Éjszaka Kairóban

Chapter 4

III.

George lakásában, a zongora felett, az egész falat betöltötte a hatalmas Salome-festmény. A széles, faragott arany keretben pompásan hatott a vörös fáklyafénynél, átlátszó fátyolban táncoló női alak.

Ahogy Mirjam belépett a szobába, szinte felsikoltott örömében. Kész a kép! Végre a falon, berámázva láthatja.

– Mikor hozták haza a keretet? – kérdezte az inast, aki még ott állt szolgálatkészen az ajtóban.

– Ma délben. A kapitány úr rögtön nekilátott, és személyesen tette fel a falra.

– Most hol van a kapitány úr?

– Nem tudom. Délután Stanley Baybe ment, aztán, úgy hiszem, a klubban vacsorázott, már jön haza biztosan…

Az inas kiment. Mirjam most belekuporodott a nagy hintaszékbe, de úgy fordította, hogy láthassa a képet. Jó volt nézni a gyönyörűen bekeretezett kész képet a falon.

„Milyen csodaszép lett! – gondolta –, és ez én vagyok… én… Ha George belép a szobájába, az első, amit meglát, az én leszek… És mindig, ha nem vagyok is nála, akkor is lát, folyton maga előtt lát majd, itt a falon, életnagyságban…”

És nem kell többé modellt állnia! Szörnyű fárasztó volt, Mirjam néha úgy érezte, egyszerűen nem bírja tovább, eltörik a dereka vagy a karja, ahogy a nagy ezüsttálcát tartotta az elképzelt Szent János-fejjel.

De aztán George-nak egyetlen kedves szava elűzte a fáradtságot, és szoborrá merevedve állt tovább a nehéz pózban.

– Ha kész lesz a kép, megünnepeljük – ígérte sokszor George, tehát ma kellene az ünneplésnek lennie…

„Talán elvisz valahová – reménykedett Mirjam. – Valamelyik tengerparti tánchelyiségbe. Olyan gyönyörű helyek vannak, milyen jó lenne egyszer elmenni…”

De tudta, hogy úgysem mennek. George sohasem mondta, hogy miért, de nyilvános helyre nem ment vele… Persze a Gold Stream Gárda kapitánya és egy félvér lány nem jelenhetnek meg együtt.

Mirjarn félvér volt. Az apja angol, az anyja egyiptomi arab nő volt. Néhány évvel ezelőtt a nagy kolerajárvány vitte el őket, és Mirjam a nagyanyjához került. Az öregasszony kint lakott Carmous-ban, a bennszülöttnegyedben. Az igazhitű asszonyok szigorú rítusa szerint lefátyolozatlan arccal nem lépett az utcára, és betartotta a Korán szent törvényeit.

Mirjam nyakában viszont aranykereszt csillogott, vasárnaponként misére járt az európaiak templomába, és úgy érezte, hogy közéjük tartozik…

Pedig nem fogadták be maguk közé, lenézték és megvetették. Az igazhitűek pedig, ott, a bennszülöttnegyedben, kiközösítették, sőt kicsúfolták. Ha este hazament, keresztjét becsúsztatta ruhája kivágásába, hogy ne lássa a gúnyos vigyorgást a fekete arcokon.

„Én is ilyen vagyok vajon?” – gondolta kétkedve, és órákig nézte magát a tükörben.

Hiába volt angol az apja, a sok ezer éves arab faj diadalmaskodott. Mirjam bőre kreol volt, világos aranybarna színű. A haja kékesfekete, nagy, sötét szemei ugyanolyan mélytüzűen csillogtak, mint akármelyik igazhitű asszonyé, aki még fátyollal födte az arcát, és csak a szemei parázslottak az idegenre.

Mirjam szép volt, de nem olyan, amilyennek álmaiban elképzelte magát. Szőke és kék szemű szeretett volna lenni, és hófehér bőrű, mint azok a hölgyek, akiket követségi autókból látott kiszállni vagy betérni a luxusszállodákba. Gyűlölte és irigyelte őket, mint ahogy minden gyűlölet az irigységből fakad. Vad, visszafojtott gyűlöletek égtek Mirjamban még az iskolaévekből, mikor a gimnáziumban mindig csak megaláztatások érték társnői részéről, de egy kedves szót sosem kapott tőlük.

