Éjfélkor a hóban

Éjfélkor a hóban-1

Clover Phillips: Mesélje el, milyen volt!

Cory Allbright: [hallgat] Olyan volt, mintha… egy mosógépben lettem volna. Ami ide-oda dobál. Nem tudod, merre van a fent, és merre a lent. Óriási a nyomás. A hullám lecsap rád és összezúz. Aztán újból felszippant… Amikor elborít a hullám, minden sötét lesz. Mintha leszakadna az ég.

[hallgat]C. P.: Mennyi ideig volt a víz alatt?

C. A.: Az elsőnél? Két perc húsz másodpercig, vagy negyvenig.

C. P.: Az hosszú idő, hogy visszatartsa a lélegzetét.

C. A.: Edzünk rá. Persze más, amikor elkap a hullám, és úgy dobál, mint egy rongybabát. Forogsz, mint egy csirke a grillnyárson. Nem tudod irányítani a tested. Ki vagy szolgáltatva a kívülről jövő erőhatásoknak.

C. P.: Be tudta tájolni magát?

C. A.: Először nem. Amikor fölötted van a hullám, az olyan, mint egy lavina – súly, nyomás, zaj. Hagynod kell, hogy kioltsa magát, mielőtt egyáltalán megpróbálhatsz kikerülni belőle, meg kell várnod a völgyet a következő hullám érkezése előtt. Fejjel lefelé voltam, de egyenesbe hoztam magam, és amikor megláttam az égbolt világosságát, tudtam, hogy felrúghatom magam. De mielőtt elérhettem volna a felszínt, megint elsötétedett minden. Éreztem, hogy visszaszippant a víz.

C. P.: Mennyire volt a felszíntől?

C. A.: Talán egy méterre.

C. P.: És akkor jött a második adag?

C. A.: [bólint]

[bólint]C. P.: Mit látott?

C. A.: …a poklot. Láttam, hogy elveszik az életemet… Láttam, ahogy lezúdul a hullám, mintha azt néztem volna, ahogy rám omlik egy épület… Semmit sem tehettem. Nem tudtam kitérni az útjából. Tudtam, nincs annyi levegőm, hogy még egyszer annyi ideig lent maradjak.

C. P.: Mi a legutolsó, amire emlékszik?

C. A.: Az egyre terjedő sötétség, és aztán a nyomás. A hullám nagy robajjal rám zuhant, és lelökött a tengerfenékre. Ki voltam ütve. Aztán a következő emlékem az, hogy egy kórházi ágyon ébredezem, egy nappal később, egy törött karral és egy TBI-vel.

C. P.: A TBI-n a traumás agysérülést érti?

C. A.: [bólint]

[bólint]C. P.: De nem ez az egyetlen maradandó károsodása, igaz? Az orvosai szerint négy perc tizenkét másodpercet töltött a víz alatt, mire kimentették. Az oxigénhiány miatt hipoxiás agysérülést is szenvedett, és a tengervíz belélegzésének nyomán akut légzési distressz szindrómája, azaz tüdőkárosodása is van.

C. A.: Igen.

C. P.: Milyen hatással van ez a családjára?

C. A.: [a kezébe rejti az arcát] Ők még nálam is rosszabbul jártak. Már nem tudok gondoskodni róluk. A feleségem két állást vállalt az én ellátásomon felül. A fiaim nem tudják, mi történt az apjukkal, mert még túl kicsik, hogy megértsék. Nem látják a sérüléseimet, ezért nem tudják, miért nem tudok felállni a szörfdeszkára, vagy hogy miért nem megyek ki labdázni velük.

[a kezébe rejti az arcát]C. P.: Szóval azon a napon többet veszített el, mint csupán a világbajnoki címet.

C. A.: Minden címet elveszítettem. Nem vagyok többé apa. Férj. Bárcsak… visszamehetnék ahhoz a naphoz, és másképp csinálhatnék mindent!

C. P.: De hát mit tudna másképp csinálni?

C. A.: [csend]

[csend]C. P.: …Cory?

Egy évvel később

London, április

– És a győztes…

A színpadon tócsákat formáló fény ráirányult az aranyszínű laméruhát viselő, gyönyörű, fiatal színésznő tökéletes alakjára.

– Clover Phillips az Álmok hullámaival!

