IX.
Október 14.
Október 14.Nem is tudom leírni, hogy milyen szomorúan, milyen leverten mentem haza azon a délután. Hogy utáltam azokat az egyforma, szürke, kopott házakat a Szentkirályi utcában.
És magamat is utáltam…
Hogy gondolhattam, hogy az a közönséges alak, aki ajtót nyitott, az nála van…
Mikor bentről a női hangot hallottam, mikor azt mondta, hogy Mackó…
Ezt Mackónak hívja, engem kékszemű kedvesének…
Borzasztó volt. Mintha valami elszakadt volna a lelkemben. A női hang olyan volt éppen, mint az övé. Persze mert szólt a rádió közbe és nem hallottam tisztán.
Mikor kijött a nő és realizáltam, hogy tévedtem, meg akkor se tértem magamhoz.
Ilyesmi nem múlik el pillanatok alatt. Ilyesmi bent marad az emberben, nyomasztóan, bántón és lehúzza, mint egy súly, amit cipelni kell.
Mik
