Chapter 3
1926 Words
II.
Anna már bánta, hogy a telefonbeszélgetés alkalmával annyira kimutatta az örömét. Nagyon fölényes lesz egész este, határozta el magában.
Pontosan abban a pillanatban lépett ki a hotel kapuján, mikor George kiugrott a kocsiból.
Fehér szmokingot viselt, és vidáman köszöntötte Annát.
– Sejtettem, hogy estélyi ruhában van – mondta, miközben gyönyörködve nézte az asszonyt.
A hotelbejárat vakító neonfényében, földig érő ruhában, hermelinnel a vállán, olyan volt, mint egy mesebeli hercegnő.
– Milyen gyönyörű!…
– Nem szeretem, ha bókolnak nekem – kezdte a fölényeskedést Anna –, van tükröm, és tudom, hogy milyen vagyok…
– De én a festő szemével nézem.
– Festő? – Anna elmosolyodott. Beszálltak a kocsiba. – Nos, hová megyünk, kapitány úr?
– Hát ezt honnét tudta meg? – csodálkozott George.
– Ha az ember kíváncsi valakire, mindent megtud róla. De miért mondta, hogy festő?
– Nem hazudtam, festegetek, ez a szenvedélyem…
– De mégis, mikor bemutatkozott, miért nem mondta meg?
– Mert összetévesztett azzal a Burnsszel, vagy hogy hívták azt a doktort. Furcsa lett volna, ha ott az erkélyen rögtön bemondom, hogy gárdakapitány vagyok, őfelsége, az angol király szolgálatában…
– És hogy kerül ide, Egyiptomba?
– A gárdaezred egy része itt állomásozik, a másik fele Szíriában van. Aznap, ha kitör a háború…
– Vigyázzon – szólt közbe Anna –, ilyen hadititkokat ne áruljon el! Hátha kémnő vagyok, nem fél tőlem?
– De egy kicsit már kezdek félni magától… Egészen megzavart… Ma este a klubban képtelen voltam a pókerre figyelni, a vacsorámat félig se ettem meg, és rohantam telefonálni. Valahogy megéreztem, hogy éppen egyedül van…
– De milyen egyedül! Egész Alexandriában egy lelket sem ismerek.
– És a férje itt merte hagyni? Nem félt, hogy elrabolja valaki?
– Csak azt lehet elrabolni, aki hagyja magát. Én most örülök, hogy elrabolt. De hová visz?
– Rögtön odaérünk. New Castle, egy kis bár a tengerparton, nincs dzsessz, csak egy jó kis angol zenekar. Táncolhatunk…
– Szeret táncolni?
– A tánc remek találmány. Már alig várom, hogy a csodálatosan karcsú derekát átöleljem, de ehhez egy csomó ember kell, aki nézi, egy zenekar és néhány színes villanykörte, amely ránk világít, és ezt úgy hívják, hogy tánc!
Anna elnevette magát.
– Látja, milyen igazuk van a férjeknek, akik nem engedik, hogy a feleségük mással táncoljon?
– A férjeknek sokban van igazuk, csak egyben tévedtek mind.
– Éspedig?
– Hogy egyáltalán megnősültek…
– Hogy lehet valaki ilyen cinikus? Maga talán sosem fog megnősülni?
– Nem tudom… Magát például elvenném, így, ahogy most mellettem ül, ebben a fehér hermelinben, mint valami menyasszony. Egyenesen egy templomba vinném, és képes volnék örök hűséget hazudni… No de már itt is vagyunk! Nem a templom, hanem a New Castle bár előtt.
Néger portás ugrott eléjük, és mély meghajlással üdvözölte őket. Néhány lépcsőn kellett felmenni, a helyiség függőkertszerűen a tengerpartra nyílt. Pálmák és színekben tobzódó, óriási trópusi virágok közt kis asztalok és a középen neonfényes üvegparkett.
A tarka lampionfüzérek imbolygó fényét csillogva vetítette vissza a tenger.
– Nos, hogy tetszik itt?
– Gyönyörű hely, olyan, mint egy színpadi díszlet…
– Igaza van, tökéletes díszlet, például egy kezdődő szerelemhez…
– Hát olyan csoda is van a világon?
– Azt hiszem, van. Egyáltalán hiszek a csodákban. Például ha két embernek találkoznia kell, akkor mindegy, hogy az egyik Skóciában született, a másik valahol Magyarországon, egy nap mégis összetalálkoznak egy afrikai városban…
– És örül, hogy ezek találkoztak? – kérdezte Anna csillogó tekintettel.
– Ezt éreznie kell! Mikor Stanley Bayben megláttam, első percben csak arra gondoltam, le kellene festeni…
– Szóval csak mint festőt érdekeltem, nem mint férfit!
– Igazi női logika. Csak maguk szokták különválasztani az embert, és kiemelik belőle azt, ami vonzó. Ha észreveszem, hogy egy nőre az hat, hogy gárdatiszt vagyok, legszívesebben elküldeném neki az uniformisomat, és én magam otthon maradnék.
Anna mosolygott.