Két éve már, hogy nem járt iskolába, hanem egy fotóüzletben dolgozott. Itt jól bántak vele, Vasiliades úr, a görög tulajdonos és elhízott, jóindulatú felesége hamar megszerették.

Az üzlet az európai negyed legforgalmasabb pontján, a Mohamed Ali Place-en volt, ahol sűrűn jöttek-mentek a vevők.

Mirjam udvarias mosollyal szolgálta ki őket, rakta be a gépekbe a Kodak- és Agfa-filmeket. A kópiákról és nagyítási munkákról sorszámot adott, és este, ha a laboratóriumból eljött a kifutó, átvette tőle a kész képeket. Ezzel véget is ért a nap, és Mirjam hazamehetett.

Az elegáns fotószerviz csőbútoros, modern miliője után, ahol egész nap csak a közeli nagyszállók előkelő európai vendégei fordultak meg, hazamenni Carmous-ba, a sivár, piszkos és bűzös bennszülöttnegyedbe!

Fél óra volt az út. Fél óra választotta csak el a vakító párizsi és londoni kirakatokkal vetélkedő áruházakat, a hatemeletes bérpalotákat, a Mohamed Ali Place-en parkírozó áramvonalas autócsodákat a külváros szűk sikátoraitól…

Itt az ablakokban száradó rongyos ruhák lógtak, piszkos levük az utcára csepegett, a földön meztelen gyerekek játszadoztak, csúsztak-másztak a porban. A bazárokból fülsiketítő lárma és veszekedés hangja hallatszott, mely összekeveredett a néger koldusok óbégatásával, akik undort keltő sebeiket mutogatva könyörögtek baksisért a járókelőknek. Legtöbbjük vak is volt, a szörnyű egyiptomi szembaj, a trachoma szemük helyén csak véres üreget hagyott. Ha egy tevehajcsár arra hajtotta állatát, nyugodtan keresztültiport rajtuk, ilyenkor állati hörgés és átkozódás verte fel az utcát. A bűz pedig elviselhetetlen volt.

Mirjam kis légycsapó pálcát vitt a kezében, mint az európaiak, hogy a hozzá érő és ruhájába kapaszkodó szennyes kezekre ráüssön. Idegenül ment közöttük, térdig érő, európai ruhában, selyemharisnyásan, napszemüveggel. Mikor befordult a nagyanyja házába, meg sem hallotta a kapualjban tereferélő muzulmán asszonyok megjegyzéseit.

Az első emeleten laktak, Mirjam szobája egy kertszerű kis udvarra nyílt. Ide legalább nem hallatszott az utca borzalmas lármája, és Mirjam nyugodtan olvashatott. Szerette a szép, szentimentális angol regényeket, néhány piaszterért tíz-tizenkét kötetet is vásárolt magának. Ez volt minden szórakozása. Vagy moziba ment néha. Szobájának falán az összes amerikai filmsztárok képei ki voltak függesztve. És egy gárdatiszt felnagyított képe, ez a tiszt George Dowery volt…

Már akkor ott lógott ez a kép, mikor még nem is ismerte. Véletlen volt csak, vagy valami ösztönös megérzés, egyszer, mikor a fényképnagyításokat átvette, megragadta figyelmét ez a kép. Egy ezredvacsora tisztjeiről készült nagyítások voltak. Mirjam megszámozta és borítékba tette őket. George képét újra meg újra elővette és nézegette.

Ez a gárdatiszt díszegyenruhájában szebb volt bármelyik filmsztárnál, és Mirjam elhatározta, hogy hazaviszi. Még egy nagyítást rendelt róla a laboratóriumban, és este boldogan vitte haza az új szerzeményt kis szobájába.

Ezentúl, ha valamelyik angol regényben egy tiszt szerepelt – és melyikben nem? –, Mirjam csak felnézett a falon függő képre, és annak a hasonmása élt, szeretett vagy szomorkodott a könyv lapjain…

Ha az utcán ment, és tisztek robogtak el mellette az autójukon, mindig megfordult utánuk, hátha ő az, ő, az ismeretlen…

És egyszer, akárcsak az ezeregyéj meséiben, melyekből éneklő arab nyelven valamikor az anyja olvasott fel neki – mint egy megelevenedett csoda, belépett ő, a gárdatiszt, a fotószervizbe…

A laktanyából jött, egyenruhában, lakkcsizmásan. Kiugrott a kocsijából, és besietett filmeket venni és nagyításokat rendelni.

