitte pontban nyolckor, ahogy mindig. Azt hiszem, meglepődött, amiért itt talált. — Valami baj van, Sonia? — kérdezte, miközben kinyitotta a szekrényt, és az ágyra tette a mai ruhámat. Mintha számítana, milyen ruhában ülök le az asztalhoz. Senki sem foglalkozott velem már évek óta. Mégis úgy ismételtük ezeket a reggeleket, akár egy átkozott szertartást. — Nincs semmi baj, Brigitte. Miért kérdezel ilyen ostobaságokat? Látod, hogy jól vagyok, nem? — mondtam, de még mindig mozdulatlanul feküdtem az ágyon. — Kihagytad a ma reggeli sétádat. — Nem hagytam ki, csak korábban visszaértem. Ma reggel valahogy nem tudott feldobni a friss levegő. — Holnap reggel megyek be a városba — mondta úgy mellékesen és elmosolyodott, ahogy csillogó szemmel felültem. Brigitte volt a házvezetőnőnk, mióta ideköltöztünk, és ő volt az egyetlen, aki normális emberként kezelt. — Talán eljöhetnél velem. Az feldobna. — Tudod, hogy utálok bemenni a városba. De hozhatnál nekem anyagot. Kinéztem egy új szabásmintát — mondtam, miközben előhúztam az újságot és megmutattam neki. — Aha, ez nagyon szép — mondta, ahogy megvizsgálta. — Jól van, bevásárolok hozzá — mondta, miközben jelezte, hogy ideje öltözködni, mert lassan idő van. Mindig pontban fél kilenckor reggeliztünk, és a nap egyetlen pontja volt, amikor együtt volt a kis családunk. Nem hiszem, hogy valaha is normális család voltunk, de utána… Nem, most nem akarok erre gondolni. Nem akarok mindennap arra gondolni, mi történt, és az milyen változásokat hozott az életembe. Anyám, Isabelle gyönyörű nő volt. Ránézésre senki sem mondta volna meg, hogy az anyám. Sokkal inkább tűntünk testvéreknek. Bár nem hiszem, hogy addig a napig bármi gondja lett volna, ami nyomott hagyhatott volna gyönyörű arcán. Magas volt és karcsú, akár egy nádszál. Minden mozdulata eleganciáról uralkodott. Arcbőre hófehér volt, akár a márvány, amit szőke haj keretezett. Ajka telt volt és vörös, akár az érett meggy. Régebben, ha rám nézett, az arcszíne kicsit melegebb lett, de most már mindig olyan volt, mint a jéghideg márvány, és nem szeretett időt tölteni velem. Pláne kettesben. Öt évvel ezelőtt elmúltak azok az idők, amikor megfésülte reggel a hajamat, vagy szeretetteljesen érdeklődött, milyen napom volt. Én ostoba pedig még ennyi idő után is annyira vágytam arra, hogy számítsak neki, hogy higgyen nekem, bennem. Apám, Roger, mindennek az éles ellentéte volt. Hiányzott belőle minden, ami helyesnek vagy elegánsnak mondható. Isabelle-hez képest alacsony volt, a teste pedig rendkívül aránytalan. Rövid, tömzsi lábaival és egyre növekvő pocakjával inkább egy hordóra emlékeztetett. Egykor barna hajából is alig látszott már valami, hisz’ javarészt kopasz volt. Azt nem tudom, hogy boldogok voltak-e, de együtt voltak, és látszólag mindenben egyetértettek. Apám mellett olyan kényelmes és fényűző életünk volt, amit kevés nő adna fel, azt hiszem. — Jó reggelt — köszöntem jó hangosan, bár nem várták el, hogy megszólaljak. Láttam, ahogy Isabelle összerezzen a hangomra, és próbáltam a feltörő mosolyt elfojtani. Anyám határozottan kerülte a közelségemet, ha nem volt muszáj elviselnie. Néha úgy éreztem, hogy fél tőlem, és ez sokszor határozottan mulattatott. Apám pontosan tíz perc múlva rám emelte a tekintetét, és feltett néhány egyszerű kérdést. — Szombaton egy kis összejövetelt fogunk tartani a házban — mondta apám, miközben felhúzott szemöldökkel vizsgálta az arcomat. — Ez most azt jelenti, hogy én is meg vagyok hívva, vagy inkább zárkózzak be a szobámba? — néztem rá nyíltan, hogy érezze, várom a válaszát. — Te is tudod, hogy részt vehetsz az eseményen. Csak… — Ne öljek meg senkit, igaz? — kérdeztem, még mindig nyíltan a szemébe nézve. Hallottam, ahogy anyám hozzácsapja az evőeszközt a tányérjához. Gondolom felnézett, de ebben a pillanatban nem érdekelt. Legalább volt valami, amivel fel lehet kelteni az érdeklődését. — Soha nem mondtuk, hogy ilyet tettél volna — mondta halkan anyám. — Nem is kellett. Pontosan érzem, hogy ezt hiszitek. Rejtegettek, nehogy valaki véletlenül felismerjen. Nézz rá… — mutattam anyámra, de nem néztem rá. — Szinte reszket, ha a közelemben kell lennie — tettem hozzá. Vér voltam az ő vérükből. A legjobb dolognak kellett volna lennem, ami belőlük származik. Mégis itt ülök és azt bizonygatom a saját szüleimnek, hogy nem vagyok gyilkos. — Minden döntésünkkel csak téged védünk, Sonia — mondta apám keményen. — Édesanyáddal a lejobbat akarjuk neked. — Csak épp nem hisztek nekem, és féltek, hogy hazavágom a család becses hírnevét — mondtam, miközben felálltam az asztaltól és elindultam a szobám felé. — Gyere vissza és egyél, Sonia! — utasított apám. — Nem vagyok éhes — feleltem meg sem fordulva. Visszamentem a szobámba és elővettem a vázlatfüzeteimet. Az egyetlen dolog, amit szerettem és ki tudott kapcsolni, az a tervezés volt. Valaha arról álmodtam, hogy híres divattervező leszek, de ez az álmom azon a napon szertefoszlott. Egy senki voltam. Azt hiszem az rémísztett a legjobban, hogy sosem éltem igazán, és senki sem fog rám emlékezni. Olyan vagyok, mint egy árny. Egy szellem, aki befejezetlen ügye miatt bolyong ezen a földön. Mindent látok, hallok, érzek, de engem senki sem lát, senki sem vesz észre. Mégis kaptam egy csodálatos dolgot a szüleimtől: a képzeletemet. A fantáziám szárnyán bárki lehettem, bárhova eljuthattam, bármit megtehettem. Így a délelőttöket rendszerint az ablakpárkányon töltöttem és ruhákat terveztem. Brigitte pedig a legtöbbet segített is megvalósítani. Volt egy öreg varrógépe, és nagyon ügyes keze. Megrajzoltam a szabásmintákat, ő pedig megtanított kiszabni és összevarrni. Ezek voltak unalmas életem legboldogabb pillanatai. Gyakran láttam anyámat ilyenkor, ahogy egész nap a virágoskertjében tevékenykedett. Láttam, ahogy