Üsküdar pont olyan, mint amilyennek Zidan leírta. Átautózunk a túloldalra, majd leparkol a kompkikötőhöz közel. A szoros mellett sétálunk, csakúgy, ahogy rajtunk kívül még rengetegen. Sok család múlatja itt az időt, és több elkendőzött hajat és arcot lát az ember, mint az európai oldalon. Zidan megfogja a kezem, és összefonja az ujjainkat. Hevesebben kezd verni a szívem. Sok minden hiányzik az életemből, de ez az egyszerű kézfogás most mindent visz. Még akkor is, ha csak ámítás. Ámítás, mert azt üzeni, hogy van ennek az egésznek jövője. Ámítás, mert azt sugallja, hogy innentől nem leszek egyedül, van támaszom és másik felem. A rám simuló ujjai közül az egyik a kézfejemet cirógatja, mintha önmagában az nem lenne elég, hogy fogja. A korláthoz húz, és egy kisebb hajóra mutat.
– Mindjárt leme