– Rám nem hat az uniformis. Képzelje, hogy jártam Athénban. A férjemmel teáztam egy cukrászdában, mikor belép remek, aranysujtásos egyenruhában egy görög tiszt, és elkezd engem bámulni. A férjemet szörnyen bosszantja, ha tudomást veszek arról, ha férfiak néznek. Én azért is figyelmeztettem: nézd, hogy bámul az a fiatal repülőtiszt! Ő odanéz, és elneveti magát. Abban a percben nyomtak a „tisztem” kezébe egy tálcát, megrakva habos kávéval; ugyanis a jegyszedő volt a szemközti moziból…
George nevetett.
– Ha az ember külföldön van, érik ilyen meglepetések. Egy festő barátom, mikor ideérkezett, a kikötőben meglátott egy ilyen fehér burnuszos néger pincért. Azt hitte, valami egzotikus főpap, és engedélyt kért, hogy lefesthesse. A pincér azt mondta, boldogan, ha óránként húsz piasztert fizet! Képzelheti a barátom csodálkozását, mikor bement az étterembe, és csupa ilyen burnuszos főpap szolgált fel az asztaloknál.
– És maga miket fest? Milyen témák vonzzák leginkább?
– Legszívesebben a tengert festem, változó, csodás színeit szeretem, és azt, hogy majdnem olyan szeszélyes, mint egy asszony… Azzal a különbséggel, hogy a végén mégsem kell visszaadnom neki a képet…
– Miért? Az asszonyok, akiket lefestett, visszakérték a képüket?
– Mind. A szakítás perceiben a tulajdon testüket még utoljára odaajándékoznák, de a festett aktjukat letépik a falról, és viszik magukkal…
– Ezek szerint nem sok képe lehet. És a legutóbbi?
– Egy Salome-kompozíciót festettem. Életnagyságú kép, vörös fáklyafényben egy meztelen Salome, éppen a napokban fejeztem be…
– És Salome úrhölgy még nem tépte le a falról a képét? – kérdezte Anna egy kis hűvös gúnnyal a hangjában.
– Dehogy tépte! Még nem szakítottunk. Valószínűleg most is ott ül a lakásomban, és várja, hogy hazamenjek. Kis egyiptomi lány, nagyon kedves kis teremtés…
Anna elhűlve nézett rá. Ez még nem fordult vele elő. Egy férfi, aki, mikor udvarolni kezd, nem azt mondja, hogy jelenleg nincs senkije, éppen vége van egy nagy ügynek, vagy valami hasonlót, hanem nyíltan megmondja, hogy igenis, van valakije. Sőt ez a valaki most is otthon várja…
– Kedves, hogy ilyen őszinte – mondta jéghideg hangon. – Éppúgy mondhatta volna, hogy senkije sincs, nem érdekli senki…
– Miért hazudnék? Tegnap ilyenkor még nem is sejthettem, hogy maga meg fog jelenni az életemben…
– Mint váratlan esti program – fejezte be Anna a mondatot.
Ebben a percben a pincér lépett az asztalukhoz a megrendelt italokkal. Töltött a poharakba, majd hangtalanul ismét eltűnt.
Anna magasra emelte a pezsgőspoharat.
– Ezt Salome kisasszony egészségére iszom!
– Nem engedem! Ezt a mi találkozásunkra isszuk. Salome nincs, eltűnt, talán nem is létezett, maga az egyetlen asszony ezen a világon!
– Kedvesen tud hazudni – mosolygott Anna, és megitta a pezsgőt.
– Mindig igazat szoktam hazudni – válaszolt George.
– Az igazság olyan relatív. Tudja mit, ezentúl elhiszek mindent, amit mond. Bár a rutinja kissé zavar. Valahogy olyan, mint egy zongoraművész, aki remek technikával játszik, de kevés igazi érzéssel…
– Érzéssel?… Ha most azt mondom, hogy máris szerelmes vagyok magába, akkor nem hiszi el, ugye?
– Szerelem; olyan nagy szó, és maga még alig ismer engem…
– Az ismerésnek semmi köze a szerelemhez. Nemcsak a filléres regényekben, de az életben is előfordul, hogy meglát az ember valakit, és beleszeret. Sőt csak ez fordul elő! Mert nem tudom elképzelni, hogy hónapok óta ismerjek egy nőt, és lassanként jöjjek rá, milyen szépen zongorázik, formás lába is van, és jó hazafi, nos, beleszeretek…
Még egy pohár pezsgőt ittak. Anna felélénkült, a szeme csillogott, a fejét kissé hátrahajtotta, és így nézett a férfi arcába.
– Így fogom lefesteni! Így, ahogy most néz – mondta hirtelen elragadtatással George.
– És mi lesz a kép címe? Valami „Salome”-szerű egzotikus nőalak?
– Nem, nem. Az lesz a címe: „Az igazi”…
– Ezt mint festő képzeli el?
– Nem, ezt mint férfi érzem… Megéreztem az első pillanatban!
Ebben a percben megszólalt a zene. A „J’attendrai”-t kezdték játszani, és az egyik angol zenész halkan, sok érzéssel, de szörnyű kiejtéssel kezdte énekelni:
– J’attendrai toujours…
– Táncolunk? – kérdezte George, és már segítette is le a hermelint az asszonyról.