ellágyulnak az arcvonásai, és újra szín költözik az arcára. Simogatta, cirógatta, becézgette a virágait úgy, ahogy engem soha. Szerettem volna, ha egyszer felnéz, integet és lehív, ahogy régen. Ha egyszer még ebben az életben kislányomnak szólít. De az volt az igazság, hogy az elmúlt öt évben semmivé lett az irántam érzett szeretete, és már semmi mást nem jelentettem neki, mint kötelezettséget. kislányomHát ez volt az én történetem. De nem az volt a legrosszabb, ami nappal történt ebben a házban. A magány csak egy érzés volt, amit el lehetett viselni. Valahogy. A hosszú évek alatt már annyira hozzám nőtt, hogy néha észre sem vettem. Az éjszaka. A sötét volt az, ami halálra rémített és beteggé tett. Vacsora után mindig sétáltam egy nagyot a kertben. Szükségem volt a friss levegőre, hogy felkészüljek arra, ami még várt rám. A házban volt minden, ami megmérgezte az életemet, és képes volt ártani nekem. Valami űzött ki abból a házból, aminek nem volt sem szíve, sem lelke, sem teste. Talán a lelkiismeretem néma sikolya volt ez. Az igazság, ami felszínre akart törni, én mégis nagyon mélyen elfojtottam magamban. Tudni is akartam, de rettegtem is attól, mi lesz, ha nem az az igazság, amire számítok. Mindig a szomorúfűznél kötöttem ki, mert ez volt az egyetlen hely, ahova apám már biztosan nem jönne utánam. Elég messze is volt a háztól, hogy az a furcsa nyomás megszűnjön, ami este mindig a mellkasomat nyomta a házba. — Jézus, te nem tudsz eltűnni? — kérdeztem teátrálisan sóhajtva, ahogy megláttam, amint a görög félisten átugrotta a patakot. — Belehalnál, ha egy kicsit kedvesebb lennél? — kérdezte, de nem állt meg. Én pedig felpattantam. Nem akartam kettesben maradni vele. — Már miért kéne kedvesebbnek lennem? Nem hiszem, hogy valaha is azt mondtam volna, hogy vágyom a társaságodra. És ebben a pillanatban magánbirtok-sértést követsz el. — Biztos vagyok abban, hogy vágysz a társaságomra, csak még magadnak sem mered bevallani. — Mindig ilyen seggfej voltál, vagy ezt direkt nekem tartogatod? — kérdeztem, s megálltam. — Seggfej vagyok azért, mert kimondom az igazat, Sonia? — Áh, szóval már a nevemet is tudod — jegyeztem meg, és újra sóhajtottam. — Jókedved és könnyed stílusod híres széles e vidéken. Tudtad, hogy különböző legendákat szőttek már köréd? — Igen, tisztában vagyok vele. A sok minden más mellett ezért is utálom ezt a helyet. — Legalább hagyd, hogy bemutatkozzak neked. És akármit is mondasz, már ott a bárban elárulta a tested, hogy vonzónak tartasz — felelte egy vásott vigyorral az arcán, én pedig unott képpel meredtem rá. — Lehet, hogy nagyon meglepő lesz, amit mondok, de nem érdekel, ki vagy. — Mindig ilyen utálatos vagy? — Az utálatosság, ha megmondom az igazat? — tettem fel a saját kérdését, és farkasszemet néztem vele. — Egyébként Kale vagyok, és itt lakom a szomszéd birtokon — mondta. Nem tudtam, miből gondolta, hogy érdekel. — Egyébként pont annyira nem érdekel, mint öt éve ott a New York-i bár előtt. — Valóban? — kérdezte, és egy újabb lépést tett felém. Éreztem, ahogy közelsége az egész testemet lángba borítja, és csak remélni tudtam, hogy az arcom még mindig rezzenéstelen. — Igen — feleltem. — Akkor szép napot, Kale — mondtam, és bár semmi kedvem nem volt hozzá, megfordultam és elindultam a ház felé. — Akkor miért menekülsz, Sonia? — szólt utánam, én pedig megtorpantam. Minek is? Mert igaza volt. Bármit is mondott a szám, a testemet vonzotta, mint egy kibaszott mágnes. Még mindig pontosan emlékeztem, milyen érzés volt, amikor forró teste szinte az enyémhez simult. — Az menekülés, ha nem vágyom a társaságodra? — kérdeztem, ahogy visszafordultam, összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, és kérdően néztem rá. — Nézd, csak szerettem volna néhány oldalt elolvasni itt, mielőtt hidegebb lesz. Nem vágyok sem társaságra, sem beszélgetésre, és egyáltalán nem szeretnék barátkozni — mondtam, és nagyon igyekeztem, hogy ne nézzem meg túlságosan. Sajnos pont annyira tökéletes és szívdöglesztő volt, mint emlékeztem. Ismét volt lehetőségem csodás ajkait bámulni, amit annyira megkóstoltam volna. A mosolya pedig egészen a szívemig hatolt. Csak ne lenne olyan arrogáns seggfej! Farmert és testhez simuló fekete pólót viselt, kiemelve széles mellkasát és vastag karját. Szexi. Istenem. Elvesztem. Szedd össze magad, Sonia, mert ebből úgysem lehet semmi. Neked nem kell kapcsolat, ő pedig úgyis csak összetörné a szíved. Emlékezz vissza, mit tett azzal a lánnyal ott a bárban. Úgyis csak játszani fog veled, aztán meg eldob. Arról nem is beszélve, mi történne, ha megsejtené a piszkos kis titkomat. Gyorsabban menne híre a városban, mint a futótűz, és itt sem lenne többet maradásom. — Nem is barátságra gondolok, ha kettőnket látom magam előtt — ért el hozzám hangja, és igyekeztem arra koncentrálni, amit mond, és nem arra, ahogy kinéz. — Hanem piszkos, vad szexre. — Köszönöm, de nem — mondtam határozottan, ő pedig még egy lépést tett felém. Szinte már éreztem teste melegét, és forrt az ereimben a vér. Jesszus, mi történik velem? — Nem hiszem, hogy ezt a választ jól átgondoltad, Sonia — súgta, miközben a kezeit a csípőmre csúsztatta. Menekülnöm kellett volna, de ehelyett álltam vele szemben földbe gyökerezett lábakkal, és élveztem az érintését. Öt éve nem történt velem olyasmi, hogy valaki megérintett volna. Éreztem teste melegét, mely felhevítette az enyémet, borzongásként végigfutott a gerincemen, szédülést okozva. — Biztos vagyok benne, hogy ezt akarom — mondtam, miközben hátraléptem és elindultam a ház felé. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Ha maradok, akkor biztosan megadom neki azt, amit akart, és az nem vezetett volna sehova. Visszamentem a szobába, és előszedtem a telefonomat a rejtekhelyéről. Bár apám eltiltott minden olyan dologtól, amivel tájékozódhatok a külvilágról, főleg azoktól, amivel kapcsolatot tarthatok Lorival, de azért a mai világban bármit be lehetett szerezni, és Brigitte jó szövetséges volt. „Emlékszel a pasira az utolsó közös esténken a bárban?” — gépeltem gyorsan az üzenetet. Olyan izgatott voltam, mint aki még nem látott fehér embert. Mondjuk, valahol igaz is volt. Öt éve ez volt az egyetlen olyan emberi kapcsolatom, amit apám nem felügyelt. Jóformán csak akkor találkoztam emberekkel, ha valami partit vagy vacsorát adtak, és az nem volt túl sokszor. Akkor is gondosan ügyelt mindig arra, kivel beszélek és miről. Mintha én szeretném, ha kiderülne az átkozott igazság. „Emlékszel a pasira az utolsó közös esténken a bárban?”„Az a félisten, aki a falnak szegezett, amikor két percre magadra hagytalak?” — jött a válasz néhány pillanaton belül. „Az a félisten, aki a falnak szegezett, amikor két percre magadra hagytalak?”„Igen, pontosan ő. Itt van a szomszéd birtokon, és ma még beszéltem is vele.” „Remélem megejtetted a csókot, amit akkor elmulasztottál. Még mindig olyan szívdöglesztő?” „Nem, ha egyáltalán lehetséges, most még jobban néz ki. Úristen. Szívdöglesztő. És nem, nem csókoltam meg. Azért ne felejtsük el, hogy épp egy szívet tört össze, amikor rögtön kikezdett velem.” „Jaj, Sonia. Kit érdekel? Nem azt mondtam, hogy menj hozzá feleségül, csak hagyd, hogy kényeztessen.” „Egy igazi rámenős seggfej.” „Beszélgetned sem kell vele, csak rántsd magadra. Mire vársz? Örülj neki, hogy ilyen lehetőséged adódott ott, az isten háta mögött.” „Persze, mintha az olyan könnyű lenne.” „Biztos vagyok benne, hogy ezzel a pasival pont ilyen egyszerű. Szexet akar, hogy legyezgesse a hiúságát, és nem fog kérdezősködni.” „Mennem kell, jön apám. Később beszélünk” — írtam, majd gyorsan kikapcsoltam a telefont és a párnám alá rejtettem, ahogy meghallottam apám lépteit az ajtóm előtt. Gyorsan kinyitottam a könyvet és úgy tettem, mintha nagyon olvasnék. „Mennem kell, jön apám. Később beszélünk” — Félóra múlva vacsora — lépett be apám, és rögtön a közepébe csapott, ahogy mindig. Már rég nem kérdezte meg, hogy vagyok, vagy mit érzek. Látszott rajta, alig várja, hogy kimehessen a szobából. Mintha a negyvennyolc kilómmal igazi kárt tudnék benne tenni. — Tisztában vagyok vele, ezért kár volt megmásznod ezt a sok lépcsőt — feleltem, de fel sem néztem a könyvből. — Szólni akartam, hogy édesanyád holnap elmegy a szombati összejövetelre vásárolni, talán vele mehetnél. Neked sem ártana egy csinos ruha. — Miért nem ő jött szólni? — kérdeztem, és most először néztem fel a könyvből. — Ja, persze, ő nem akar velem mutatkozni, csak te erőlteted. Majd megoldom Brigitte-tel, ne aggódj. — Édesanyád csak nehezen dolgozza fel a helyzetet, és te sem könnyíted meg a dolgát. — Mármint melyik helyzetet? Hogy miattam ide kellett költöznie, vagy a rejtélyes tragédiát, ami velem történt? Öt év telt el, és senki sem halt meg. Talán lassan beláthatná, hogy alaptalan a gyanúja és indokolatlan a viselkedése. Nem vagyok köztörvényes bűnöző. — Soha senki nem mondott ilyet, Sonia. — Nem, ti annál sokkal rosszabbat tesztek — mondtam, és visszanéztem a könyvre, lezártnak tekintve a témát. Érzékeltem, hogy még mindig ott toporog. — Találkozunk a csodás családi vacsorán, apa — tettem hozzá, hogy észrevegye, ideje távoznia. — Mindig csak a legjobbat akartuk neked édesanyáddal — mondta halkan, és kiment a szobából. A legjobbat, mi? Hát nem hiszem, hogy ez volt nekem a legjobb. De Lorinak igaza volt. Itt az ideje, hogy kihasználjam a lehetőségeimet. Végül is elég sok dolog volt, amiről apám nem tudott, hát erről sem kell majd tudomást szereznie. Holnap új életet kezdek, ahol megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni a mostani életemből. Már ha túlélem az éjszakát. Sosem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. Mintha a sötét egy másik világot teremtett volna körém. Mi számított valóságnak? Az, amit nappal láttam, vagy az, ami éjszaka zajlott körülöttem? Ha a jelenlegi életemet néztem, mindegy volt. Csak lélegeztem, de nem léteztem. Csak ne lenne olyan rémisztő egyedül lenni ebben a sötét szobában! Én voltam? Vagy egy másik lány? Álom volt vagy ez a valóság? Ugyanazok voltunk, mégis annyira különbözőek. Vékony volt, túlságosan is. Az arca sápadt, hófehér. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, szinte már feketék. Ijesztő volt… Rideg, kegyetlen, mintha a lelke nem lenne más, mint egy sötét, fekete lyuk. Magamat láttam kívülről, mintha egy filmet néztem volna éppen. Mégis úgy éreztem mindent, mintha éppen megtörtént volna velem. Láttam őt, éreztem őt minden éjszaka. Semmi mást nem akartam annyira, mint megszabadulni tőle. Olyan rémisztő volt, olyan érzéketlen, mintha nem is emberi lény lenne. Szerettem volna kitépni őt az elmémből és elfelejteni örökre, de nem tudtam, hogyan tegyem. — Isabelle — hallottam meg hirtelen a távolból a hangját. Jesszus. MI történik? Még soha nem fordult elő olyan, hogy megszólalt volna. Sötét volt, nagyon sötét, és nekem még nem szokott hozzá a szemem, így fogalmam sem volt, hol is vagyunk. Hangja hideg volt és érzelemmentes. Szinte éreztem, ahogy végigfut rajtam a borzongás, és megfagy az ereimben a vér. Szinte látni véltem egy sátáni mosolyt a szája szélén. Hirtelen gyertya fénye világította be a teret. Anyám szobájában voltunk, és ahogy jobban körbenéztem, most vettem csak észre, hogy már nem alszanak együtt. Fogalmam sem volt, ez mikor történt. Mindig azt hittem, hogy csak engem zárnak ki a tökéletes családból, ami egykor voltunk. A haja kusza volt, a teste remegett, és erősen zilált. Láttam a szemében a rettegést, ahogy a lányra nézett. Ahogy engem nézett. Kúszott a furcsa gondolat a fejembe, és hirtelen