Árnyak fogságában

Fejezet 2

Minden éjszaka egyre sötétebb, egyre rémisztőbb volt, és képtelen voltam megálljt parancsolni. A pokol tornácán sétáltam, és tüze szép lassan felemésztett.

Csak egyetlen éjszakára szerettem volna kilépni a testemből, és valaki más lenni.

Fogalmam sem volt, hova látogattam el ezen az éjszakán, de nagyon sötét volt, szűk és hideg. Nem láttam a fekete sötétségen kívül semmit, így csak az érzékeimre hagyatkozhattam.

A józan eszem tudta, hogy ez nem velem történik, hogy az egész csak egy rossz álom, és az a lány, akivel mindez történik, nem én vagyok. Valahogy fel kellene ébredném, de a kétségek felemésztettek, és képtelen voltam eltávolodni az egész rémségtől.

Hideget éreztem a bőrömön és dideregtem. Megpróbáltam kinyújtani a kezeimet, de mintha minden oldalról falakba ütköztem volna. Guggoltam, de így is majdnem bevertem a fejemet. Éreztem, hogy már teljesen elzsibbadtak a lábaim, és sajogni kezdtek. Bármerre is indultam, mindenhol falakba ütköztem. Végigtapogattam a falakat kiutat keresve, de sima volt. Sehol egy mélyedés vagy beugró, ahol ajtót sejthettem volna. Éreztem, ahogy a könnyek végigfolytak az arcomon, és a tehetetlen düh tombolt bennem. Egy sötét csapdába voltam zárva, és mozdulatlanságra ítéltek.

Ez nem a valóság. Ez csak egy ostoba álom, amiből képes vagyok bármikor felébredni, mondogattam magamnak, de a józan eszem kimenőt kapott, és az érzékeim uralták az egész testemet.

Figyeltem visszafojtott lélegzettel, hátha a hangokból rájövök, hol vagyok. De nem hallottam semmit. Néma csend vett körül. Kiáltottam, de csak a néma falak visszhangozták kétségbeesett szavaimat.

Lassan az agyamba furakodott egy furcsa gondolat, és uralni kezdte az elmémet. Itt fogok meghalni egyedül, magányosan, elfeledetten.

Túl szűk volt a hely, túl hideg, a lábam pedig nagyon fájt. Kizárt, hogy ezt sokáig kibírjam. Nemsokára el fogok ájulni, és senki sem fog megtalálni.

Valami… valami hirtelen mozdult a lábam alatt. Sikítottam, ahogy végigszaladt rajta.

Az ágyamban feküdtem csapzottan, ziláltan, zakatoló szívvel. A félelem ereje kitaszított az álomból, és újra itthon voltam. De a fájdalom… a fájdalom a lábaimban valódi volt.

Ijesztően valóságos volt, így visszahanyatlottam az ágyra és behunytam a szemem. Ha az agyam is elfogadja, hogy ez nem volt valóság, akkor el fog múlni ez a különös fájdalom. Kiszáradt a torkom, és valami nedvességet éreztem az arcomon. Odanyúltam, és óvatosan megtapogattam.

Könnyek.

Könnyek áztatták az arcom, pedig nem is emlékeztem rá, hogy sírtam. Hogy lehet, hogy minden, ami történik velem, egyszerre álom és valóság?

Olyan könnyű lenne csak elmenni az iskolába egy reggel, aztán eltűnni, mintha sosem léteztem volna. Talán a szüleimnek fel sem tűnne, hogy nem jöttem egy nap haza. Élni szabadon. Kétségek, rossz álmok, félelem nélkül. Végigaludni úgy egy éjszakát, hogy reggel nem rettegve kelek, hanem kipihenten.

Valóban megoldás lenne a futás?

Lehet, hogy nem néznék vissza. Egy ideig. De a múlt mindig ott lenne mögöttem, és követne, akár egy sötét árnyék. Az nem lenne szabadság, csak annak imitálása. Ha egyszer elmegyek innen, akkor igazán szabad akarok lenni. Nem akartam, hogy a múlt mindig kísértsen emlékek, álmok, elfojtott érzelmek formájában. Előbb szembe kell néznem mindennel, ami a múltban történt, csak aztán hagyhatom itt ezt az átkozott helyet.