Álmok hullámaiA terem tapsviharban és ujjongásban tört ki, Clover érezte, hogy Liam megszorítja a kezét, és egy borostás arc nyomódik az övéhez.

– Megcsináltad!

– Megcsináltuk – javította ki Clover nagylelkűen. Az ő ötlete, az ő kemény melója, az ő évei, amelyeket a kutatásba és a forgatásba, az interjúkészítésbe, a vágásba és a kampányba fektetett… de a férfi pénze. És valamennyi iparágban a pénz az úr.

tukA reflektorfény már megtalálta, fénynyalábjai belefúródtak smaragdzöld bársonyszmokingjába, miközben a körülötte ülők a kezüket nyújtogatták egy érintésre, egy simításra, egy kézszorításra, ahogy elhaladt mellettük, mintha így magukba szívhatnának kicsit a frissen ráruházott dicsőségéből.

Felsétált a lépcsőn a pódiumra, ahol átnyújtották neki a jellegzetes aranyozott maszkot. Meglepően súlyosnak érződött, ahogy átvette a színésznőtől, aki könnyed levegőpuszival üdvözölte, finom rózsa- és narancsvirágolaj-illatba burkolta.

Kipillantott a nézőtérre, ahonnan egy tőle idegen másik világból felismerhető arcok mosolyogtak fel rá, akár a régi barátok, azt sugallva ezzel, hogy ez a díj – akárcsak az összes többi – kulcs, amely beengedi a klubba, ahol az a sok híres ember ismeri a nevét és csodálja a munkáját. Huszonhét éves, és máris bennfentes, egy közülük.

Hagyta, hogy az ajkára kiüljön egy halvány mosoly, ahogy kiélvezte a dicsőség pillanatát, miközben tovább folytatódott a taps. Mostanra már hozzászokott, hogy efféle beszédeket mondjon.

– Köszönöm – biccentett. – Köszönöm.

Mintegy hálája jeléül a szívére szorította a kezét, így várta, hogy elüljön az ováció. A szeme sarkából látta, hogy a kamerák mellett számok gördülnek lefelé, emlékeztetve őt, hogy pontosan nyolcvannégy másodperce maradt, mielőtt az est házigazdája – egy kegyetlen humorú komikus, akivel inkább nem akaszkodna össze – visszajön a színpadra, hogy a műsort a vége felé terelje, amit pontosan be kell tartani, hogy a tízórás híradót idejében el lehessen kezdeni.

Nyolcvankettő…

Nyolcvankettő…– Hölgyeim és uraim, a BAFTA-bizottság kiváló ítészei! – kezdte, azon tanakodva, hogy benyúljon-e a beszéde jegyzeteiért a zakója zsebébe. – Az Honest Box Films teljes csapata nevében köszönöm ezt az óriási megtiszteltetést. Köszönöm, hogy meglátták, meghallották és felismerték Cory Allbright történetének erejét. Köszönöm, hogy mindenki számára elérhetővé tették, ami az önök támogatása nélkül máskülönben nem volna lehetséges – hiszen végtére is nekünk ez a végső célunk: hogy elvigyük a remény és a második esélyek üzenetét a legsötétebb sarkokba, ahol a legnagyobb a szükség a fényre. Amikor megkerestem Coryt és a családját a dokumentumfilm ötletével, egyikünk sem láthatta előre, hogy a film a világ minden táján ilyen fogadtatásban részesül majd. Az elmúlt hónapok egy forgószél gyorsaságával teltek, és tudom, hogy Cory azt kívánja, bár itt lehetne ma este, hogy személyesen mondjon köszönetet önöknek.

Kinézett az arcok tengerére.

– De, ahogyan azt valamennyien tudjuk, ez sajnos nem lehetséges. Cory Allbright mindig is az emberek bajnoka volt, a kevésbé esélyes, aki megküzdött minden hátránnyal, leküzdött minden útjába kerülő akadályt, hogy eljusson a csúcsra a profi szörf világában. Éveken át ő volt a majdnem bajnok, az örökös második, a világbajnokságon másodiknak befutó, így, amikor végre a beteljesedés küszöbén állt, az egész világ szurkolt neki. Azt akartuk, hogy győzzön. Megérdemelte, kiérdemelte. Eljött számára a ragyogás ideje. – Clover mosolya elhalványult. – Egyetlen pillanat, mindössze ennyi volt. Egyetlen másodperctöredék alatt született döntés, még csak nem is a sajátja, és minden megváltozott. – Érezte, hogy torkában formálódni kezd az ismerős gombóc, ahogy a közönségre kinézve látta a szomorú homlokráncolásokat. – Nemcsak a családja eltartásához létfontosságú szponzorálások és a verseny díja vesztek el, hanem az egészsége, az ereje és a képessége, hogy fájdalommentes életet élhessen. – Clover hallgatott egy pillanatig, hagyta, hogy leülepedjenek a szavai.