Bent, a fotóüzletben ragyogó, óriás fekete szempár bámult rá, mintha csodát látna.

Mirjam alig tudott magához térni, és egy szót sem értett abból, amit a kapitány beszélt. Nagyítások, kópiák, filmek – csak a hangját hallotta, és remegő kézzel írta fel a rendelést.

Mikor az ajtó becsapódott George után, Mirjam még akkor is szívdobogva, szinte megkövülten állt a pult mögött.

Két nap múlva egy tisztiszolga jött el a rendelésért. Mirjam hiába remélte, hogy Ő jön ismét. Vagy mégsem remélt hiába, mert fél óra múlva megszólalt a telefon, ő volt, a kapitány. Udvarias hangon közölte, de határozottan, hogy nagyon bosszankodik azon, hogy a képeket mind, egytől egyig tévesen készítették el.

– A lovas képekből nagyítást kértem, a másikból csak kópiát, a díszszemléről pedig egészen nagy képet. Nem értette a kisasszony?

– Igen, majd újra megcsináltatom – lehelte Mirjam a telefonba.

– De mikor lesznek készen? Mára kellett volna, mert holnap az ezredes úr elutazik!

– Tessék beküldeni a filmeket, estére készen lesz! Soron kívül! Haza is küldöm önnek – mondta Mirjam –, belátom, az én hibám volt…

– Köszönöm – fejezte be George hűvösen a beszélgetést, és letette a kagylót.

…Ugyanaznap este, hóna alatt egy nagy borítékban a kész képekkel, Mirjam ott állt George lakása előtt, és nem mert becsöngetni. A kifutófiú már elment, és ő maga hozta el a képeket.

Átázva álldogált az ajtó előtt, odakint zuhogott az eső, úgy látszik, megkezdődött az esős évszak. Karácsony előtti este volt.

Mirjam végül becsengetett. Véletlenül George maga nyitott ajtót. Meglepve pillantotta meg a kis fekete lányt.

– Hát ez nagyon kedves, nagyon köszönöm – mondta, és átvette a képeket. Mind jók voltak, és pontosan olyanok, ahogy rendelte.

– Nagyon megázhatott, kisasszony – mondta sajnálkozva, és a lány vékony kis esőköpenyére nézett, amelyről szinte csepegett a víz.

Mirjam zavartan mosolygott.

George beinvitálta a szobába, és lesegítette róla az átázott köpenyt. Mirjam most boldog volt, hogy az új ruhája volt rajta, és ha átázva is, de a legszebb cipője.

George likőrt vett elő a bárszekrényből, és megkínálta a lányt. Örült ennek a véletlennek.

Éppen unatkozott, az esős évszak nyomasztólag hatott a kedélyére. Délután festegetni próbált, egy Salome-kompozíció járt már rég az eszében, azt kellene megcsinálni! Néhány vázlatot készített, különféle színekkel kísérletezett, de nem ment sehogy sem. Egy jó modell kellene hozzá, és íme…

Betoppan ide ez a szép fekete lány… Ahogy levette az esőköpenyt, George rögtön meglátta a fiatal test pompás formáit a vékony selyemruha alatt.

„És milyen kedves kis teremtés… Nagy, égő fekete szemével hogy néz…”

George pár napja nem találkozott Barbarával, és most pontosan úgy érezte magát, mint egy éhes ember, aki elé egy tál különleges ételt tesznek, amilyet még nem kóstolt soha… George-nak még sosem volt dolga afrikai nővel, ez a kis fekete lány hirtelen felgyújtotta az érzékeit…

Beszélgetni kezdtek.

– Sok udvarlója van? – kérdezte a lánytól, aki egymás után itta a likőröket, és hosszú, árnyékos szempillái alól forrón nézett fel rá valószínűtlenül fekete szemével.

– Nincs senkim… – válaszolt Mirjam.