kevés lett a levegő a szobában, ahol ott sem voltam. Folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy a szobámban vagyok, a biztonságos ágyamban fekszem, mert azt akartam, hogy igaz legyen. Ekkor felfedeztem valamit a lány kezében. Egy lépést közelebb mentem, hogy jobban lássam. Igen, egy kést tartott a kezében. Nem, ezt mégsem hagyhatom. Kiáltottam, de nem történt semmi. Hangosabban kiáltottam, hívtam apámat, és Brigitte-tet, de nem rontott be senki a szobába. Gyors léptekkel átszeltem a szobát, mert ki akartam csavarni a lány kezéből a kést, ám mintha láthatatlan üvegfalnak szaladtam volna, visszacsapódtam. Nem tehettem semmit, csak végignézettem, ahogy a lány megsebesítette Isabelle-t, és senki sem tudta, hogy ott voltam. Egy dolgot tudtam biztosan, hogy nem akarok ennek a részese lenni. Ki akartam tépni ezt valahogy magamból, és elfelejteni. Még csak nem is hezitált vagy gondolkodott el azon, hogy bántsa-e anyámat. Ki ez a lány? Mit akar tőlem? Miért látom ezeket a szörnyű képeket? Talán ennyire gonosz lennék legbelül, hogy esténként arról ábrándozok, hogyan bánthatnám anyámat? Leguggoltam a láthatatlan fal mellé, behunytam a szemem és erősen imádkoztam, hogy felébredjek. Mert ez az egész nem több, mint egy álom. Bezárt elmém segélykiáltása, és ezt képes vagyok uralni. Amikor újra kinyitottam a szemem, már reggel volt, mint mindig, és az ágyamban feküdtem. A legrosszabb, azt hiszem, az volt, hogy mindig emlékeztem rájuk pontosan és részletesen. Soha nem ébredtem úgy, hogy biztos csak valami rosszat álmodtam… pedig néha nagyon szerettem volna. Feküdtem a plafont bámulva, és próbáltam csillapítani testem remegését. Jeges kéz markolta a szívemet, ahogy visszagondoltam az éjszakára, pedig biztosan nem akartam újraélni. Csak el akartam felejteni, mint egy rossz álmot. Eddig csak én voltam, és az a lány… De most… Isabelle is részese volt, és én nem akartam azon gondolkodni, mit is jelenthet ez. Gyorsan kikeltem az ágyból és felkaptam az első pólót és farmert, ami a kezem ügyébe akadt. Lófarokba fogtam a hajamat, fogtam a könyvemet, és szinte futottam a rejtekem felé. Kellett néhány nyugalmas perc, amikor háborgó idegeim békére lelnek, és új erőt gyűjthetek. Ez a ház… az éjszakák mindent kiszívtak belőlem. Ledobtam magam a fa tövébe, és mélyeket szippantottam a friss, hideg, áprilisi reggeli levegőből. Ki akartam minden gondolatot űzni a fejemből. Nem akartam soha bántani anyámat, és azt sem akartam, hogy baja essen. Csak a bezártság és a magány termeti ezeket a furcsa képeket. Ez nem valóság, képes vagyok uralni és elnyomni magamban. Talán Lorinak igaza van, és kicsit szórakoznom kellene. Apám meg sem tudná, ha néha kiszöknék. Kinyitottam a könyvet, és igyekeztem a sorokra koncentrálni. Hát, nem sok sikerrel. Nem volt az egésznek semmi értelme. Egyetlen kép forgott folyamatosan az agyamban. Ahogy anyám felnézett a lányra, amikor közeledett hozzá a késsel. A szemében olyan őrült félelem volt, amit azelőtt sosem láttam. Mint egy őzike, aki felemeli a fejét, szembenéz a vadász íjával, és tudja, eljött a vég. Persze nem is láthattam, hisz’ az egészet csak álmodtam, amit a fantáziám teremtett, nyugtattam háborgó idegeimet. Máskor is álmodtam már rosszat, talán rosszabbat is. Nemsokára ezen is túl leszek, ahogy mindegyiken. Csak az a hülye rossz érzés váltotta ki, hogy anyám még vásárolni sem akar elvinni engem. Visszanéztem a könyvre, és próbáltam szóról szóra koncentrálni az első mondatra, hátha megnyugszom. Hirtelen kaptam fel a fejem valami motoszkálásra. Egyáltalán nem szokott itt senki és semmi sem járni. Még egy állat sem. Amúgy is dobogó szívem még jobban kezdett kalapálni, ahogy felnéztem. Féltem, hogy apám rájön a kis titkomra, és soha többet nem enged ide. Majd meggyanúsít, hogy ki szoktam szökni a tudta nélkül a másik birtokon keresztül. Akkor biztosan örök szobafogságra ítélne, és azt nem biztos, hogy túlélném. De nem apám volt. Csak paranoiás vagyok az éjszakai álom miatt. — Kale — sóhajtottam, ahogy eljutott a tudatomig, hogy ő keres engem. Most igazán nem voltam rá szükségem. Vagy pont rá volt szükségem. — Korán keltél ma — jegyeztem meg, ahogy visszanéztem a könyvre. — — Ahogy te is — jegyezte meg, miközben megállt előttem, én pedig úgy tettem, mintha nagyon olvasnék. — Ugye tudod, hogy fordítva tartod a könyvet? — mondta. Hát ezért nem értettem egy szót sem belőle. Igazából fel sem tűnt. — Mit akarsz, Kale? — kérdeztem, ahogy becsuktam a könyvet és felálltam. Most képtelen voltam elviselni bárki társaságát, így inkább visszamegyek a szobámba. — Pontosan azt, amit te Sonia — jegyezte meg halkan, egyszerűen. — Én… csak szeretnék egyedül lenni. — Nekem úgy tűnik, szükséged van társaságra. Este lesz egy kis összejövetel a helyi kocsmában. Elmehetnénk. — Nem szeretnék veled randizni, és apám sem örülne neki, ha kimaradnék éjszakára. — Rendes lány vagy igaz, Sonia? — kérdezte, és egy huncut mosoly bujkált a szája szélén. Öntelt barom. — Szeretem azt hinni, de ha megkérdezed apámat, nem biztos, hogy egyet fog veled érteni. Szerinte én vagyok a megtestesült gonosz — feleltem, aztán hirtelen elhallgattam. Túl sok személyes információ egy mondatban. Hülye álom, ostoba éjszaka. Egyáltalán nem akartam közel kerülni hozzá. Láttam az érdeklődést a szemében, és legszívesebben minden szót visszaszívtam volna. Kale a legutolsó, akivel megosztanám szánalmas életem történetét. Ő csak egy dolgot akart. Bár ha elmondanám neki az igazságot, valószínűleg soha többet nem jönne ide. Valóban ezt akarnám? Ma nem szabad komoly dolgokról döntenem. Túlságosan zaklatott vagyok. — Találkoztam már néhány igazi démonnal egyenesen a pokolból, de te nem hasonlítasz rájuk. Gyönyörű vagy, és azt hiszem, nagyon messze állsz a gonoszságtól. Apád