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy a boldog végkifejlet volt a célom. Bárcsak azt mondhatnám önöknek, hogy a tehetség, a szenvedély, vagy a makacs elhatározás mindig úrrá lesz a nehézségeken, de ha ez volna a helyzet, most Cory állna itt, és beszélne önökhöz. Ehelyett csupán ezt tudom mondani. – Ahogy a tekintete végigpásztázott a termen, látta, hogy még mindig araszolnak lefelé a számok: harminchárom, harminckettő…

harminchárom, harminckettő…– Egy végkifejletnek nem muszáj boldognak lennie ahhoz, hogy eljöjjön az új kezdet. Az mindenképpen bekövetkezik, ugyanolyan biztosan, ahogy a nap elkergeti a holdat. Mindig van remény. És a tekintetünket mindig felfelé, mindig előre kell szegeznünk. Állandóan harcolunk a következő lehetőségért. Cory is harcol tovább, noha az élete, amilyennek ismerte, véget ért azon a napon 2017 októberében a portugáliai Peniche-ben a Supertubos Beachen. És a küzdelmén, az erején és a bátorságán keresztül megmutatta, hogy míg a bajnokok tündökölhetnek esetleg a fényben, csak a hősök világítják be a sötétséget. – Feltartotta a csillogó trófeát. – Tehát köszönöm a BAFTA-nak, hogy adott nekünk egy újabb fáklyát az úton.

Még be sem fejezte egészen, máris újból kitört a taps. Páran fel is álltak. Aztán még többen csatlakoztak hozzájuk. És még többen.

Négy… három… kettő… A számok megálltak a nullánál, a taps azonban nem maradt abba, és Clover álmélkodva nézte az elébe táruló látványt. Meryl Streep, Emma Thompson, Gillian Anderson, George Clooney egyetértésük jeléül mind bólogattak és feléje emelt kézzel tapsoltak. Clover természetesen tudta, hogy a taps nem neki szól, hanem Corynak. Így mutatták ki a támogatásukat, hogy mellette állnak. Remélte, hogy Cory nézi.

Clover diadalmasan felemelte a díjat, miközben sietett lefelé a színpadról, ahol a színfalak mögött egy fülhallgatós ügyelő várta, hogy kikísérje, és felkészüljön a következő díjazott beterelésére. Csak akkor esett le neki, hogy Daniel Craig nyomakodott el mellette.

– Gratulálok, Ms. Phillips – mormolta azon az ismerős hangján. Clover szája tátva maradt a meglepetéstől, hogy Daniel Craig tudja a nevét, de a következő pillanatban a színészt bejelentették a színpadon, és kilépett a reflektorfénybe. A show-nak folytatódnia kell, az ő dicső pillanatáról áttérnek a következőre.

Elvezették a kulisszák mögül, és újból emberek rázogatták a kezét, veregették a vállát és halkan gratuláltak neki. A karjában tartott díjra lenézve ballagott át a kulisszák mögött a kijárat felé, amin keresztül visszatérhet a nézőtérre.

Ahogy az ügyelő kinyitotta az ajtót, erős hanghullám zúdult rájuk. Clover egy pillanatra megállt az ajtóban, és megnézte magának a kijelölt helyekre ültetett közönség tagjainak tökéletes, finom metszésű profilját. Furcsán álomszerűnek tűnt az egész.

– Mick visszakíséri a helyére – közölte az ügyelő, és valaki másnak a gondjaira bízta.

– Kövessen, kérem, Ms. Phillips! – mondta Mick, és gyorsan, nagy léptekkel végigment a sorok között. A következő kategória jelöltjeinek filmbejátszásai peregtek a hatalmas kivetítőkön, elvonva róla a figyelmet, ahogy visszacsusszant az utolsó székre a sorban. Teljes három percig tartott a tiszteletkör.

