Árnyak fogságában

Fejezet 3

Annyira jó érzés volt, hogy elfelejtettem lélegezni. Minden porcikám azt akarta, hogy nyújtsam a pillanatot, ameddig csak lehet. Gyorsan az ajkamba haraptam erősen, hogy visszanyerjem a józanságot. Ebben a pillanatban bármit megadtam volna neki, és kérnie sem kellett volna.

Bámultam rá, a szám kiszáradt, az agyam minden erőlködésem ellenére haszontalan lett. Egy részem azt kívánta, bár el tudnám engedni magam annyira, hogy elfelejtsem, ki vagyok, és felfedezhessem ezt az őrült szexuális vonzerőt.

— Csak mássz le rólam, Kale. Nem vagyok olyan olcsó nő, akihez nyilvánvalóan hozzá vagy szokva, és aki már legalább két perce alattad élvezne csak azért, mert mutattál egy kis meztelen bőrt — mondtam dühösen, ő pedig még mindig vigyorgott, amikor legördült rólam.

— Látom, ma nincs jó napod. Nagyon sápadt vagy — jegyezte meg, ahogy aggódó tekintettel fürkészni kezdte az arcomat. Elfordítottam a fejemet, mert nem akartam, hogy sajnáljon vagy szánakozzon.

— Csak nincs kedvem az ostoba játékaidhoz ma reggel.

— Ezt tenném? Játszanék? — kérdezte, és éreztem, ahogy az arcomat fürkészi. — Egyetlen esélyt adj, Sonia, hogy megmutathassam, mennyire komolyak a veled kapcsolatos szándékaim.

— Akkor holnap találkozzunk délután a Starbucksban — csúszott ki a számon, pedig biztos voltam abban, hogy nem akartam ilyet mondani.

— Az egy jó hely, és nyilvános.

— Az egyetlen normális hely a városban — jegyeztem meg.

— Arra gondoltam, hogy az első randink kevésbé nyilvános helyen fog bekövetkezni.

— Szerintem tökéletesen megfelel arra, hogy megmutasd a komoly szándékaidat — feleltem.

— Nem bízol abban, hogy távol tudsz tőlem maradni? Tényleg olyan borzalmas lenne, ha megtalálnám az utat a bugyidba? — kérdezte, ahogy közelebb lépett, és csodás szemei az ajkamra tévedtek.

— Ez nem fog megtörténni, Kale — mondtam, közben halkan felnevettem, ezzel próbálva leplezni az idegességemet. — Még csak nem is ismerlek téged.

— Még nem — mondta határozottan. — De meg fogsz. Erre lesz tökéletes a ma délután. Négykor a Starbucksban, gyönyörűm — mondta, és mire bármit is mondhattam volna, már el is tűnt.

Nem szándékoztam elmenni erre a találkozóra. Nagyon sokszor nemet mondtam már, itt az ideje, hogy komolyan vegye. Úgysem engednének el a szüleim egyedül a városba.

Miért érzek mégis készetetést arra, hogy elmenjek? Kale lesz az, aki teljesen felforgatja a világomat. De baj lenne, ha egy kicsit kiragadna az unalmas életemből? Ő is megmondta, hogy semmi kötöttség. Nem kérdezünk egymásról, nem lesznek nagy lelkizős beszélgetéseink, csak szórakozunk. Elütjük az időt, amit még ebben a porfészekben kell tölteni. New Yorkban sem úgy tűnt, mintha nagyon komoly kapcsolatot alakított volna ki azzal a szerencsétlen lánnyal. Amikor veszélyessé válik a helyzet, egyszerűen csak lelépek.

— Sonia — hallottam meg apám hangját, és felemeltem a fejem. Annyira rajzoltam, hogy fel sem tűnt a jelenléte.

— Ne haragudj — mondtam, és bocsánatkérően rámosolyogtam, mintha érdekelt volna, hogy két percet várnia kell.

— El kell utaznom egy hirtelen jött üzleti ügyben, és édesanyád úgy döntött, elkísér. Holnap délután jövünk vissza, megleszel?