valamit nagyon rosszul lát. Olyan édes vagy itt minden reggel, ahogy olvasol. — Szóval figyelsz engem — jegyeztem meg, és az égre emelten a szemem. — Vak az, aki nem vesz észre rögtön egy ilyen szépséget — mondta, és akaratom ellenére elöntötte arcomat a pír. — Az óta az éjszaka óta nem bírlak kiverni a fejemből. Soha még férfi nem beszélt velem így. Azok a srácok, akiket eddig ismertem, mind rendes, udvarias, előkelő családból származtak. De Kale… valahogy mindig a legrosszabbat hozta ki belőlem. — Nagyon csendes lettél. Megbántottalak valamivel? — Nem, Kale, nem bántottál meg. Azt hittem, befejeztük a beszélgetést, és visszatértem a könyvemhez — mondtam, ahogy észrevettem, hogy a kezemen lévő halványlila foltra tévedt a tekintete. Gyorsan ráhúztam a felsőmet. Ez biztosan nem az téma volt, amit szerettem volna megbeszélni vele. Nem akartam az éjszakai rémálmokra gondolni, amik gyakran nappal is kísértettek. Nem akartam arra gondolni, hogy ez a zúzódás este még nem volt rajtam. Nem akartam arra gondolni, apám hogyan gondol rám. Nem akartam arra gondolni, miért is vagyunk itt igazából. — És a zúzódás? Erről sem szeretnél beszélni? — kérdezte, és a hangja csupa aggodalom volt. Ez nem jó. Maradjon csak seggfej, úgy sokkal könnyebb távolságot tartani. — Biztos vagyok benne, hogy nem akarod végighallgatni, amíg az unalmas életemről nyavalygok — mondtam, és az égre emeltem a szemem. — Miből gondolod ezt? — kérdezte. Ujjait az állam alá csúsztatta, felemelte a fejemet és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. — Kale, kérlek, ma nincs kedvem ehhez az ostoba játékhoz. Csak nem akarok beszélni róla, és kész — mondtam, mert eszem ágában sem volt megosztani vele tragikus életem egyetlen apró momentumát sem. — Nem biztos, hogy beveszem. — Magad is láthatod, hogy jól vagyok — mondtam, és egy gyenge mosolyt dobtam felé, hátha békén hagy végre. Csak szerettem volna feldolgozni magamban az éjszakát, de nem úgy tűnt, mint aki menni akar. — Jó, megértettem, hogy nem akarod elmondani, mi jár a fejedben. De akkor amíg itt vagyok nincs több sóhajtozás, borús pillantás, homlokráncolás, vagy kénytelen leszek más módot találni, hogy mosolyogj — mondta, miközben ujjai lassan a nyakamra csúsztak, perzselő nyomot hagyva maguk után. — Milyen módot? — csúszott ki a számon a kérdés, pedig biztos voltam abban, hogy nem akartam megszólalni. Láttam, ahogy tátva maradt a szája. Egyértelműen nem ezt várta tőlem. Én voltam Sonia, a jó kislány, akit mindenáron meg kell törnie egy rossz fiúnak. Nem is szabadott volna megkérdeznem. Miért nem tudom tartani a számat, ha a közelemben van? Ezzel csak ösztönzőm őt, és a piszkos fantáziáját. — Több módja van, mint amit az édes kis eszed képes elképzelni — súgta a fülembe és éreztem, ahogy elmosolyodik. Kicsit hátrébb hajolt, hogy a szemembe nézhessen, de bűnös ajkai még mindig túl közel voltak az enyéimhez. Vajon olyan lenne, ha megcsókolna, mint elképzeltem? — Olyan dolgokat művelnék a testeddel, amit a legtöbb nő csak romantikus regényekben olvas. Azta. Nem hiszem el, hogy ezt mondta nekem. — Nincsenek kötöttségek — tette hozzá halkan, ahogy végignyalta alsó ajkát. — Csak meg szeretnélek ízlelni, Sonia. Behunytam a szemem egy pillanatra, hogy képes legyek a levegővételre. Olyan könnyű lenne. Olyan csábító. Olyan érzéki. Annyira magával ragadott, hogy egy pillanatig tényleg elgondolkodtam azon, hogy megadom magam neki. Csodás figyelemelterelés lenne valószínűleg. Egyszerűen csak meg kéne tennem, és bebizonyítanám apámnak, hogy nem az vagyok, akinek gondol. A lázadás tökéletes testet öltött alakja. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Ha rájön, ki vagyok… Ha megtudja, miért vagyok itt… Ő is úgy fog rám nézni… Nem lehet… Bármennyire is akarom, és minden bizonnyal életem legjobb szexében lenne részem, mégsem tehetem. Vettem egy mély levegőt és kinyitottam a szemem. — Nem — súgtam halkan. — Nem? — kérdezett vissza meglepetten. Biztos vagyok benne, hogy a testem kétségbeesetten sikoltozott az érintéséért, miközben az agyam arra sarkallt, hogy olyan messzire fussak, amennyire csak lehet. Kale a fogai közé fogta alsó ajkát és lassan beszívta. Éreztem, ahogy felforrósodott az egész testem. — Nem tűnsz biztosnak a nemben. Nem akarod megváltoztatni a válaszod? Gyengéd leszek, nem kell félned — mondta szinte súgva, én pedig lehajoltam a könyvemért. — Nos, az egyetlen dolog, amit szeretnék tőled, ha magamra hagynál. — Ez minden, mi? — kérdezte, és egy vásott mosoly terült szét az arcán. — Igen, ez minden — erősítettem meg ahogy hátat fordítottam neki, és elindultam vissza a ház irányába. — Meglátjuk — szólt utánam kacarászva. Kellett egy kis távolság. Tőle. A kusza érzéseimtől. Mindentől. Olyat éreztem a közelében, amit még egyetlen pasi sem váltott ki belőlem. Olyan kimerítő volt ez a kis játék vele… Talán azért, mert soha nem lehet valóság. Ott a bárban… akkor… még megtehettem volna. De most… csak távol kell tartsam magamtól. Hallottam, ahogy a harang elütötte a nyolcat, és sietősre vettem. Ma nem akartam késni. Nem akartam semmilyen balhét. Csak rajzolni szerettem volna egész nap, és kiűzni magamból minden szart. Azt nem tagadhatom, hogy Kale jelenléte tökéletes gondolatelterés volt. Képtelen voltam bármi másra gondolni rajta kívül. Meg kellett volna ragadnom az alkalmat, és magamra rántani. Addig csókolni bűnös ajkait, amíg csak bírom levegővel. — Jó reggelt, Sonia — hallottam meg Brigitte hangját, ahogy mindig. — Jó reggelt — mondtam, ahogy kinéztem a fürdőszobából, és elmosolyodtam, ahogy észrevettem Brigitte kezében a csomagot. — Sikerült mindent beszerezni? — Igen, már csak egy remek szabásminta kellene, mert mindjárt itt a szombat. — Ma meg fogom rajzolni, és holnap neki is állhatunk. — Édesapád