…És később, mikor a lány remegő kis barna teste a karjaiban feküdt, George is rájött, hogy eddig tényleg még senkije sem volt soha…

George megdöbbent. Erre igazán nem gondolt. Hogy a Mohamed Ali Place-ről zuhogó esőben idejön a fényképész kisasszony, hogy elhozza neki a másolatokat és az ártatlanságát…

Forró szánalom fogta el, és simogatta, csókolgatta a lányt.

– Szeretlek – hazudta neki ajándékul –, szeretlek…

– Én már régen szeretlek – válaszolta Mirjam, és felnyitotta könnytől homályos szemeit. – Már régen őrzöm a képedet, ott lóg az ágyam felett… Te vagy a mesebeli királyfi, aki mégis eljött értem – suttogta, és belesimult George karjaiba.

„Sokat ivott” – gondolta a férfi, és nem tudta, mitévő legyen. Tartsa itt, vagy engedje haza, éjnek idején? Azt sem tudta, kicsoda és hol lakik…

– Carmous-ban lakom – mondta később a lány –, oda nem kísérhetsz el. Egyedül megyek…

Felvette az esőköpenyét, és elindult. Odakint már alábbhagyott az eső, csak csendesen szemerkélt.

– Holnap karácsony – mondta a lány az ajtóban –, ilyenkor nálunk mindig esik az eső.

– Nálunk, Angliában pedig havazik, gyönyörű hótakaró borít mindent.

– Még sohasem láttam havat – mondta Mirjam –, szép lehet! Karácsonyfám sem volt még, pedig keresztény vagyok…

– Nos, holnap lesz karácsonyod, itt nálam. Eljössz, és együtt feldíszítünk egy szép, csillogó karácsonyfát. Akarod?

…És milyen szép volt ez a karácsony!

Az első karácsony és az első szerelem Mirjam szegény kis életében.

Azóta néhány hónap telt el. Elmúlt az esős évszak, tavasz lett…

A fotószervizben ismét több volt a munka, és Mirjamnak kevesebb lett a szabadideje.

Mikor a Salome-képet kezdték, minden délután eljöhetett, ötkor bezárt az üzlet.

Akkor rohant, repült George-hoz.

Odakint egyhangúan zuhogott a szürke trópusi eső, de a szobában meleg fények égtek, és Mirjam órákig állt modellt – egy átlátszó fátyolban.

Volt úgy, hogy George-nak napokig nem volt kedve festeni, ilyenkor volt Mirjam a legboldogabb. Forró, önfeledt délutánok voltak ezek, csupa csók, csupa ölelés… A rádión távoli országok zenéjét hallgatták, de leginkább angol dalokat.

Este, ha George-nak társaságba kellett mennie – majdnem minden estére volt egy meghívása –, a lány nem engedte, hogy az inas készítse ki a frakkot vagy a szmokingot. Boldog volt, ha ő szolgálhatta ki a férfit, akit imádott.

– Úgy szeretnék a kis cseléded lenni, a rabszolganőd, mindig itt lenni, itt lakni nálad! – mondta gyakran.

– Tudod, hogy nem lehet – mondta George, és néha úgy érezte, unja már a lányt.

Máskor meg meghatotta a lány ragaszkodása, és megveregette a kis barna arcát.

– Most úgy teszel velem, mint egy kis kutyával – mosolygott Mirjam. – Egy kis fekete kutyával a gazdája… Mert te vagy a gazdám. Ha kidobnál, vagy elrúgnál magadtól, én akkor is visszasomfordálnék hozzád, és megcsókolnám a lábadat, amivel belém rúgtál…

– Ne beszélj ilyen gyerekségeket, mert megharagszom – mondta George ilyenkor.

Ha George nem volt otthon, olyankor Mirjam órákig várta. Kedvenc helyére, a nagy, fonott hintaszékbe kuporodott, és várt. Olyan végtelen türelemmel tudott várni, amire európai nő képtelen. Az olvas, vagy csinál közben valamit, ha nagyon türelmetlen, akkor idegesen végigtelefonálja mindazokat a helyeket, ahol feltételezi, hogy megtalálja a férfit, és hazahívja.

De a keleti nő, akinek a vérében van, hogy évszázadokon át mást sem tett, mint ült a háremben, és várta az ő urát, nos, az most is órákig tudott várni.

Mirjam is ilyen volt. Hiába hordott térdig érő santungkosztümöt, hiába volt önálló, dolgozó lány, lelkében, érzéseiben kis rabszolganő volt csupán, aki várja az imádott férfit.