A keze véletlenül hozzáért az asszony meztelen vállához, és ez az érintés is elég volt, hogy valami forróság fusson keresztül mindkettőjükön…
Aztán kimentek az üvegparkettra. George átölelte az asszony valószínűtlenül karcsú derekát, és táncolni kezdtek.
Körülöttük lassan eltűnt minden, a többi táncoló pár, az asztaloknál ülők, a néger pincér, csak ketten voltak, az egész világ mintha elsüllyedt, megszűnt volna…
Táncoltak.
Az arcuk néha összeért, és ez több volt, mint a legforróbb simogatás.
– J’attendrai toujours… – búgta a forró, édes melódiát a zenekar.
Anna szívében mintha kigyulladt volna valami szokatlan fény. Lehet az, hogy boldogság táncolni valakivel, belesimulni a karjaiba, és félni a pillanattól, mikor abbahagyja a zene és megszűnik a varázslat? Mert varázslat volt ez, igen, mindketten érezték, hogy valami történik, valami kezdődik bennük…
Mikor visszamentek az asztalhoz, már nem volt fontos, hogy miről beszélnek. A szavaknak úgysem az volt az értelmük, amit kifejeztek… Mert bármiről volt szó, a hangjuk muzsikája, a szemük csillogása csak azt mondta: „Szeretlek… Kívánlak… Örülök neked…”
George érezte, hogy ismeretlen nagy érzés keríti hatalmába. Eddig mindig csak őt szerették, és szinte irigyelte azokat, akik lobogó lánggal tudnak szeretni… Eddig mindig csak megjátszotta a szerelmet, ha valaki tetszett neki, ha kedve támadt egy nőhöz. Addig hazudta neki a szerelmet, amíg az elhitte, sőt végül ő maga is elhitte a saját hazugságait. Mindez nagyon hasonlított a szerelemhez, de mégsem volt az…
Most ez a szőke magyar asszony egyetlen mosolyával jobban felkavarta, mint eddig bárki a világon.
„Lehet, hogy csak hangulat, és holnapra elmúlik.” Holnap… Nem akart a holnapra gondolni, hátha elutazik, elmegy, a férje elviszi, és nem látja többé…
Szinte meglepődött, hogy ez a gondolat mennyire lesújtja.
– Meddig maradnak Egyiptomban? – kérdezte hirtelen.
– Nem tudom. Néhány hétig talán… – válaszolta Anna bizonytalan hangon. És arra gondolt ő is, hogy ez a mai este milyen álomszerűen szép. Tegnap még nem is tudta, hogy George a világon van, ma pedig semmi más nem érdekli, csak ő… És holnap, ki tudja, látja-e még?…
Mikor ismét a táncparkettra léptek, úgy simult bele a férfi karjaiba, mint aki eltévedt, és most hirtelen hazatalált.
George megérezte ezt a mozdulatot, és egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy ráhajoljon az asszony szájára, és elkezdje csókolni, és ne törődjön senkivel, elfelejtse, hogy mások is vannak körülöttük. De tudott uralkodni magán, és csak alig észrevehetően csókolt bele az asszony puha, szőke hajába. Nem is csók volt ez, inkább csak egy lehelet, amit nem vett észre senki.
– Szeretem magát, szeretem…
Anna lehunyta a szemét. Nem, nem szabad most felébredni ebből az álomból, mert mindez olyan szép, hogy csak álom lehet.
A zenészek már rakosgatták hangszereiket, mikor ők, jóval éjfél után, utolsónak elhagyták a New Castle bárt.
– Hová menjünk? – kérdi George, mikor beszállnak a kocsiba.
– Hazamegyek, hiszen késő van… – mondja Anna, pedig úgy érzi, akárhová, a világ végére is elmenne most George-dzsal.
Lassan suhan a kocsi a tengerparton. Fölöttük, mint egy puha, sötétkék bársonytakaró, a csillagos, langyos, afrikai éjszaka.
George megállítja a kocsit. Most már egyedül vannak. Se kíváncsian bámuló táncolók, se udvariasan zavaró pincérek, csak az ég és a tenger és ők ketten…
George gyöngéden felemeli az asszony arcát, és belenéz a szemébe. Most már nem is kell semmit se szólni. Szájuk lassan összetapad, forrón, szomjasan, és ezzel a csókkal felgyullad bennük minden…
A lelkük és a testük szinte lobogva ég, soha George nem kívánt ilyen őrülten egy asszonyt, és soha Anna még nem érezte ezt a perzselő forróságot…
– Ugye fogsz szeretni? – kérdi George.
Anna nem válaszol. A szemében mintha két könnycsepp csillanna meg. George most megcsókolja az asszony lehunyt szemét, és olyan végtelen, túláradó gyöngédséget érez, mint eddig még soha…
Azután újra összetapad a szájuk, és belezuhannak egy örvénylő csókba, amelyben már benne ég az ígérete egy közelgő csodás boldogságnak, de valami előérzete a fájó búcsúnak is…
- Writer