azt mondta, hogy elmész édesanyáddal ruhát vásárolni. — Inkább megvarrjuk. Apám erőltet valamit, amit anyám nem akar. Én pedig nem akarok egy kínos délutánt. — Biztos vagyok benne, hogy szívesen elmenne veled vásárolni. — Hát ebben én nem lennék olyan biztos — jegyeztem meg, ahogy belenéztem a szatyorba. — Megyek, nehogy elkéssek. Ma nem akarok veszekedést, hogy nyugodtan dolgozhassak — tettem hozzá, Brigitte pedig bólintott. — Csináltam tojást is úgy, ahogy szereted. Egyél valamit, mert apád aggódik, és most tényleg megint nagyon vékony vagy — szólt utánam. — Jó-jó — mondtam, ahogy kiléptem a folyosóra és becsuktam az ajtón. Ahogy leértem a lépőcső aljára, megtorpantam. Valami olyan történt, ami már hosszú ideje nem történt. A szüleim beszélgettek. Halkan, szinte suttogva, de azért mégiscsak beszélgettek. Általában az összes reggeli néma csendben telt el. Megálltam és füleltem, hátha el tudok kapni néhány szót. — Ezt nem folytathatjuk tovább, Roger — mondta anyám visszafojtott hangon. — Te is tudod, hogy nincs más választásunk. — Már védekezik, Roger. Át kell gondolnunk ezt az egészet újra — suttogott anyám. — Félek, hogy más lehetőségünk nincs. — Amíg mindent normálisnak hisz maga körül, addig te is tudod, hogy nincsen baj. De nem bírja már a bezártságot, és ezt neked is be kell látnod. — Nem fogom őt visszaküldeni, Isabelle. Minden sokkal rosszabb lett utána. — Én sem azt akarom, Roger. Azt akarom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy ő akarja, és kiegyensúlyozott és boldog legyen. Akkor nem lesz baj. — Beszéljük meg ezt később, Isabelle. Nemsokára itt lesz — mondta apám, és csend lett. Fogalmam sem volt, miről beszélhettek. Rólam? Vagy valami másról? Nekem nem volt semmi problémám. Viszonylag nyugodt voltam és kiegyensúlyozott. De biztosan nem tettem semmi olyat, amiből anyám arra következtethet, hogy védekezek. Biztosan valaki másról beszéltek. Vártam még két percet, majd úgy tettem, ahogy mindig. Bementem az étkezőbe és hangosan köszöntem. Mintha még furcsább lett volna ez a reggel, mint az összes többi. Ahogy leültem az asztalhoz, biztos voltam abban, hogy anyám levegőt sem mert venni. Szó szerint síri csend lett a szobában, és apám is erőteljesen koncentrált az újságra. Ahogy felálltam, hogy szedjek magamnak egy kicsit a tojásból, hogy apám ne aggódjon, valamin megakadt a szemem. Anyám csuklóján egy hatalmas kötés éktelenkedett. Pont ott, ahol… Nem, az lehetetlen. Nem volt az egész több, mint egy rossz álom. Csak arra gondoltam, hogy megtehetném. De nem tettem semmit. Ott feküdtem egész éjszaka az ágyamban. Annyira remegni kezdett a kezem, hogy le kellett tennem a kanalat és a tányért is, és visszaülnöm a helyemre. Hirtelen az éjszakai álom összes szörnyű képe egyszerre kezdett kavarogni a fejemben. Eddig azt hittem, hogy két világ van. Egy, amiben nappal élek, és a másik, ami éjszaka telepszik rám. De most ezek a határok elmosódni látszódtak. Lopva anyám kezére pillantottam, de nem mertem feltenni a kérdést, ami kínzott. — Magam készítettem neked a reggelit, mert tudom, hogy ez a kedvenced — szólalt meg anyám végül, és felállt. Elvette a tányért előlem, miközben szedett. — Nagyon régen volt dolgom a konyhában, ügyetlen voltam és megégettem a kezem — mondta, és még egy mosoly is játszott a szája szélén. — Köszönöm — leheltem a szavakat, ahogy lerakta elém a tányért, de nem mertem ránézni. Tudtam, hogy a mosoly mögött rettegést látnék, és nem bírnám elviselni azt, amit jelentene. — Valami baj van, Sonia? — kérdezte apám, és ráemeltem a tekintetemet. — Nem, csak nagyon rosszul aludtam az éjjel — feleltem, és visszanéztem a tányéromra. Tudtam, hogy ennem kellene, de csak turkáltam az ételt. Ez csak valami ostoba véletlen, amire biztosan van valami logikus magyarázat. Lehet, hogy Brigitte nem mondott igazat, és tényleg anyám készítette nekem a reggelit? — Egyél, Sonia, mert arra gondoltam, ma délután elmegyünk vásárolni — hallottam meg anyám hangját. Valami nagy baj van. Ez nem volt normális. — És láttam, hogy indul a városban egy divattervező tanfolyam jövő héten. Talán oda is beiratkozhatnál — tette hozzá, és egyszerre kaptuk rá a szemünket apámmal. — Tényleg mehetnék? — kérdeztem bátortalanul, mert féltem, hogy az egész nem több, mint egy lázálom. — Miért ne, hisz’ csak két nap egy héten, és itt van a városban. Van kedved hozzá? — Persze, hisz’ tudod, hogy mindig erre készültem — mondtam, és egy pici izgalom futott végig rajtam. De még mindig nem mertem anyámra nézni. Tudtam, hogy a tekintete nem tükrözte a szavai könnyedségét. — Nem is szeretsz bejárni a városba — jegyezte meg apám, ahogy a kávéjába kortyolt. — Nem is városba mennék, csak az iskolába, és onnan haza. Mindig is ez volt az álmom, apa. — Ott találkoznod kell a helybeli fiatalokkal is — próbálkozott tovább, bár nem értettem, miért. — Majd csak túlélem valahogy. Az álmom sokkal fontosabb, mint néhány utálatos kölyök — mondtam. — És ők is túl fogják élni — jegyeztem meg epésen, ahogy leesett, apám mire célozhat. — Hadd menjen, Roger, hisz’ valamiért elkezdte az egyetemet is annak idején. És már többször bebizonyította, hogy tehetségesen tervez és varr. — Rendben, legyen — egyezett bele apám egy nagy sóhajjal. — Köszönöm — mondtam. Felálltam, odamentem, és mind a kettőjük arcára nyomtam egy puszit, bár anyámra még mindig nem mertem ránézni. — Akkor egyél, Sonia, és ebéd után indulunk — mondta, én pedig néhány falatot próbáltam magamba tuszkolni, hogy boldogok legyenek. Anyám még evett néhány falatot, apám pedig visszatért az újsághoz. Én meg? Nos, próbáltam nyugtatni háborgó idegeimet. Valami nem volt rendben. Apám idegessége szinte tapintható volt. Pedig ő maga volt a megtestesült nyugalom. Néha lopva anyámra sandított, aki próbált a reggelire