1995
február
Csak látni akarom a Hudsont. A szürke hömpölygő vizet a februári esőben. Ezért ülök autóba. Könnyek szántják az arcomat, miközben kiiszom a maradék narancslevet az üvegből. Szédülök a fáradtságtól, de mégis beindítom a kocsit, és kihajtok a szürke utcára. A csupasz ágak ismerősen meredeznek felém. Már nincs jelen, sem jövő. Csak a múlt. Nem érzek semmit, a fájdalom eltompult a testemben.
Az autó moraja megnyugtat. Talán nem is a Hudsonhoz kellene mennem, hanem Madisonhoz. Vagy anyámhoz. Anyához, aki mindig fűszeres parfüm illatát árasztotta.
Hallom még az autó dorombolását, könnyedén tartom a kormányt, ahogy indexelek, de már nem tudom, merre megyek. Nem tudom, felfelé vagy lefelé van-e a Hudson.
Sosem mondtam el a fiúknak, hogy azt akarom, oda szórják a hamvaimat. Annyi
