1994
november
Egyik lábamról a másikra álltam az óriási tölgyajtó előtt. A hűvös házban csend honolt, a napfény beszökött a folyosóra, csak a távolból hallottam az autók tompa moraját, ha nagyon füleltem. A gyomrom merő görcsben állt, tompa fájdalmat sugárzott a torkom felé, ahogy tenyeremet könnyedén a szépen megmunkált fafelületre helyeztem. A régies nehézfém kilincs belevágott a kezembe, utána órákon keresztül éreztem a fém szagát a bőrömön.
A szorongás velem tartott minden alkalommal, ahogy beléptem anyám hálószobájába. Azért jött haza a kórházból, hogy itthon haljon meg. Ezt tizenkét évesen már nagyon jól tudtam. Ha csendre léptem be, mindig azt gondoltam, hogy elment. Bűntudatot ébresztett bennem, hogy igazából nem őt sajnáltam, hanem saját magamat. Azt, hogy ennyire egyértelmű mó