koncentrálni. Sosem állt fel előbb az asztaltól, mint én. Amikor elszabadulhattam, úgy pattantam fel, mintha tüzet gyújtottak volna a székem alatt, és meg sem álltam a szobámig. Csak bekuporodtam a legsötétebb sarokba, behunytam a szememet, felhúztam a térdemet, és igyekeztem megszabadulni az éjszaka nyomasztó emlékétől. Csak egy álom volt. Egy ijesztő álom, aminek nem voltam részese. Próbáltam segíteni neki, de képtelen voltam, hisz’ az álmaink csak a lelkünk, a vágyaink, a gondolataink kivetülései. Végigpörgettem újra az egészet az agyamban. Mindent, ami történt vagy történni véltem. Az egész lehetett volna még igaz is, ha a végén nem történik valami. Amikor a lány megvágta anyámat, lehajolt, és lenyalta a vért kezéről. Ez tette az egészet abszurddá, álommá, hisz’ épeszű ember nem vág meg valakit azért, hogy lenyalja a vérét. Itt feküdtem az ágyamban, butaságot álmodtam, anyám pedig megégette a kezét. Ez az igazság. Ez az egyetlen magyarázat. Csak ez lehetséges. — Mit csinálsz ott a sarokban? — eszméltem fel Brigitte hangjára és felnéztem. Fogalmam sem volt, mióta ücsöröghetek itt. — Édesanyád egy óra múlva szeretne indulni és aggódik, mert nem mentél le ebédelni. — Észre sem vettem, hogy elment az idő — jegyeztem meg, ahogy az órára pillantottam és feltápászkodtam. — Neked nem rajzolnod kellene? Vagy már nem varrjuk meg azt a ruhát? — Dehogynem, csak nem biztos, hogy szombatra. Lehet, hogy kivételesen veszek valami új darabot. — Örülök, hogy rászántad magad a kimozdulásra — mondta Brigitte és elmosolyodott. Persze, mert neki fogalma sincs, miért vagyunk itt, hogy nem önszántamból tengetem itt szánalmas életemet. — Találtak nekem egy divattervező tanfolyamat. Anyám elszánta magát, hogy beírat. — És milyen jól tette. Hátha végre megismerkedsz egy tetszetős fiatalemberrel. — Már mondtam, Brigitte, nem vágyok kapcsolatra. De az iskolának örülök. Mindig is erre vágytam, és el is kezdtem az iskolát, mielőtt ideköltöztünk. — Csináld csak az iskolát, a többi pedig majd jön magától — felelte kuncogva. Anyám komolyan gondolta a vásárlást. Már nem is számoltam, hányadik butikba mentünk be, és még mindig nem találta meg az igazit. Én már az elsőben találtam volna megfelelőt, ha hagyta volna, hogy megvegyem. Mintha számítana, mit visel az ember. Mindig ugyanazok az unalmas emberek, unalmas ruhákban. Szerintem senkinek sem tűnne fel, ha farmerban és pólóban jelennék meg. De anyám azt akarta, hogy elegáns legyek, és én szót akartam fogadni neki, hisz’ egy perc leforgása alatt nekem adta a világot. Csak egy ostoba tanfolyam volt, ami másnak talán nem jelentett sokat, de nekem a minden volt. Hát próbáltam a kedvében járni, nehogy meggondolja magát. Igyekeztem nem tudomást venni a kezén éktelenkedő kötésről, de nagyon nehéz volt. Ott motoszkált folyamatosan valahol mélyen bennem, hogy csak távol akar tartani magától. Ne gondolj ilyesmire, Sonia. Csak próbáld élvezni az életet, és kihasználni a lehetőségeket. — Ez egy kicsit sok nekem, anya — mondtam, ahogy kiléptem a próbafülkéből anyám egyik választásában. Úgy éreztem magam, akár egy habcsók. — Igazán elbűvölő — hallottam meg egy ismerős hangot, mely azonnal lángra lobbantotta a testem. Felkaptam a fejem. — Akár egy meséből kilépő hercegnő. — Látod, anya, mondtam, hogy túlzás ez a ruha — néztem anyára, és igyekeztem nem tudomást venni Kale-ről. — Szerintem igazán gyönyörű vagy benne. Mit gondol, Kale? — fordult anyám felé. Hát nem hiszem el, hogy kikéri a véleményét. — Maradok annál, amit az első boltban láttunk — mondtam, mielőtt bármit is reagálhatott volna. — Legyen — sóhajtott anyám lemondóan. — Csak előbb beugrok a szemközti cipőboltba. — Mi lenne, ha átmennél addig, amíg megpróbálom levenni magamról ezt a csodát? — kérdeztem, és barátságosan elmosolyodtam. — Majd én megvárom és átkísérem, Isabelle — ajánlkozott rögtön Kale, én pedig az égre emeltem a szemem. Miért szólítja anyámat a keresztnevén? Ismerik egymást valahonnan? — Köszönöm, Kale, ön nagyon kedves — felelte anyám bájosan mosolyogva, én pedig bementem a próbafülkébe. Felesleges lett volna bármit is mondanom, mert Kale már eldöntötte, hogy marad. Én pedig nem akartam elárulni magam azzal, hogy ismerem. Úgy védtem azt a helyet és azt néhány órát, mintha az életem múlna rajta. Mert szükségem volt rá, hogy megmaradjon a maradék ép eszem. Hogy el tudjam választani a valóságot a képzeletemtől. Épp azon küzdöttem, hogy le tudjam húzni a ruhán a hátsó cipzárt, amikor megéreztem őt magam mögött. Nem kellett a tükörbe néznem, hogy tudjam, ő az. A teste szinte sugározta felém a szexuális feszültséget. — Kale, kérlek, menj ki! — mondtam határozottan, miközben eltolta a kezemet és a cipzár után nyúlt. — Nem akarom, hogy ennél is jobban a szájára vegyen a város. — Nekem nem úgy tűnt, mintha bárki véleménye is érdekelne — felelte, miközben lassan húzni kezdte a cipzárt lefelé, és a hüvelykujja végigsiklott gerincem csupasz bőrén. Válaszolnom kellett volna valamit, de az összes gondolat elhagyta fejemet. Valószínűleg még levegőt sem vettem, de nem jutott eszembe, hogyan kell csinálni. Úristen. Ha még egy percig rajtam tartja a kezét, azonnal felgyulladok. Hogy lehet egy érintés ennyire érzéki, ennyire tökéletes? Amikor teljesen leért és hirtelen elemelte a kezét, egy halk nyögés szakadt fel belőlem. Reméltem, hogy nem hallotta, de ahogy a tükörben rásandítottam a pilláim alól és vásott mosolyával találtam szemben magam, tudtam, hogy hallotta. — Köszönöm — mondtam esetlenül, s megköszörültem a torkomat. — Most már kimehetsz. Nem szeretném, ha ennél is jobban a szájára venne ez a város — erősítettem meg magam, ahogy megtaláltam a hangomat. — Nem kellene ilyen sokat foglalkoznod mások véleményével. Azt kellene tenned, ami a legjobb neked. — Mindig