— Igen, ahogy mindig. Menjetek nyugodtan — mondtam, közben barátságos mosolyt varázsoltam az arcomra. Naná, hogy nem akar kettesben lenni velem. Minden, amit tesz, azért van, hogy ne kelljen a közelemben lennie.

— Gondolom, Brigitte úgyis itt lesz, ahogy mindig — tettem hozzá, ő pedig bólintott.

— Kértem, hogy maradjon itt éjszakára is, úgyhogy nem leszel egyedül.

— Semmi baj, apa, már elég nagy vagyok. Megleszek egyedül is, menjetek nyugodtan. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy önálló életet éljek — tettem hozzá, és visszanéztem a rajzomra.

— Sonia — hallottam apám szigorú hangját. Felemeltem a fejem és ártatlanul ránéztem,

— Igen? — kérdeztem, mintha hirtelen nem érteném, mire gondol. Az arca csupa aggodalom volt. — Huszonhárom éves vagyok, apa, nem tudom, hogyan gondolod, meddig tarthatsz itt bezárva.

— Nem vagy bezárva, csak biztonságban vagy.

— Mitől akarsz megvédeni? Önmagamtól? Ugye tudod, hogy ezzel nem védhetsz meg? — kérdeztem, és nyíltan ránéztem. — Ha azt hiszed, hogy gyilkos vagyok, akkor félned kéne itt, az isten háta mögött… egyedül… összezárva velem. Ahogy anyám teszi.

— Senki sem mondott ilyet, Sonia. Egyszerűen úgy látjuk, hogy annyira megviseltek a történtek, hogy jobb itt neked.

— Öt év telt el. Most már saját életet akarok, ha tetszik, ha nem. Megcsinálom ezt az iskolát, és keresek munkát meg saját lakást.

— Ezt megbeszéljük, ha visszajöttem, Sonia — mondta keményen. — Szerintem nincs neked itt olyan rossz sorod, hogy el kelljen menned.

— A pénz nem minden, apa. Rab vagyok ebben a hatalmas házban, hiába a sok szép ruha. Elzártál ide mindentől és mindenkitől, és nem volt beleszólásom.

— Mit akarsz, Sonia?

— Csupa olyan különleges dolgot, apa, mint barátok, szabad kijárás a házból, normális élet, internet.

— Legyen, de New Yorkba nem költözünk vissza. Ha nagyon el akarsz menni innen, keress egy kis házat a városban — mondta inkább szomorúan mint keményen, és kiment a szobámból.

Mintha valami hatalmas dolgot kértem volna tőle. A normális élet nálunk valami olyan luxus dolog volt, ami rémisztette őket.

Nem volt mire várnom. Biztos vagyok benne, ha kikerülök az őrületből, én is képes vagyok normális életre.

Ja, csak egy gyors numera, és utána elfelejt úgyis, ahogy azt a lányt ott a parkolóban. De addig én is szórakozhatok végre egy kicsit. Talán igaza van Lorinak, és ideje egy kicsit kibújnom a csigaházamból. Előkotortam a telefonomat a rejtekhelyéről, és tárcsáztam Lori számát.

— Na ki fog ma délután randizni? — kérdeztem izgatottan, ahogy felvette a telefont. Nem is értettem, mitől dobódtam így fel. Az egész pasi nem ért ennyit.

— Csak nem rászántad magad, hogy meglovagolod a New York-i csődör farkát?

— Legalábbis iszom vele egy kávét, és meglátjuk, mi lesz. Hagyom, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.

— Apád mit szólt a nagy tervedhez?

— Hát… nem tudja. Ma elutaztak, és csak holnap este jönnek vissza. De közöltem vele abbéli szándékomat, ha elvégzem a divattervező tanfolyamat, keresek munkát és saját lakást.

— Ki vagy te, és mit csináltál a barátnőmmel?

— Nagyon vicces.

— Mit szólt apád az ötletedhez?

— Nem örült neki, de végül belement, hogy keressek saját lakást, ha annyira rossz itt nekem, de a várost nem hagyhatom el.

— Gondolom, szót fogadsz neki, ahogy mindig — jegyezte meg Lori epésen.