Liam rákacsintott.

– Kaptam egy gratuláló sms-t Steve McQueentől – suttogta, miközben Clover elhelyezkedett. – És Lewis Hamilton ügynökétől. Ebédet javasol a jövő hétre.

Clover felvonta egyik szemöldökét, mivel pontosan tudta, mire céloz burkoltan Liam: az autóversenyző lehetne a következő filmjük interjúalanya. A filmes iskola elvégzése után készített bemutatkozó műve – az Isabella Blow stylist életéről és tragikus haláláról szóló dokumentumfilm – futótűzszerű elterjedése után lelkes kritikák fogadták szépítés nélküli és gyakran szívet tépő beszámolóját arról, hogy miként navigál a hajléktalanság és a trauma között a Grenfell-toronyházban kiütött tűz után a tragédia három túlélője. Empátiájáért, bensőségességéért és ösztönös hozzáállásáért, amellyel síkraszállt az esélytelenekért, elismertségre tett szert.

– Ugyan már! Az első színes bőrű Forma–1-es pilóta, lovagi címmel kitüntetve… – suttogta Liam. – Tudod, hogy ezt most jó darabig kajálni fogják.

– Ezt mondtad Angelina Jolie-ról is – súgta vissza Clover. A Golden Globe-díj elnyerése után Ms. Jolie csapata megkereste őket.

– Na, ő aztán tényleg imádni való – vigyorgott Liam.

ténylegClover rápillantott a szeme sarkából. Az egykori bankárt, akit jobban vonzott a filmfinanszírozás izgalma és presztízse, mint az, hogy csúcstechnológiai cégek részvényeibe fektessen be, megszédítette az elbűvölő világ, amelyben most találta magát. Imádta, hogy a legelőkelőbb hotelokban száll meg, koktélokat iszogat a bárban, színésznőkkel flörtöl a partikon és jachtokon henyél Cannes-ban. Clover sem tagadhatta, hogy felvillanyozó egy légtérben tartózkodni ezekkel a sztárokkal, de Liamtől eltérően, holott most már simán mozoghat köztük, nem közülük való – és nem is lesz az soha. A munkája pontos meghatározása alapján neki kívülállónak kell lennie, ő pusztán az ablakon bekukucskáló arc. Neki kell feltennie a nehéz kérdéseket, amelyek lerántják a leplet az interjúalanyokról, és olyan felvételeket kell készítenie, amelyek megragadják a helyzetekben rejlő igazságot.

– Figyelj, James Bond tudja a nevemet. Most megengedhetem magamnak, hogy lassítsak kicsit – jelentette ki, miközben lementek a rövid filmrészletek. A közönség ismét felcsattanó tapsa közepette Daniel Craig úgy tépte fel a borítékot, mintha egy csipkeköntössel volna dolga.

– Jó, csak annyi a kérésem, hogy ne húzd el túl sokáig – dünnyögte a férfi. – Nem várhatunk újabb három évet egy következő film bemutatásával. Most még megvan a lendületünk, és tudod, mit szoktam mondani: konszolidálsz…

– Vagy kapitulálsz, tudom – sóhajtotta Clover. Nemigen múlt el nap anélkül, hogy ezt ne mondta volna el.

ne– Úsznunk kell az árral. Sosem lehet tudni, mikor fordul a kocka… – Liam vett egy mély lélegzetet, mintha kedvenc Montecristo szivarjainak egyikét szagolgatná. – Ezért akarom azt, hogy a következő film Cannes-ban debütáljon.

– Jövőre? – szörnyülködött Clover csaknem sikítva. Számos fej fordult feléjük.

– Persze – mosolygott Liam, s derűs hangszíne azt sugallta, nem olyan bolond, hogy még idén, három hónap múlva várná ezt el. De még a következő év is szoros volt… Ez árulkodott az iparággal szembeni naivitásáról, hogy azt hiszi, mi sem egyszerűbb, mint az átfogó kutatás, a felvételek és a vágás elvégeztével tizenegy hónap múlva bemutatni a következő projektjüket. Az Álmok hullámai két és félévnyi masszív tervezést és munkát igényelt.