azt teszem. — Nekem mégis ellenállsz, pedig a tested valami egész mást sugall — súgta, miközben legnagyobb meglepetésemre a fülem mögé csókolt lágyan. Borzongás futott végig rajtam, és észre sem vettem, mikor tolta le a pántot a vállamról. A ruha a lábam elé hullott. Ott álltam előtte fehérneműben, mégsem éreztem, hogy kínos lenne. — Csak nem akarom, hogy összetörd a szívem — csúszott ki a számon, ő pedig elmosolyodott. — Nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotában kibírná. És én sem akarok fájdalmat okozni neked. — Édes vagy és tiszta. Talán igazad van, és túl rossz vagyok neked — mondta, közben tekintetét elszakította az enyémtől és hátrálni kezdett. — Nem hiszem, hogy olyan rossz vagy, mint amilyennek láttatni szeretnéd magad — mondtam, és láttam, ahogy nagyot nyelt. — Azért mondod, mert nem ismersz engem. Az olyan szép és okos lányok, mint te, gyorsan el szoktam menekülni tőlem — mondta, miközben egyre hevesebben vert a szívem. Teste biztonságot sugárzott, mely betakart, akár egy meleg, puha takaró. Igazából nagyon könnyű volt együtt lenni, beszélgetni vele. Valami vonzott hozzá, amit nem tudtam megmagyarázni. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy rokonlelkek vagyunk. Két szellem, aki szüntelenül menekülnek valami elől. Tudom, hogy nem nekem való, hogy nem kellene semmibe sem belekezdeni vele, de képtelen vagyok uralni a saját hülye testemet, hogy ne vonzódjon hozzá. Tekintetem akaratlanul is lejjebb vándorolt, és arra gondoltam, vajon olyan jó lehet-e a csókja íze, mint ahogy elképzeltem. Nem, biztosan sokkal jobb lehet. Biztos voltam benne, hogy egyszerre lehet kemény és gyengéd. Biztos voltam abban, hogy veszélyes lenne számomra. Egy olyan úton vezetne végig, amire nem biztos, hogy fel voltam készülve. De képtelen voltam parancsolni a testemnek, és ezt ő is látta. — Ne nézz így rám, Sonia — eszméltem fel a hangjára. — Akarlak, azt hiszem ez nem titok. Nagyon önző ember vagyok. Ha közel engedsz magadhoz, csak magamnak akarlak, és nem fogok senkivel osztozkodni. Hát ezt elmondhatom én is magamról. Egy lépést közelebb jött hozzám, lehajolt, orrát végigfuttatta az államon, majd egy lágy puszit nyomott a fülem tövébe. Összeszorítottam a combomat, hogy megfékezzem a lángnyelveket, amik a lábam között csaptak fel. — Hogy nézek rád? — kérdeztem halkan, pedig nem akartam. Miért nem tudom soha befogni a pofám? Miért nem tudom annyiban hagyni és elengedni? Nem volt jó nekem, nem szabadna ebbe az egészbe belemennem. — Mintha könyörögnél az érintésemért — súgta, ahogy lágyan beszívta fülcimpámat. — Tölts egy éjszakát velem. Hadd mutassam meg, mi mindent vagyok képes művelni gyönyörű testeddel. Behunytam egy pillanatra a szemem és megengedtem magamnak, hogy élvezzem az érintését. Szenvedélye, sötét ígéretei csábítottak, de ekkor felvillant előttem az éjszaka emléke… — Nem — súgtam halkan, bár a testem tiltakozott. Nyelve a nyakamra csúszott, és lassan végignyalta. — Senkinek sem szoktam könyörögni, de ha ettől jobban érzed magad, és gyönyörű combjaid közé engedsz… legyen. Csak add át magad a vágyaidnak. Igaza van, és ezt utálom. Jobban vágyom rá, mint bárkire eddigi életemben. Visszahúzódott, és az arcomat fürkészte. A válaszomra várt, hogy engedélyt adjak neki. Szinte vibrált közöttünk az elektromos feszültség, és minden idegvégződésem életre kelt. Anyám bekötözött keze villant fel a szemem előtt. Vajon hányszor leszek képes nemet mondani neki? Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor most semmi mást nem akartam, mint hogy a teste az enyémhez simuljon, és mélyen bennem legyen. — Nem lehet — mondtam alig hallhatóan. Elszakítottam a testem az övétől, megfordultam, és belebújtam a ruhámba. — Nem mész ki előre? — kérdeztem, mikor nem mozdult. — Nem — felelte kurtán. Várt és figyelt. — Mindenáron kellemetlen helyzetbe akarsz hozni? — sóhajtottam egy nagyot. — Szerintem kimondottan jót fog tenni a hírnevednek, ha velem mutatkozol. — Anyám nem biztos, hogy boldog lesz attól, ha együtt jövünk ki a próbafülkéből — jegyeztem meg, ahogy elmentem mellette és kiléptem. De nem anyám állt ott, hanem a porfészek legnagyobb pletykafészke. Döbbenten figyelte, ahogy Kale kilépett mögöttem, és csípőmre csúsztatta a kezét. — Holnap találkozunk, Sonia — súgta, majd egy barátságos mosolyt küldött a lány felé és elment. — Barbara — mondtam, s döbbent arca elégedettséggel töltött el. Ő volt a fő ok, amiért nem szerettem kijönni a városba. Imádott rólam pletykákat terjeszteni. Neki köszönhetem, hogy mindenki azt hiszi, valami furcsa kórt kap, ha hozzám szól. Lassan átsétáltam a szemközti cipőboltba, ahol vélhetőleg anyám elveszett. Még legalább egy órát kellett várnom, mire megtalálta az ezredik pár tökéletes cipőt. De megérte, mert beírtatott a tanfolyamra, így esélyem nyílt arra, hogy egyszer hagyják, hogy éljem a saját életemet. Itt volt az ideje, hogy elengedjem a kétségeimet és kialakítsak egy saját életet. Olyat, amilyet mindig is elképzeltem magamnak huszonkét éves koromra. Önálló életet akartam, saját lakást, saját vállalkozást és keresetet. Olyat, amiben apám nem irányíthat és uralhat mindent. Ehhez az első lépés Kale lenne. Ha nem félnék annyira, hogy rájön arra az igazságra, amit még én sem értek. Kale… Miért nem tudom kiverni a fejemből, milyen jó érzés volt, ahogy ajka bőrömhöz ért? Most is izzott a testem, ha arra gondoltam, mit művelhetne az enyémmel. Jesszus, Sonia, minek kínzod magad? Nem szabad sem róla, sem a tökéletes szájáról, sem a csodás testéről, sem pedig bűnös ígéreteiről fantáziálnod. Addig nem, amíg itt laksz. Te is tudod, hogy nem vezet majd sehova. Csak éljem túl ezt az éjszakát. Csak még ezt az egyet, hogy még egy napot rágódhassak azon, miért nem éri meg nekem Kale-lel lenni.