…Ezen a tavaszi estén is órák teltek el, George még mindig nem jött haza. Máskor is megtörtént ez, de ma Mirjam valahogy megérezte, azzal a végtelenül kifejlett ősi ösztönnel, hogy valami baj lehet…

Hogy mi ez a baj, azt nem is sejthette. Hogy George a New Castle bárban egy szőke asszonnyal táncol, hogy ez az asszony, mialatt ő itt ül és vár, elveszi tőle George-ot – nem, ezt igazán nem sejthette…

…Talán autóbaleset történt, defektet kapott a kocsi… de hogy valami baj van, azt biztosan érezte.

Végre jóval éjfél után mégiscsak megérkezett George. Mirjam lelkéből azonnal elszállt minden balsejtelem, itt van, hazajött, nincs semmi baj!

– Drágám, már úgy vártalak…

– Rosszul tetted, szépen hazamehettél volna – mondta George kedvetlenül. Néhány perce búcsúzott el a hotel előtt Annától. Még minden idegszálában érezte az asszonyt, az a csók a tengerparton… és az egész este a bárban… nem, nem bírja most Mirjamot.

– Menj haza, Mirikém! – mondta szelíden, és megsimogatta a lány arcát.

Mirjam felnézett rá, és majdnem felsikoltott. George szája körül halvány rúzsfoltok voltak elkenődve.

– Te csókolóztál valakivel! Megcsaltál!

Már elő is kapta kis fehér csipke zsebkendőjét, és egy hirtelen mozdulattal belekapott a férfi arcába. A fehér csipke egész piros lett.

– Tagadd le, tagadd le! – kiabálta most már. – Szép kis ünneplés! Ezt ígérted nekem? Mással mentél megünnepelni az én képemet, csókolóztál, megcsaltál!

– Menj haza! – mondta csendesen George.

– Szóval nem is tagadod, csak azt mondod, menjek haza! Miért menjek? Nem szeretsz? Mondd meg, nem szeretsz már?…

– Kérlek, menj haza, azonnal menj haza!… – ismételte makacsul George, mert félt, hogy elveszti a türelmét, és valami olyat mond a lánynak, amivel megbántaná. Úgy érezte ebben a pillanatban, hogy nem szereti, hogy többé semmi köze sincs hozzá.

– Jól van, elmegyek – mondta hirtelen a lány. – Már kész a kép, úgy látszik, csak arra kellettem neked…

„Mirikém, kicsi édes Mirikém – akarta mondani George –, nem bánom, maradj itt, aludj itt…”

Azt a forró lobogást, amit ez az új szerelem gyújtott fel benne ezen az éjszakán, Mirjam odaadó ölelésével is elolthatná.

De mégsem mondta. Tekintete hirtelen megakadt a telefonon.

Fel kellene most hívni Annát, most azonnal! Biztosan fekszik már, és rá gondol… Milyen jó lenne még hallani a hangját, ha csak egy pillanatra is! Csak jó éjszakát kívánni neki… Megmondani még egyszer, hogy szereti…

Hirtelen égő türelmetlenség fogta el, máris, azonnal akarta hallani az asszony hangját.

Az íróasztalhoz lépett, és fellapozta a telefonkönyvet. Grand Hotel Cecile… Megvan! Nyúlt a telefon után, de Mirjam még mindig ott állt.

– Nos, nem mégy? – kérdezte most már türelmetlenül.

– Szóval kidobsz? – kérdezte remegő hangon a lány, és szemében vad gyűlölet lobbant. Arca egészen eltorzult a visszafojtott sírástól, orrcimpái remegtek, nagy, fekete szemei összeszűkültek; csúnya volt így, olyan, mint egy kis fekete, megsebzett vadállat.

George ránézett, és felvillant előtte Anna hófehér, szikrázó szőke szépsége…

„Utálatos kis fekete dög” – gondolta. – Menj már! Mert tényleg kidoblak! – kiáltott rá. Aztán felvette a telefonkagylót. A központ azonnal jelentkezett, már kapcsolták is a Grand Hotelt.

Abban a pillanatban, mikor Anna hangját végre meghallotta, odakint becsapódott az előszobaajtó. Mirjam elment…