Egyetlen hely volt, ahova most mehettem, hogy megnyugtassam háborgó idegeimet. Túlságosan összekeveredett már a valóság az álmokkal, és ez nem volt jó. Nyugalomra és figyelemelterelésre volt szükségem.

Ahogy leértem a rejtekhelyemre, már meg is kaptam. Ha nyugalmat nem is, de a figyelemelterelést biztosan.

Már megint itt volt. Itt fekszik az én helyemen, az én fám alatt. Ez az én menedékem, ahol nem vágyok semmilyen társaságra.

Nemet mondtam neki.

Többször is.

Mintha meg sem hallotta volna.

Ott feküdt mozdulatlanul, és egy szalmakalap volt az arcába húzva. Kicsit megrúgtam a lábfejemmel, de meg sem mozdult. Egy melegítőnadrág volt minden viselete, pedig még elég hűvösek voltak a tavaszi reggelek. Póló minek? Persze, majd azt hiszi, hogy meg fog győzni kidolgozott mellkasának látványa.

Mondjuk jó úton haladt afelé, hogy feladjam az elveimet.

A külseje… nos, az vitathatatlanul tökéletes volt.

Most láttam úgy először igazán, izmai mennyire tökéletesen ki vannak dolgozva, melyhez napbarnított bőr társult. Hát nem hiszem, hogy van olyan nő, akit ez a látvány hidegen hagy. És Kale ezzel tisztában is volt. Kiszáradt a szám, ahogy széles mellkasát néztem, nem, egyenesen bámultam, és nem tudtam nem ránézni a hatalmas dudorra a nadrágja elején.

Jesszus.

Milyen lehet, ha izgalmi állapotba kerül?!

Minden izma olyan tökéletes volt, bőrének minden egyes millimétere annyira hibátlan, mintha egy tökéletesen faragott szobor lenne. Szerettem volna ujjamat a hasára nyomni és kideríteni, vajon puha vagy kemény tapintású?

De nem.

Én ilyet biztosan nem teszek. Nem fogom növelni az amúgy is méretes egóját.

Majd az álmaimban fantáziálok róla.

Ha már sikerül nekem irányítanom egyszer az álmaimat.

Elaludt volna? Legalább tíz perce itt vagyok, kétszer megbökdöstem a lábfejemmel, de meg sem mozdult.

Leguggoltam mellé, megérintettem a vállát, szándékosan elkerülve a hasát és a duzzanatot a nadrágjában, ami sajnos jobban le tudott nyűgözni, mint kellett volna. Keze ebben a pillanatban villámgyorsan csuklómra záródott, és mire sikerült kettőt pislognom, már alatta is feküdtem. Egész teste az enyémhez simult, éreztem bőre melegét magamon, és láttam a csillogó vágyat a szemében.

Kockázatos kombináció volt.

Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de olyan szorosan tartott, hogy nem tudtam elég levegőt kipréselni a tüdőmből a beszédhez. Az agyam sikoltott, hogy csússzak ki alóla, és rohanjak vissza a szobám biztonságos melegébe. Mindössze annyit tehettem, hogy bámultam gyönyörű kék szemeit, melyek szinte hipnotizáltak, és a tehetetlen düh egyre csak nőtt bennem, ahogy arrogáns vigyor terült szét az arcán.

Dühös voltam az életemre, amiért féken kellett tartanom magam. Dühös voltam a testem reakcióira, ahogy hagyta, hogy hasson rá ez az arrogáns seggfej. A mellbimbóim ágaskodtak, majd’ kiszúrva a melltartóm vékony anyagát, arra várva, hogy keményen megmarkolja őket. Lángnyelvek csaptak fel a testemben, felforrt a vérem, tűz tombolt a lábaim között, reagálva egyre keményedő férfiasságára.

Jesszus.

Mi a fenét csinál velem?

— Szép próbálkozás — mondtam szárazon, de elfordítottam a fejem, nehéz légzésem nehogy elárulja, milyen hatással van a testemre. Összeszűkült szemmel néztem a kezére, ami még mindig a csuklómat szorította, hátha veszi a lapot.

— Nem igazán, csak reflex. Sajnálom — jegyezte meg, ahogy elengedte a kezemet, megemelte egy kicsit a lábát, de mellkasa még mindig a földhöz szegezett.